BÉTATEREK AZ ALFATÉRBEN

1. A SZERINÓK


Alfatérnek nevezzük az olyan szerinó hullámterét, amely az őskáosz idősemmijében egzisztál. Ilyen időhurok a teremtésben az elsőrangú főszerán mellett minden olyan alsóbb rangú, másolati szerinó, amely kiugorva a téridőből a nemtér-nemidőben tartózkodik rövidebb-hosszabb ideig. Egy alfateret a benne lévő teremtményekkel együtt nevezünk világegyetemnek, régi nevén világtojásnak, a világmindenségben (teremtésben) található összes világegyetemet pedig együttesen multiverzumnak hívjuk. Az alfatér kifejezés független az adott téridő buborék szerkezetétől, tehát nem befolyásolják a szerinó mozgásai (a térprodukció, térredukció, térszorzás és térosztás).
Bétatérnek nevezzük az olyan szerinó hullámterét, amelynek időhurka valamely alfatér bármely téresszenciájában vagy bármely ezen belül tartózkodó más szerinó bétaterében található. Tehát a beágyazottsági szinteket nem nevesítjük külön a görög ABC betűivel, mert ezek száma elvileg tetszőleges lehet és nem akarjuk további kifejezések bevezetésével bonyolítani az időfizikai modellünket.
Mivel az elsőrangú főszerán összes másolata, teremtménye fiatalabb nála, szükségszerűen a hullámtereik sugara is kisebb, ezért a beágyazott tereik úgy ábrázolhatók, mint egymásban felfúvódó, adott térdimenziószámú forgásellipszoidok (hagymaszerűen sok rétegből álló tojások). Befelé haladva ebben a hullámtérben egyre több bétatérrel találkozhatunk, ahogy elérjük a fiatalabb időhurkok térbuborékait.
A népművészetben ezt szimbolizálják az orosz matrjoskák, amik egymásba rakható, egyre kisebb, kettészedhető babákból állnak (1. ábra). A matrjoska az orosz matrjona (matróna azaz családanya) női név becézett változata, ami a XIX. században népszerű volt az orosz parasztok körében. Így a fából készülő matrjoska-baba a termékenység, a sok gyermeket (leszármazottat) nevelő édesanya szimbóluma, amit hagyományosan különféle vörös virágokkal díszítenek (pipacs, tulipán, rózsa, harangvirág). Az orosz fafaragók már a matrjoskák megjelenése előtt is készítettek egymásba rakható, fából faragott húsvéti tojásokat (rétegezett világtojásokat), amik geometriailag pontosan megfelelnek a bétatereknek. A klasszikus matrjoska-babák ráadásul általában öt babából állnak, ezzel is utalva a rétegezett téridő szerkezetére (2. ábra).


A szerinók időhurkának térdimenziószáma a működésük során tetszőlegesen változhat a mozgásuknak megfelelően, lásd a térprodukciót és térredukciót, valamint a téresszenciáik számát is megváltoztathatják, lásd a térszorzást és térosztást. Ettől függetlenül szabály, hogy egy bétatéri szerinó időhurkának térdimenziószáma maximálisan csak annyi lehet, amennyi a felettes szerinók térdimenziószáma. Tehát végső soron az alfatér térdimenziószáma korlátozza a benne lévő bétaterek térdimenziószámát. A nemtér-nemidőben ilyen akadályok nincsenek, így ott elvileg bármely szerinó képes lehet elérni a mozgásának maximális bonyolultsági fokát és 5D-s időhurkú triásszá alakulva 6D-s téresszenciákat kelteni.
A fenti definícióból következően az alfatéri térugrást végző bétatéri szerinók (isteni lelkek vagy űrhajók) hullámtere a nemtér-nemidőben egy rövid időtartamra szintén alfatérré válik. A térugrással foglalkozó modelljeinkben éppen ezért, hogy elkerüljük az ebből fakadó félreértéseket és magyarázkodásokat, megkülönböztetésül sajáttérnek hívjuk majd a térugrást végző szerinó hullámterét.
Az alfatéri térugrás mellett természetesen létezik bétatéri térugrás is, amikor egy bétatéri szerinó nemtér-nemidő rétegébe ugrik ki valaki (lélek vagy űrhajó). Mivel azonban ez a nemtér-nemidő az alfatér téresszenciájában található, az itt elvégzett térsűrítéses vektoron ugrás más következményekkel is járhat, mint az alfatéri térugrás. A téresszencia szerkezetétől függően lehet, hogy működni fog a térugrás, de az is lehet, hogy nem. Ennek okait itt most nem részletezzük, a témával külön foglalkozunk a térugrást ismertető szakkönyvben. A két ugrásfajtát természetesen névleg is megkülönböztetjük egymástól. Az alfatéri térugrás az abszolút térugrás, régi nevén a bakugrás, míg a bétatéri térugrás a relatív térugrás, régi nevén a lóugrás. A bétatéri nemtér-nemidőket pedig régi nevükön tisztítótűznek is nevezzük.
A lokális helytartók tisztítótüze az a hely az alfatérben, ahol normálisan nincs sem fény, sem anyag, sem lelkek, mivel ezeket a helytartó csak a saját téresszenciáiba teremtette. A térváltások és téranomáliák során azonban a teremtmények átkerülhetnek a tisztítótűzbe és ott ragadhatnak, foglyul esve benne, ha nem képesek önállóan teret váltani. A tisztítótűzben lévő alfatérnek köszönhetően a halandó teremtmények nem semmisülnek meg, ezért ez a zóna lehetővé teszi a számukra, hogy relatív térugrásokkal közlekedjenek benne kozmikus távolságokra. A téranomáliáktól viszont csak egy szerinó védheti meg őket, így az efféle kalandozás az univerzumban nagyon kockázatos a halandók számára.
A tisztítótűzben, amit régen neveztek még pokoltornácnak is (limbus), nincsenek égitestek és korom sötét van. Az ide beugró lelkek számára ezért fölöttébb kellemetlen élmény szembesülni az ürességgel és a térbeli és időbeli navigációs támpontok teljes hiányával. Ennek következményeivel később még külön írásokban foglalkozunk a lélek részecskék fizikai szerkezete és működése kapcsán.
Egy alfatéri szerinó tachionjai az őskáosz idősemmijében tartózkodva úgy mozognak, más szerinók hullámterétől háborítatlanul, hogy önkeltési ciklusonként egyszer egy másolati időhurkot képesek magukból kelteni. Mindegyik tachion ciklusonként egy szerinót képes szülni magából, ami az ő téresszenciájában fog létezni és mozogni a továbbiakban, mindaddig, amíg nem végez térváltást. Ezek a bétatéri szerinók aztán önkeltési ciklusonként egyszer, minden tachionjukból szintén egy-egy másolati időhurkot képesek kelteni. Azonban az alfatér hullámrétegeinek sodró hatása miatt ezek a másolatok már nem szerinók, hanem fotinók lesznek, azaz térben született terek.

2. A FOTINÓK


A fénykvantumok a téresszencia taszítási vektorainak kényszerítő ereje miatt hét tachionból álló időhurkok lesznek, amik a beágyazási környezet térdimenziószámától függően 4D-s torz hiperoktaéder vagy 3D-s torz kocka geometriát fognak fölvenni. A hiperoktaéder és a kocka egymásba rugalmasan átalakíthatók, hiszen mindkettő nyolc csúcsú (nyolc forráshelyet tartalmaz). A fénykvantum nem képes magától átalakulni térkvantummá, mivel a forrásainak számát a saját hullámtere, és a beágyazási környezete, azaz a bétatér szerkezete határozza meg. Így a fotinó a nemtér-nemidőbe kiugorva azonnal megsemmisül, nyomtalanul lebomlik. A tachionjai ugyanis a téresszencia kényszerítő ereje nélkül nem találnak vissza a saját múltjuknak abba a zónájába, ahol képesek az időhurkot stabilan újrakelteni. Ennek köszönhető, hogy csak a szerinók halhatatlanok a teremtésben (az istenek), míg az összes többi teremtmények (fotinók, lelkek, anyagi részecskék) halandók a téridőtől való függőségük okán.
Míg a szerinók hullámterét téridőnek, a fotinókét fényidőnek nevezzük. A fényidő hét párhuzamosan egymásba ágyazott fényesszenciából áll (heptesszencia, fényszelet), valamint egy nemfény-nemidő rétegből, amik együtt egy fénynyolcast alkotnak. A fényesszencia hullámrétegei közti réseket fényhézagoknak nevezzük, a hullámtér térváltás miatti megszakadását pedig fényszünetnek.
Esetükben nem teszünk különbséget alfafény és bétafény között, mert az alfatérben és a bétaterekben mozogva tetszőlegesen elhelyezkedhetnek egymáshoz képest, rangjuktól és lelőhelyüktől függetlenül bárhová beágyazódva. Ugyanezen okból nem használjuk a fotinó fényesszenciái közti átlépésekre külön a fényváltás és fényugrás szavakat, sem a hullámterükre a fénysűrűség és fénynyomás kifejezéseket.
A fotinó ugyanúgy képes komplex mozgásokat végezni a beágyazási környezetében, mint a szerinó. Ezek eredménye a fényprodukció és fényredukció, valamint a fényszorzás és fényosztás. A szerinóktól való megkülönböztetés érdekében azonban az egy fénynyolcasból álló időhurok neve monád fotinó. A kettős fénynyolcast diádnak, a hármast triádnak nevezzük. Ennek oka, hogy a mon-ász kifejezésben az ász (kiválóság) a halhatatlan istenek jelzője, míg a mon-ád kifejezésben az ád (adni) a halandó teremtmények (fénylények) jelzője. Régiesen szólva ők az Isten adta nép.
A szerinók térszorzása, valamint a fotinók fényszorzása során keletkező hiperterek és hiperfények forráshelyei természetesen ugyanabban a beágyazási környezetben találhatók, legyen az alfatér vagy bétatér. Tehát nem hagyják el a felsőbb térszeletet és nem ugrálnak át folyton annak hipertéridejébe a szeparátorokon keresztül. Mindenki megmarad abban a közegben, amelybe teremtették, mindaddig, amíg meg nem tanulja, hogyan kell térváltást végezni és átjárni az egyes térszeletek és fényszeletek között.
A csavarodási szabályoknak megfelelően egy 4D-s monád fotinó harmadlagos csavarodások segítségével 5D-s fényprodukcióra képes. Ekkor fényszorzással diád fotinóvá alakulhat, ami újabb harmadlagos csavarodásokkal 6D-s fényprodukciót tud végezni. Amennyiben az alfatér térdimenziószáma megengedi, ismételt fényszorzással triád fotinóvá alakulhat, de ebben az állapotában csak akkor képes harmadlagos csavarodásokra, hogy 7D-s fényesszenciákat keltsen, ha megfelelő térkonverterrel biztosítjuk számára a lokális térkibővítést.
Lefelé haladva a térdimenziószámban a 4D-s monád fotinó időhurkát a 3D-s bétatér szeparátorai összenyomják, 3D-be kilapítva azt. Így lesz a hiperoktaéderből kocka szerkezet. Ennek síkvetületi képe a nyolcágú fénycsillag, ha a forráshelyeket ábrázoljuk, illetve a hétágú fénycsillag (heptagramma), ha az időforrásokat ábrázoljuk (3. ábra). A fotinónak emellett létezik még egy 1D-s szakasszá kihúzott változata is, amit a nyolc plusz egy ágú gyertyatartó (fénymenóra) szimbolizál. Ennek működésével korábban már foglalkoztunk.


Egy fotinó tachionjai a téridőben tartózkodva úgy mozognak, a többi teremtmény hullámterétől folyamatosan háborgatva, hogy önkeltési ciklusonként egyszer egy másolati időhurkot képesek magukból kelteni. Mindegyik tachion ciklusonként egy fotinót képes szülni magából, ami az ő fényesszenciájában fog létezni és mozogni a továbbiakban, mindaddig, amíg nem végez térváltást. Ezek az alsóbb rangú fotinók természetesen önkeltési ciklusonként egyszer, minden tachionjukból további másolati időhurkot képesek kelteni. Egy fotinó sosem szülhet magából szerinót, viszont a szerinóhoz hasonlóan kelthet lélek részecskét és anyagi részecskét, megfelelő körülmények esetén. Ezen időtartályok szerkezetével és működésével később külön írásokban foglalkozunk részletesen.

3. A LÁTHATÓSÁG


A különféle teremtmények időhurkai kétféleképpen láthatják egymást a teremtésben. Egyrészt az összekötő időszálaikon keresztül, amik minden időhurok saját nemtér-nemidő (vagy nemfény-nemidő) rétegében látszódva időtlenül gyors kommunikációs (jelátviteli) kapcsolatot biztosítanak a szomszédok között közvetlenül, valamint bármely az Életfára felfűzött két időhurok között közvetve (egy vagy több csomóponton át). Másrészt a kibocsátott hullámtereik által, amik áthaladnak az összes elért időhurok forrásain, a téridőbeli távolságtól függő késedelemmel. Akik pedig látják egymást, azok léteznek egymás számára és kölcsönhatásban vannak, befolyásolva a másikat. Az egymásba ágyazott bétaterek szerkezete döntően befolyásolja ezt a láthatóságot, ezért érdemes alaposabban is megismerkednünk vele.
Egy felettes létező tachionjai számára minden tőle (belőle) leszármazott teremtmény látható az időszálakon keresztül, függetlenül attól, hogy hol, melyik téresszenciájában tartózkodik éppen vagy odakint van a nemtér-nemidő rétegében. A leszármazottakat azzal a tachionjával látja, amelyikre időszálasan fel vannak fűzve, beleértve ezen teremtmények alárendeltjeit is, egészen az Életfa végpontját képező leszármazottakig. Azonban eme időszálakat a felettes tachion maga nem látja időszálnak, mivel ő is benne van a szálban. Ezért a számára az időszál két pont kapcsolatként realizálódik, aminek nincs tényleges hossza (lásd a három pont tételt). Ennek köszönhető az azonnali, távolságfüggetlen információ átvitel ezen a leszármazási kapcsolaton keresztül.
Ellenben az időhurokban mögötte haladó tachion, aki előtt szalad, és aki számára a kettős idősűrűségű hullámtérben ciklikusan kettéhasadni látszik a töréspontján, ténylegesen szálnak látja a belőle kivezető időszálakat (4. ábra). Mivel pedig az időhurok tachionjai nincsenek benne abban a spirálgömbi hullámtérben (téridőben, fényidőben), amit maguk köré keltenek, ezért az általa észlelt időszálak a nemtér-nemidőben (illetve nemfény-nemidőben) látszódnak (virtuálisan) kivezetni belőle. A kétféle látvány az időhurokban szuperponálódó információ miatt összeadódik, egymásra vetül és ez megnehezíti a folyamat értelmezését a szemlélő intelligencia számára.


Ha a másik végéről nézzük az időszálat, akkor egy alantas létező tachionjai számára a felettes létezőjének tachionja az élvonali időszálán keresztül fog látszódni. Amely tachionból kiszalad fölfelé az élvonal, annak számára a felettes tachion két pontnyi távolságra fog látszódni, míg az időhurokban mögötte haladó tachion számára tényleges időszálnak fog látszódni az élvonal a nemtér-nemidőben (vagy nemfény-nemidőben). Ami mindkét látványban közös, hogy az alantas nem az egész felettesét látja, hanem csak azt a tachionját, amelyikből az ő időhurka leágazott. Amely teremtmény élvonali időszála pedig megszakad valami okból, az nyomban eltűnik a felettese számára az Életfáról (számkivetettként a halál fia lesz).
Mindezen törvényszerűségeknek köszönhető, hogy bár a teremtményeket összekötő időszálak a nemtér-nemidőben látszódnak kinyúlni az időhurkokból, mégis valójában a téridőbeli hullámtéren keresztül vezetnek közöttük. De ezt csak a külső szemlélők látják így. Tehát két időhurok között csak egy harmadik időhurok számára látható az időszál, mint virtuális és megfoghatatlan, befolyásolhatatlan látszatjelenség. A sámánok és varázslók pontosan ezt a látványt írják le, amikor az igazlátásukkal a világegyetemet szemlélik. Számukra az egész teremtés egyetlen hatalmas, komplex fényszövedék (lásd: Don Juan tanításait), ami minden létezőt összeköt egymással, és az egész szálrendszer kiindulópontja az Isten elsőrangú főszeránja, illetve fölötte a két Teremtő okforrás.
Mivel az időszál szakaszok belső szerkezete a végükön lévő időhurkok forrásainak számától és működési paramétereitől (mozgásaitól) függ, ezért mindegyiknek eltérő a pontsűrűsége, modulációja és információ tartalma. Ezen egyediséget képes a lélek részecskében működő szellem frekvenciák szerint osztályozni és jelzőszínekkel ellátni szoftveresen, a feldolgozás során, vagyis emiatt beszélnek a varázslók különféle színű szálakról. Holott fizikailag az egész időszál univerzum szigorúan monokróm, pontosabban színtelen jelenség, mivel a transzcendens időhullámoknak (magának a létezésnek) nincs színe. Ugyanez a szoftveres színezési reakció történik a lélekben a térbeli hullámrétegek (gravitációs hullámok) észlelése során is, aminek fő célja a szemlélő tudat számára emészthetőbbé, vizuálisabbá tenni a rendkívül bonyolult látványt.
A téridőbeli látvány, régi nevén a látótér némileg eltér a száluniverzum világlátásától. Egy felettes létező tachionjai számára minden tőle, belőle leszármazott teremtmény látható körülötte, amennyiben az időhullámai elérik őt. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha az időhurok valamelyik téresszenciájában vagy fényesszenciájában tartózkodik, mivel a nemtér-nemidő (vagy nemfény-nemidő) rétegében lévő teremtmények nem léteznek a tachionjai számára. Ugyanez visszafelé is érvényes, tehát egy alantas létező tachionjai számára csak akkor látszódik a felettes létezője, ha benne van a hullámterében, annak valamely szeletében. A felettes nem látható a nemtér-nemidő (vagy nemfény-nemidő) rétegében, annak ellenére, hogy a tachionjai gyakorlatilag abban keringenek és léteznek. Belépve a felettes bármely térszeletébe (vagy fényszeletébe), a leszármazott nem az egész feljebbvalóját látja, hanem csak azt a tachiont, amelyik az adott szeletet kelti magából. Vagyis a felettes egy körpályán keringő, ciklikusan megszűnő és újrakeletkező tachionnak fog látszódni. Fordítva viszont, a felettes számára a hullámterében lévő alantasai, és minden más időhurok is teljes egészében látszódik (az összes tachionja).
Az egymással alá-fölé rendeltségi viszonyban lévő időhurkok között lehetőség van helycserére, azaz a hullámtérbeli beágyazási sorrend megváltoztatására. Tehát egy másodrangú szerinó térváltással beugorhat az egyik leszármazottja, egy harmad vagy alacsonyabb rangú időhurok hullámterébe, vagyis úgy csinálhat, mintha annak egy teremtménye lenne. Ez természetesen csak látszat, ami nem változtatja meg az időszálas felfűzési viszonyt, és csak az alfatéren belüli bétatéri teremtmények között működik. Az alfateret generáló elsőrangú főszerán ugyanis nem képes erre, mivel nem tud sem teret váltani, sem térugrást végezni önmagához képest (hisz folyamatosan az őskáoszban tartózkodik). Ezért mondjuk azt, hogy az Isten felülmúlhatatlan. A teremtmények közti helycserék tehát a másik felülmúlásáról, illetve alulmúlásáról szólnak, az egymáshoz képesti helyezkedésről az alfatéren belül.
Ennek köszönhetően pedig nem csak az alárendeltek tűnhetnek el a felettesük szeme elől az ő nemtér-nemidő (vagy nemfény-nemidő) rétegébe kiugorva, de ugyanezt a felettesük is megteheti. De mielőtt ennek következményeit tárgyalni kezdenénk, előbb még vessünk egy pillantást a felettes létező körpályán keringő magányos tachionjára.

4. AZ IDŐKIFLI


Egy jelenpont csak egy pontban érintheti meg egyszerre a rajta áthaladó gömbszerű időhullám réteget. Mivel az időhullámok akadálytalanul áthaladnak egymáson és az időforrásokon is, egy jelenponton egyszerre tetszőleges számú időhullám haladhat át. Egy időhurok több jelenpontja viszont több pontban érintheti meg ugyanazt a hullámréteget. Az időhurok spirálgömbszerűen csavarodó hullámrétegei a tachionok mozgásától függően különbözőképp metszhetik egymást, többszörös idősűrűségű zónákat hozva létre. Az ezeket megérintő, rajtuk áthaladó jelenpontok tehát több helyen és több időpontban láthatják ugyanazt a jelenpontot, a hullámtér szerkezetének megfelelően.
Mindebből következik, hogy a teremtmények a teremtésben nem egy eszményi időpontjában látják a többi teremtményt, hanem egy rövidebb-hosszabb időtartományukban széthúzódva (5. ábra). Ezen időszakaszon belül a megfigyelt időhurok egyes pontjai folyamatosan mozogni látszanak a sajátidejükben előre-hátra, miközben az egész szakasz rugalmasan mozogva halad előre a saját idejében. Fontos, hogy amikor az idő telési sebességét és irányát vizsgáljuk, ne keverjük össze a szemlélő sajátidejét a szemlélt rendszerek sajátidejeivel. Mert a szemlélő jelenpontja a sajátidejében mindig előrefelé halad, egyenletes (abszolút) sebességgel, ugyanakkor a szemlélő időhurka (több jelenpontja) a sajátidejében előre-hátra-előre halad, változó (relatív) sebességgel. Ettől függetlenül a szemlélt jelenpontok és időhurkok szintén előre-hátra-előre látszódnak mozogni a sajátidejükben, egymástól függetlenül, ami egy folyamatosan összekeveredő és változó időfolyamot eredményez. A fizikai világban tehát a különféle időhurkok mind egy rugalmasan változó vastagságú jelenszakaszt elfoglalva haladnak előre a sajátidejükkel, amit a környezet hullámterének sodró hatásai folyamatosan perturbálnak.



A több időhurokból álló komplex rendszerek (időtartályok) a méretük miatt még jobban szétmosódnak a jelenükben, a szemlélő sugárvonalán mért vastagságuknak megfelelően. Mivel egy tárgy hozzám legközelebb lévő pontjának a fiatalabb múltját látom, a legtávolabbi pontjának pedig a régebbi múltját. Egészében tehát az egész szemlélt univerzum egy időben széthúzott, eredő látványosság lesz, aminek képe a távolsággal arányosan visszanyúlik a régmúltba, millió, sőt milliárd évekre hozzám képest.
Visszatérve az időhurokban körív mentén keringő tachion látványára, ennek időbeli és térbeli mozgása egy szemlélő számára több paramétertől is függ. Egyrészt attól, milyen a körív geometriai szerkezete (alakja, mérete, térdimenziószáma), másrészt attól, honnan nézi a szemlélő a beágyazási környezetben az időhurkot. Harmadrészt pedig a tachion sebessége, sebesség változásai, és megszűnése, újra felvillanása is befolyásolja a látványt, minden önkeltési ciklus során. A folyamat megértéséhez használjunk egy egyszerűsített modellt, amiben a körív egy 2D-s síkban fekvő szabályos körvonal, amely mentén a tachion egyenletes sebességgel köröz (megszűnés és újrakeletkezés nélkül), és nem fordul el, valamint nem mozog a 3D-s beágyazási környezetében (6. ábra). Csak a szemlélőpont mozoghat körülötte, alapvetően három fő pozíciót véve fel a körvonalhoz képest. Rajta lehet a körvonal síkján vagy a tachion keringési tengelyén (a síkra merőlegesen), illetve a kettő között tetszőlegesen bárhol. A körbeszaladó tachion hullámtere a keringési tengelyre nézve forgásszimmetrikus, így modellünkben nincs jelentősége a keringési iránynak, a szemlélő tachiontól való távolságának, valamint a sík két oldalához képesti elhelyezkedésnek sem (felül vagy alul).


Azt tudjuk, hogy a tachion hullámtere a rétegek átfedései miatt kétszeres vagy háromszoros idősűrűségű is lehet helyenként. Vagyis egy szemlélő számára ennyi helyen fog egyszerre látszódni ugyanaz a jelenpont a köríven, a különböző saját pillanataiban. Mivel azonban a hullámtér szerkezete a tachion keringése miatt irányfüggően változik a beágyazási környezetében, nem mindegy, hogy a szemlélő a fentebb vázolt három pozíció közül melyikből nézi azt. Vegyük sorra a lehetőségeket.
Ha a szemlélő rajta van a körív síkján, azaz éléről nézi a keringő tachion pályáját (amit egy szakasznak lát), akkor egy pont jelenik meg középen, ami kettészakadva két irányba szétszalad, majd egy távolságot (a kör átmérőjét) elérve lelassul és megáll, hogy némi tétovázás után visszaforduljon és újra egyesüljön. A jelen tehát egy pontnak látszik a körvonal szemlélőhöz legközelebbi és legtávolabbi pontján, ami a közelponton kettéhasad, a távolponton pedig újra egyesül önmagával. Ha a tachion órairányban (jobbra) kering a körvonalon, akkor felülről nézve a kettéhasadás során a balra szaladó képe az időben előrefelé mozog, a jobbra szaladó pedig hátra. Amikor egyesülnek a távolpontban, a pont eltűnik, majd valamekkora késedelemmel újra feltűnni látszik a közelpontban és a ciklus megismétlődik.
Ezt az okozza, hogy a körpályán a szemlélő felé közeledő tachion nem látható, mivel gyorsabban jön, mint amennyivel az időhullámai kiterjednek belőle. Tehát csak azután látható, mikor már elment és a körív távolodó oldalán szalad tovább. Ekkor viszont, a negatív időnek köszönhetően a sajátidejében hátrafelé mozogni látszik a körív közeledő oldalán. A tachion kettős idősűrűségű hullámterének köszönhetően tehát a szemlélő egyszerre látja két külön pillanatában a jelent, két külön helyen. Amikor pedig a spirálgömbi tér háromszoros, esetleg speciális esetben négyszeres idősűrűségűvé válik, újabb jelenpontok villannak fel a szakaszon egy rövid időre, majd eltűnnek.
Ha a tachion keringési tengelyének bármely pontján tartózkodik a szemlélő, akkor a jelent egy pontnak látja egyenletes sebességgel keringeni a körvonalon. Tehát a tengely mentén csak egyszeres a tachion hullámterének idősűrűsége.
Ha a szemlélő valahol a két speciális pozíció között helyezkedik el, tehát mintegy oldalról, ferdén lát rá a körpályára, akkor hasonlóan a síkbeli látványhoz, egy ciklikusan kettészakadó és két irányba szétszaladó tachiont lát, amik a körvonal szemlélőhöz legközelebbi pontján jelennek meg és a legtávolabbin tűnnek el. A síkkal bezárt szögtől függően azonban a pontok mozgási sebessége némileg megváltozik, felgyorsul.
Alaposabban megfigyelve a jelenséget észrevehető, hogy a két jelenkép nem egyszerre, szimmetrikusan szalad szét a közelpontból, hanem a körvonal átmérőjétől és a tachion sebességétől függően kisebb-nagyobb eltéréssel. Ez viszont a szemlélő helyzetétől függ a körvonal körül, hogy mekkora és melyik jelenpont szalad ki előbb és gyorsabban a közelpontból.


Ha mindkét jelenpontra úgy tekintünk, mint önálló tachionokra a körvonalon, akkor a hullámterüket ábrázolva egy U betűre vagy holdsarlóra emlékeztető formát kapunk, ami ciklikusan felvillan és eltűnik a szemlélő számára. Ezt a virtuális látványt nevezzük az időfizikában időkiflinek (7. ábra). A természetben erre emlékeztetnek a hím állatok fején található szarvak és agancsok, valamint a különféle népcsoportok harcosainak kétszarvú, tülkös sisakjai is (8. - 9. ábrák).


Az olyan ezoterikus szimbólumoknál pedig (lásd: szárnyaskerék), ahol egy madár így tartja a szárnyait, biztosak lehetünk benne, hogy valójában az időhurokban keringő tachionról van szó. Jó példa erre az egyiptomi Ízisz anyaistennő, akit nem csupán kitárt, felfelé görbülő szárnyakkal szokás ábrázolni, de ráadásul még egy Napkorongot is a fejére tesznek, amit két tehénszarv között tart meg (10. ábra). Ha a korongban egy pentagramma is látható, akkor vitathatatlan, miről van szó (11. ábra).


5. A LÁTHATATLANSÁG


Amikor egy teremtmény kiugrik a felettes létezője hullámterének valamely térszeletéből annak nemtér-nemidő zónájába, akkor a térbeli képe láthatatlanná válik a felettes számára, és a többi, abban a térszeletben lévő teremtmény számára. Ha csupán teret vált, azaz átlép egy másik, párhuzamos térszeletbe, akkor csak a teremtmények elől tűnik el. A térváltás tehát a legkönnyebb és leggyorsabb módja a mások elől való eltűnésnek. Technikailag ez nem más, mint a tökéletes láthatatlanná válás, ami egészen más, mint a különféle optikai láthatatlanná válási eljárások, amiken a kutatók jelenleg dolgoznak a Föld több pontján.
A másik térszeletben vagy a nemtér-nemidőben tartózkodó lélek vagy űrhajó szó szerint nem létezik a megfigyelők számára, vagyis sem optikailag, sem radarokkal vagy gravitációs távérzékelőkkel nem deríthető fel. Ennek köszönhetően szabadon odalopakodhat bárhová, bemehet zárt helyekre, átmehet bármilyen falon, tárgyon vagy erőtérpajzson, majd visszaugorva megjelenhet szó szerint a semmiből. Ez a teleportáció legegyszerűbben megvalósítható formája, csak nem így hívjuk, hanem térugrásnak, ami sokkal kifejezőbb és többet elárul a folyamat mikéntjéről.
Az egymásba ágyazott bétaterek szerkezete azt is lehetővé teszi, hogy egy tárgy úgy váljon láthatatlanná egy időhurok (szemlélő) számára, hogy közben nem tűnik el más szemlélők elől, tehát a felsőbb téresszenciában megmaradva szelektíven látható marad. A tibeti szerzetesek között állítólag vannak olyan mesterek, akik ismerik ezt a technikát és képesek a nyílt utcán egyes személyek számára láthatatlanná válni egy időre. Így már érthető, miért és hogyan. Az indián varázslók ezt a folyamatot a gyűjtőpont eltolásával és egy másféle beigazulás összeállításával magyarázzák (lásd: Don Juan tanításait), amely során átmehetnek a párhuzamos univerzumokba is. Természetesen a 3D-s Földnek a miénken kívül még négy másik párhuzamos változata létezik a varázslók szerint az öt téresszenciában.
A testen kívül közlekedő lelkek számára alapvető tudnivaló, hogyan lehet teret váltani és bétatéri térugrást végezni a Földön, valamint a Naprendszerben vagy akár csillagközi távolságokra. A különféle terekben való sikeres navigációt szintén tanulni kell, ahogy a térdimenziószintek közti átjárást is, fel a magasabb dimenziókba. Az efféle közlekedés persze számtalan veszéllyel jár az illető számára, amikkel fontos tisztában lenni. Ezen témákkal azonban majd a későbbi írásainkban foglalkozunk részletesen.

Készült: 2003.02.24. - 2009.09.22.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz