Brian Greene: Az elegáns univerzum című könyve 2003-ban jelent meg a Talentum Tudományos Könyvtár sorozatban az Akkord Kiadónál, 2990 Ft-ért. A mű borítójára ráírták, hogy: Szuperhúrok, rejtett dimenziók és a végső elmélet kihívása. Ebben a vaskos kötetben (ami 1999-ben készült) a szerző részletesen, mégis közérthetően igyekezett összefoglalni a szuperhúr elmélet legfontosabb kutatási eredményeit. Bár jó tíz éves késéssel jutott el hozzám a könyv, mégis fontosnak éreztem, hogy kritikát írjak róla, mivel a nyugati fizikusok találmánya, a szuperhúr elmélet az egyetlen komoly (de győzelemre teljesen esélytelen) riválisa jelenleg a hun-magyar fejlesztésű időfizikának. Az alábbiakban tehát a teljesség igénye nélkül igyekeztem megfogalmazni a könyvben foglaltakkal kapcsolatos legfontosabb észrevételeimet, melyekkel olvasás közben telefirkáltam a margóját.
Azt mindjárt az előszóban bevallja a szerző (a 9. oldalon), hogy még messze vannak a megoldástól, mivel hitről beszél, nem tudományról.: ”A fizikusok hite szerint megszületett a részletek egységes rendszerbe foglalásaként egy olyan elmélet, mely, legalábbis elvben, képes az összes fizikai jelenség magyarázatára.” Tehát csak hisznek benne, nem tudják biztosan, ráadásul csak elvben működik a dolog, nem a gyakorlatban. Így azután szemérmetlen túlzásnak tűnik azt állítani róla, hogy ez lenne a megoldás és pláne, hogy ez a Nagy Egyesítés.
A 10. oldalon szerepel egy árulkodó mondat: „Úgy döntöttem, ezek közül a folyamatosan fejlődő tér és idő fogalmára koncentrálok.” Ez a fogalom csak akkor fejlődhet, ha még mindig nem találták meg a megoldást, csak keresgélnek.
1. Húrokkal tele a világ.
15. oldal: „A fizika az elmúlt száz év alatt magyarázatot nyújtott az Univerzum tágulásától az anyag legmélyebb szerkezetéig sok mindenre, de az elképesztő haladásért felelős két elmélet nem fér össze egymással.” Ebben a mondatban gyakorlatilag egyetlen igaz állítás sincs. A fizika már évszázadok óta küszködik ezekkel a kérdésekkel. Az univerzum tágulására máig nem tudtak a kozmológusok érdemi választ adni, csak mellébeszélés folyik a témában (kivéve az időfizika terén ügyködőket, de ők meg kívül vannak az akadémiai tudomány bástyáin). Az anyag legmélyebb szerkezetéről semmit sem mond a mai fizika, vagy olyan gyermeteg vélekedései vannak, amik még dajkamesének is gyengék (kvarkok, virtuális részecskék, stb). Az elképesztő haladást én inkább elképesztő melléfogások sorozataként jellemezném, ami önmagában még nem lenne gond, ha beismernék, hogy tévedni emberi dolog. Az, hogy a két emlegetett elmélet azért nem fér össze egymással, mert talán mindkettő rossz, eddig fel se merült a fizikusok elméjében. Pedig ideje lenne már!
16. oldal: „Az Ősrobbanás pillanatában az egész Univerzum egyetlen mikroszkopikus rögből lövellt elő, melyhez képest a homokszem is óriási.” Ez csupán abban az értelemben igaz, hogy nem volt robbanásszerű, nem tartott egy pillanatig, nem az egész ma ismert univerzum, nem mikroszkopikus és nem lövellt. A többi stimmel. Úgy tűnik, ez az elképzelés kitörölhetetlenül beleég minden egyetemet végzett fizikus elméjébe (pontosabban beleégetik), holott nyilvánvaló, hogy ostobaság.
17. oldal: „Mégis, amint azt a 3. fejezetben látni fogjuk, Newton kísérletileg fényesen igazolt és intuitív szinten is kellemesnek bizonyult egyetemes gravitációelmélete a gravitációs hatások pillanatszerű terjedését jósolja tetszőlegesen nagy távolságokra.” Ez magyarul azt jelenti, hogy a gravitáció végtelenül gyorsan ott van mindenhol. Ekkor viszont nem terjedhet, mert a terjedés mozgás, ami időbeli folyamat. Ami végtelenül gyors, az időtlen. Ha ez így lenne, érdekes, hogy miért nem állt még elő egy fizikus sem azzal, hogy építsenek gravitációs csillagközi kommunikátort vagy érzékelő berendezést?
Valamivel lejjebb egy klasszikus tévedés olvasható.: „A teret és időt nem csupán a mozgásállapot befolyásolja, hanem görbülni, gyűrődni is képes, válaszként az anyag és az energia jelenlétére.” Ezzel mindössze annyi a baj, hogy ami gyűrődik, az deformálódik, azaz megváltozik a formája. A fizikusok viszont elfelejtették előbb meghatározni, milyen formája, szerkezete van a térnek és időnek, és ezt mi okozza? Valahogy könnyedén átugrották ezt az alapvető problémát, mintha nem is lenne fontos. Hajmeresztő, ugye?
A 19. oldal alján: „Ismeretlen részecskék után kutatva a törmelékben, az elemi részecskék listája egyre duzzadt.” Ha egy rendszert ennyire sokféle törmelékre lehet szétrombolni, akkor az csak annak bonyolult szerkezetét mutatja, semmi többet. Vagyis sem a rendszer, sem a darabkái nem tekinthetők eleminek, csak részecskéknek.
A 26. oldalon nagyon magabiztos ex cathedra kijelentés olvasható: „A grandiózus megnevezések a fizika legmélyebb megértését lehetővé tévő elméletre utalnak, melyből minden egyéb származik és mely nemcsak, hogy nem igényel, de nem is enged meg mélyebb megértési szinteket.” Itt a szerző nyilván arra gondolt, hogy a szuperhúr elmélet már olyan mélységű és annyira jó, hogy ennél jobbat nem is lehet kitalálni és ne is akarjon kitalálni senki, mert fölösleges. Úgysem engedik meg az eddigi eredmények a további gondolkodást. Hát csoda ezek után, hogy senki sem akar fizikát tanulni az egyetemeken?
2. A tér, az idő és amit a megfigyelő lát.
A 44. oldal alján lévő szöveghez hozzáfűzném azt, ami nyilvánvalóan következik a gondolatmenetből, csak éppen a szerző elfelejtette odaírni, mert nem gondolta tovább a témát.: A relativitáselméletből következik, hogy nincs egységes jelen, hanem minden pontnak egyedi sajátideje van, az egész ponthalmaz pedig az időben széthúzva létezik, egy jelenszakasz mentén. Ez az időcsúszás az időfizikában.
Az 55. oldalon: „Ebben az értelemben az idő egy újabb dimenzió.” Igen, de idődimenzió, nem térdimenzió, ezért nem lehet őket önkényesen összemosni.
56. oldal: „Fénysebességen az idő megáll.” Ez így természetesen butaság. Különbséget kell tenni aközött, aki szemlél és akit szemlél. Ha fénysebességgel távolodom egy tárgytól, akkor én azt az időben állni látom, mivel rajta ülök egy eseményhorizont rétegén. Ha viszont a tárgy távolodik tőlem fénysebességgel, akkor az időben mozogni látom, hisz az eseményhorizontjai átmennek rajtam, és észlelem, hogy mozog. Márpedig ami a térben mozog, annak az időben is mozognia kell.
3. A görbülésről és fodrozódásról.
60. oldal: „Nem áll módunkban információt küldeni egyik helyről a másikra a fény sebességénél gyorsabban.” Mint tudjuk, ezt azóta már sikerült megcáfolni. Ebben a fejezetben végre a szerző is felismeri, hogy a gravitációs változás nem jelenhet meg végtelenül gyorsan mindenhol, mert akkor ez azonnali információ átvitelt jelentene.
68. oldal: „A görbült teret szemléltethetjük görbült felülettel, de mit értünk görbült időn?” Erre könnyű válaszolni: az időhurokban a jelen visszacsatoltságát. Ezeken az oldalakon a szerző bemutatja azt a hibás gondolatmenetet, logikai láncot, ami Einsteint elvezette ahhoz a botor elképzeléshez, hogy a gravitáció a tér és az idő görbülete.
A 70-71. oldalakon az égitestek térre gyakorolt görbítő hatását próbálja bemutatni, s közben nem veszi észre, hogy ha a 3D-s teret meg lehet görbíteni, akkor azt egy 4D-s beágyazási környezetben kell végezni, vagyis az égitesteknek igazából 4D-snek kell lenniük! Az már csak apró hiba, hogy közben a tér anyagáról beszél, ami görbül. Miféle anyagról? Korábban mintha szó sem lett volna arról, hogy a térnek anyaga van!
76. oldalon: „A tér, az idő és a gravitáció rideg, mechanisztikus felfogása helyett a görbült téridő fogalmához kapcsolódó dinamikus, geometriai leírással találkoznak.” Igen, de anélkül, hogy bármit is mondana mindezen alkotók tényleges geometriai szerkezetéről. Amit - többnyire minden ok nélkül - négyzetrácsosnak ábrázolnak a rajzokon.
A 82. oldalon az univerzum összehúzódásáról van szó.: „Tovább extrapolálva a történetet visszafele a kezdetekig, azt találjuk, hogy az Univerzum egyetlen pontból alakult ki (ezt az elgondolást a későbbi fejezetekben majd kritikus szemmel újravizsgáljuk), melyben az összes anyag és energia hatalmas sűrűségen és hőmérsékleten préselődött össze. Úgy gondoljuk, hogy ebből a lobbanékony keverékből az Ősrobbanásnak nevezett kozmikus tűzgolyó előtörése hintette szét azokat a csírákat, melyekből az Univerzum általunk ismert formája kialakult.” Az igaz, hogy egyetlen pontból indult a rendszer növekedése, de nem az egész rendszer, mert egy kiterjedés és belső szerkezet nélküli pontban sehogy sem fér el az univerzum összes anyaga, bárhogy préselnénk is. A tűzgolyó helyett inkább bolygótüzet kellett volna írni, ami nem más, mint a szerinó, a csírák helyett pedig másolati időhurkokat, és máris feltalálták az időfizikát!
A 86. oldalon szerepel egy idézet Richard Feynmantól, aki 1965-ben mondta a következőket.: „Ezzel szemben teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a kvantummechanikát máig sem érti senki.” Nos, ő csak tudja, elvégre a legnagyobb fizikusok közt tartják számon. Szép tőle, hogy be merte vallani. Talán azért nem értik, mert rossz az egész elképzelés és ideje volna végre valami mást, jobbat kitalálni helyette.
88. oldal: „Az elektromágneses hullámok energiát hordoznak.” Nem! Maga hullám az energia, mivel hat az elért dolgokra. Energiátlan hullámot ugyanis el sem lehetne képzelni.
92. oldal: „Sem neki, sem másnak azonban nem sikerült magyarázatot adnia arra, hogy miért kellene az energiának adagokban léteznie.” A válasz egyszerű: mert létezik vagy nem létezik. A kettő közt nincs folyamatos átmenet (félig létező). Ezen a problémán a könyv végén még sokat rágódik a szerző.
101. oldal: „az elektron adott helyen adott valószínűséggel fordul elő.” Valójában az történik, hogy egységnyi időn belül az elektron eltérő időt tölt az egyes helyeken, miközben mozog (szitáló mozgást végez).
103. oldal: „Mély értelmű kérdéseket feszegető makacsságunk ára, hogy hihetetlen rugalmassággal kell a meglepő válaszokat elfogadnunk.” Vagyis arra próbálja rávenni az olvasót, hogy mivel nincs jobb ötletük, ezért fogadja el ezt a sok sületlenséget, amivel a mai fizika dobálózik.
108. oldal: „A mikroszkopikus részecskék mozgása annál hevesebb, minél kisebb tértartományba száműzzük őket.” Persze, mert ellen kell állnia a háttérzaj okozta szitálásnak, ami egyben deformálja is a szerkezetét. A következő bekezdésben szereplő kvantumos alagúteffektushoz csak annyit fűznék hozzá, hogy nem a részecske forrásrendszere megy át a falon, hanem csak a hullámtere.
5. Egy új elmélet szükségessége: általános relativitáselmélet kontra kvantummechanika.
Ezt a fejezetet mindjárt azzal kezdi a szerző, hogy a fizikusok elégedetlenek a relativitáselmélettel és a kvantummechanikával, mert azok nem felelnek meg az elvárásaiknak. Tehát valami újra van szükség.
112. oldal: „De mi az, ami egy üres tértartományban lebonyolíthatja a cseréket? A válasz: minden.” Itt a minden alatt a transzcendens hullámteret kell érteni, nem holmi rosszul definiált energiát és anyagot.
116. oldal: „A standard modell szerint ezeknek a részecskéknek nincs belső szerkezetük – ilyenformán ők ugyanolyan elemiek, akár az anyagot alkotó három család részecskéi.” Ha valaminek nincs szerkezete, akkor nincs formája, vagyis nem létezik. A kijelentés tehát csak annyiban igaz, hogy gluonok tényleg nem léteznek.
6. A zene mindenekfelett: a szuperhúrelmélet alapjai.
A húrelmélet csak annyi előrelépést jelent a fizikában, hogy a világegyetem alapvető összetevői szerinte nem pontszerű részecskék, hanem szálszerű szakaszok, melyek csillapítatlanul rezegnek. Rendben, de mi hozta őket mozgásba kezdetben?
134. oldal: „Ezen hullámok csúcsai és mélypontjai egyenletesen oszlanak el és teljesen kitöltik a húrok rögzített végpontjai közötti távolságot.” Mihez vannak ezek rögzítve és hogyan? Ez az egyik fő hiányossága az elképzelésnek, mert ha a húrok nincsenek rögzítve, akkor szabadon elszállhatnak és az egész elképzelésnek vége. További ellentmondás, hogy közben az ábrákon zárt húrokat, köröket mutogatnak, amiknek nincs is vége. Akkor viszont nincs forrása, eredete sem, rezegni meg végképp nem fog, mert ahhoz feszesnek (rögzítettnek) kéne lennie. Ezen problémán a 137. oldalon is átsiklik a szerző gond nélkül.
136. oldal: „Az elemi részecskék egyetlen húrból állnak, és minden húr egyforma.” Az időfizikában az elemi részecskék nagyon sok időhurokból állnak, melyek nem feltétlenül egyformák.
139. oldal: „A határozatlansági elv kimondja, hogy tökéletes nyugalom nem létezik. Az összes tárgy kvantumos remegésben szenved...” Rendben van, de mitől? Az egész folyamat okára (szokás szerint) elfelejtettek frappáns választ adni.
„A tipikus rezgési mintázatokhoz tartozó tömeg a proton tömegének sok milliárd milliárdszorosa.” Ez azért elég nagy butaság vagy nevezzem inkább lódításnak?
140. oldal: „...de mint látni fogjuk, a folyamat konkrét számszerű ellenőrzése túlságosan nehéz falatnak bizonyul az elmélet jelenlegi állapotában.” Vagyis az elmélet olyan üvöltően erőltetett, hogy még a szerző sem hiszi el az egészet, ezért takarózik ezzel a mentegetőzéssel. Ez a hozzáállás egyébként az egész könyvet jellemzi: hihetetlen állítások, logikai hibák és hiányosságok tömege, de azért higgyük el, becs szóra, hogy ez a megoldás és ezt kell tovább erőltetni a kutatásban.
„Ilyen részecskére bukkanni, mint ahogyan azt a 9. fejezetben ecsetelni fogjuk majd, enyhén szólva monumentális felfedezésnek számítana.” Nos, elárulom, hogy van ilyen, már régen felfedeztük és lélek részecskének hívjuk.
141. oldal: „A heves kvantumfluktuációkat a húrelmélet azzal enyhíti, hogy a tér rövid távú tulajdonságait valamiképpen „elkeni”.” Pontosítsunk: a fizikusok akarják elkenni a problémát, hogy könnyen átugorhassák.
7. Mitől szuper a szuperhúr?
153. oldal: „A szuperhúr elmélet, mint látni fogjuk, a szuperszimmetriás gondolkodásmódnak egyaránt atyja és legkiválóbb képviselője is.” Vagyis még mindig nem jutottak el az aszimmetria felismeréséig, pedig folyamatosan ott van az orruk előtt minden jelenségben!
154. oldal: „Tapasztalataink szerint szerencsére a fizika törvényei mindenütt azonosak.” Ez sajnos egyáltalán nem igaz – mármint azokra a törvényekre, amiket a fizikusok eddig kitaláltak. „Vagyis a fizikai törvények függetlenek attól, hol és mikor alkalmazzuk őket.” Épphogy fordítva, az egész nagyon hely és időfüggő! Épp ez okozza a gondokat.
155. oldal: „A fizikai törvények nem függnek a vizsgálat szögétől. Nem lehetnek érzékenyek a kísérleti berendezés elforgatására.” Erre csak azt tudom mondani, hogy forgass el valamit 4D-ben félfordulattal és majd meglátjuk, mit szólsz a tükröződés miatt bekövetkező antianyag robbanáshoz. És azt se feledjük el, hogy a forgatás (keringés) gyorsuló mozgás, ami már alapból befolyásolja a rendszert.
156. oldal: „Az elektron atommag körüli keringése hasonló a Föld Nap körüli forgásához.” Ez butaság, mert a Föld is kering a Nap körül, nem forog. Az forog, ami ciklikus mozgást végez egy olyan tengely körül, ami átmegy rajta. Az kering, ami ciklikus mozgást végez egy olyan tengely körül, ami kívül esik rajta.
„A pontszerű elektronnak nincs forgástengelyen kívül eső része...” Ami pontszerű, az kicsiny, de nem pontos! A forgástengely 1D-s, tehát 1 pont vastag, így az elektron jóval nagyobb nála. Vagyis a spin tényleg forgást jelent, minden ellenkező híresztelés ellenére.
„Ha az elektron nem pörögne, megszűnne elektronnak lenni.” Nem, hanem megszűnne és kész. Mivel a pörgés az önfenntartó mechanizmusának következménye.
160. oldal: „Georgi és Glashow merészen emelte az elméleti fizikát olyan energiák birodalmába, mely sok nagyságrenddel haladta meg a kísérletileg elérhető értékeket.” Vagyis egy jó nagyot hazudtak, csak ezt nem akarta-merte a szerző így, egyenesen kimondani, nehogy pert akasszanak a nyakába.
164. oldal: „Már a húrelmélet megjelenése előtt is tanulmányozták a fizikusok a tachion részecskéknek a pozitív tömegű részecskékkel párhuzamos létezési lehetőségét világunkban, de erőfeszítéseik azt mutatták, hogy logikailag helyes elméletbe foglalni őket nehéz vagy éppen lehetetlen feladat.” Ez érdekes. Nekünk minden gond nélkül sikerült.
A 166. oldalon arról van szó, hogy Mindenség Elméletének öt verziója van, tehát lehetséges, hogy öt párhuzamos univerzumnak kell lennie. Ez telitalálat, bár nem úgy, ahogy gondolták. Valóban, a szerinó időhurka öt párhuzamos térszeletet generál, amiből mi csak az egyiket látjuk, amelyikben létezünk.
8. Több a dimenzió, mint ameddig a szem ellát.
167. oldal: „Alaposan feldúlja a modern fizika alapjait, még az Univerzum dimenzióinak általánosan elfogadott számát is drámai, de meggyőző módon bírálja felül – ezt korábban senki nem kérdőjelezte meg.” Dehogynem, tíz évvel korábban az időfizika.
168. oldal: „Einstein munkásságának korszerűbb értelmezése nyomán pedig az időt egy újabb dimenziónak tekinthetjük: „múlt-jövő dimenziónak”, ezzel összesen négy dimenzió lesz.” Csak arról feledkeztek meg, hogy minden térdimenzióhoz tetszőleges idődimenzió rendelhető, vagyis két paraméterről van szó, amik épp ezért nem keverhetők úgy, ahogy azt most teszik. És arról is megfeledkeztek, hogy az idő skaláris mennyiség, míg a teret vektoriálisként definiálták, és az idődimenzió a térdimenzióban létezik, nem külön tőle.
169. oldal: „Az Univerzum szövedéke egyaránt tartalmazhat kiterjedt és felcsavarodott dimenziókat.” Ez így hülyeség, mert a dimenzió már eleve azt jelenti: kiterjedés. Tehát valójában a csavarodó módon keletkező térdimenzió az, ami kiterjed bizonyos irányokba.
Az ezeken az oldalakon részletezett Kaluza-Klein modell fontos hiányossága, hogy elfelejtették indokolni, mi kényszeríti a 4D-s elemeket arra, hogy globálisan 3D-sként viselkedjenek.
177. oldal: „Az egyetlen követelmény, hogy az extra dimenziók kisebbek legyenek, mint a mérésekkel elérhető legkisebb hosszak, hiszen egyetlen kísérlet sem utal létezésükre.” Vagyis ezek ugyanolyan fiktívek, mint a gluonok, gravitonok és sok más jelenség, amivel mostanság magyarázzák a fizikusok kínjukban az egyre érthetetlenebb jelenségeket. Amúgy ebben a könyvben rendre megfeledkeznek a rengeteg parajelenségről, amik egyértelműen 4D-s hatásokról számolnak be a világ minden táján, és nem csak az ART észlelések kapcsán.
178. oldal: „A fizikusok nem találták meg azt az egyetlen, helyes, magasabb dimenziós elméletet, mely az erők és az anyag összes tulajdonságát magában foglalta volna.” Nyilván azért, mert eleve rossz felé indultak el. Nekünk viszont sikerült és most kíváncsian várjuk, mikor veszik ezt észre ők is.
180. oldal: „Az első, hogy az értelmetlen valószínűségi értékek elkerüléséhez miért kell pontosan kilenc térdimenzió?” A válaszunk az, hogy az őskáoszt alkotó 10 okforrás együtt egy maximum 9 idődimenziós kiterjedésben létezhet. Ez még nem térdimenzió!
„Ernest Rutherford fizikus egyszer kijelentette, hogy amennyiben valamilyen eredményt egyszerű módon képtelenek vagyunk magyarázni, meg sem értettük igazán.” Bár sok butaságot mondott a fickó az élete során, ez speciel telitalálat és nagyon illik a szuperhúr elméletre. Még annyit hozzátennék: egyáltalán, jó az az elmélet, amit meg sem értettünk?
181. oldal: „Azonban a felcsavarodott idődimenzión haladva végig, annak ellenére, hogy az idő telik, egy korábbi időpontba!” Úgy bizony! Ez a felcsavarodott idődimenzió az időhurok. Érdekes, hogy folyton ott köröznek a megoldás körül, valahogy mégis mindig mellé trafálnak.
9. A füstölgő fegyver; kísérleti előrejelzések.
189. oldal: „A húrelmélet tanulmányozói nem égnek a vágytól, hogy egyedül másszák meg a Természet Hegyét.” Pedig erre van szükség a sikerhez: fel kell hágni a Teremtés Hegyének csúcsára, vagyis meg kell világosodni.
196. oldal: „Ilyen a proton bomlása (azért ne aggódjunk, ha van is ilyen, nagyon lassan történne), valamint...” Van ilyen, és nem kell aggódni, mert a másodperc billiomod része alatt megtörténik, ugyanakkor egy proton megszűnése egy nagy tárgyra (emberre) nem jelent veszélyt. Még ha az az atom, amiben ez megtörténik, emiatt radioaktív bomlásba kezd, ez akkor is olyan kicsi hatás, hogy gyakorlatilag észrevehetetlen.
10. Kvantumgeometria.
203. oldal: „A kozmológiai Ősrobbanás modellje szerint az Univerzum egésze egyetlen heves kozmikus robbanásból született, mintegy 15 milliárd évvel ezelőtt.” Nos, azóta kicsit változott a helyzet, mert a galaxisok helyzetének és mozgásának feltérképezése azt mutatja, hogy az anyagnak több kiindulási pontja volt, mintha több ősrobbanás lett volna. Továbbá a rendszer jóval öregebb lehet csekély 15 milliárd évnél és ráadásul gyorsul az egyes halmazok tágulása, plusz van az egésznek egy közös sodródási iránya, úgyhogy nagyon messzire jutottunk a múlt századi modelltől.
A 204-205. oldalakon a szerző az összehúzódó univerzum modelljét magyarázza, azt próbálva bemesélni, hogy az egész összeomlik egy roppant nagy tömeggé, aminek zsugorodása végül eléri a hihetetlen méretnélküliséget. Nos, ez valóban hihetetlen, így nem is hisszük el neki. Érdekes ugyanakkor az a gondolatban, miszerint az univerzum nem tömöríthető össze a Planck-hossznál kisebbre. Mi ehelyett azt mondjuk, hogy a halandó teremtmények megszűnésével ami marad, az a halhatatlan szerinók (Istenek) csoportja, akik mérete egyenként valóban, nagyjából a Planck-hossz körüli lehet.
213. oldal: „És mivel az elemi fizikát a tömegek és töltések uralják, nem áll módunkban fizikai szempontból különbséget tenni a két, geometriai szempontból különböző univerzum között.” Nos, ezt foglaljuk össze: a tömeg vonzó hatásban nyilvánul meg, a töltés vonzó és taszító hatásban, tehát valójában csak egyféle kölcsönhatás létezik, amivel az elemi részek jellemezhetők: a mozgatóképesség. Az, hogy ennek milyen iránya van, már más kérdés.
217. oldal: „Mivel kétféle távolságfogalom létezik, az összehasonlítások esetében el kell dönteni, hogy az összehasonlítandó dolgokat melyikkel jellemezzük, azaz mindenképpen azonos típusú meghatározásokat kell használni.” Itt a szuperhúr elmélet ugyanoda lyukadt ki, mint korábban az időfizika is, amiben a létező időhurkok között kétféle távolság figyelhető meg: 1. hullámtérbeli (nagy), 2. időszálmenti (kicsi). De nálunk ez a kettő nem ütközik egymással logikailag, mint a húrelméletnél.
11. A tér szövedékének szakadásai.
229. oldal: „A fizikusok közül sokan azt sugallják, hogy ott a valóságban is kilyukad a téridő, de mi valamennyien védve vagyunk ettől a kozmikus „szingularitástól” a fekete lyuk eseményhorizontja által, hiszen ez a gravitációs csapda semmit sem enged kifelé.” Ezen mindig mosolyogni szoktam, amikor emlegetik. Először kilyukasztanak egy meg nem határozott szerkezetű téridőt, majd azt mondják, ez veszélyes, de mi védve vagyunk a fekete lyuk csapdája miatt (na most akkor féljünk vagy ne féljünk?). Csak éppen nem veszik észre, hogy a fekete lyukból minden információ akadálytalanul kijön a gravitációs hullámtér (vagy fiktív gravitonok, tökmindegy) által. Szóval az egész elképzelés rossz.
A 230. oldal tájékán bemutatott Calabi-Yau alakzatokon végzett műveletekkel gyakorlatilag megalkották a fizikusok a dinamikus topológiát (időtopológiát), bő 10 évvel megelőzve minket, hogy aztán a jó megoldást rossz irányokba ragozva tovább, megint elkerüljék a megoldás fölfedezését.
12. A húrokon túl: az M-elmélet keresése.
244. oldal: „Amennyiben létezik a természet végső elmélete, helyességére a legmeggyőzőbb érvek egyike pontosan az, hogy az elmélet nem lehetne másmilyen.” Ezt mi is így gondoljuk, mivel érdekes módon pont ez derült ki az időfizikai modellről.
„Az Univerzum nem lehet másmilyen.” De lehet. Nem szabad összekeverni az alaptörvényeket és a rájuk támaszkodó felépítményt, aminek az univerzum csak egy átmeneti megnyilvánulása.
245. oldal: „(Az I-es típusú elmélet például a tárgyalt zárt húrok mellett tartalmaz két szabad véggel rendelkező, nyitott húrokat is.)” Érdekes módon ez van az időfizikában is. Ezek a végtelenbe nyúló félegyenesek a primer időszálak.
A 247. oldalon azt fejtegeti a szerző, hogy a fizikusok az öt különféle húrelméletet úgy akarják összeerőltetni egy M-elméletbe, hogy hozzáadnak még egy térdimenziót. Igen, ez valóban könnyű módszer, mert olyan sok dimenziót már ők sem tudnak elképzelni, nemhogy azok, akiknek ezt az egészet próbálják bemesélni, hogy tovább kapják tőlük a fizetésüket.
248. oldal: „A fenti és az elmúlt évek alatt elért egyéb eredményeken túlmenően az M-elmélet valódi természetének jelentős részét rejtély övezi – a rejtély szó angol megfelelője, a „misterious” kezdőbetűje az egyik javasolt magyarázat az „M”-re. A fizikusok világszerte nagy lendülettel vetették bele magukat az M-elmélet teljesebb megértésének feladatába. Igencsak elképzelhető, hogy ez a huszonegyedik század fizikájának központi kihívása lesz.” Nos, azért rejtélyes ez az elmélet, mert az egész elképzelés alapvetően rossz, csak nem tudják, hol és miért. Amúgy nem ez lesz a kihívás, hanem az, hogy ezt az egészet szépen eldobják és átvegyék végre az időfizikát.
251. oldal: „A húrok kölcsönhatásait összeolvadások és szétválások jellemzik.” Akkor ebből le kellett volna vonni azt a következtetést, hogy a részecskék osztódással (bimbózással) szaporodhatnak, vagyis fa-gráfszerűen elágazik a rendszer, mint az Életfa, és így egyetlen kiindulási pontja volt kezdetben, az első időhurok. Vagyis nem volt semmiféle ősrobbanás.
257. oldal: „Az áttérés a kínairól az angolra, vagy a fordítottja nem jár új fizikai meglátásokkal.” Na, ez így egyáltalán nem igaz. Nagyon is nyelvfüggő a fizikai kutatás, erre pont a mi nyelvészeti kutatásaink világítottak rá. Elvégre a nyelv a fizikai világot írja le, és mivel a különféle nyelvek logikai szerkezete eltérő (hisz nem fordíthatók gond nélkül egymásra), ebből logikusan következik, hogy nem lehetnek egyforma jók ugyanarra a világra. Van tehát köztük jó (magyar) és vacak (angol). Ezért a sok melléfogás és kudarc nyugaton. Nincs mese, magyarul kell tanulnotok srácok!
259. oldal: „Példának okáért már tárgyaltuk, hogy az a jól megalapozott nézet, miszerint a fizika törvényei az Univerzum egyetlen helyét vagy pillanatát sem tekintik kiválasztottnak, felhatalmaz minket arra, hogy az itt és most tapasztalható fizikai törvényeket mindenhol és mindig érvényesnek tekintsük.” Ez a nézet egyáltalán nincs jól megalapozva, mivel megfeledkeznek arról, hogy egy törvénynek mindig van érvényességi köre (peremfeltételek), amiket rendre elfelejtenek meghatározni.
A 273. oldalon arról próbál meggyőzni minket a szerző, hogy ők már minden fontosat fölfedeztek és már majdnem kész van a fizika.: „Hanem csupán azt, hogy a nagy földrajzi felfedezések kora lezárult.” Szerintünk meg még el sem kezdődött az igazi felfedezés, mert még az időfizika is csak gyerekcipőben jár. Még szinte semmit sem tudunk a párhuzamos univerzumok fizikájáról vagy a magasabb dimenzióvilágok fizikájáról. Azért elég feltűnő, hogy nyugaton folyton ezzel jönnek: már mindent értünk, minden kész van, itt már semmi újat meg gyökeresen mást nem lehet felfedezni, úgyhogy senki ne is próbálkozzon vele! Talán engedjétek már meg, hogy ezt mi döntsük el! Hátha nekünk sikerül az, ami nektek nem. Ne feledjük: 1899-ben Charles Duell, az amerikai szabadalmi hivatal elnöke azt nyilatkozta a sajtónak, hogy a hivatalát rövidesen be kell zárni, mert már mindent feltaláltak, ami feltalálható volt. No comment.
13. Fekete lyukak a húrelmélet és az M-elmélet szerint.
276. oldal: „A megdöbbentő hasonlóság az évek során több fizikust is arra késztetett, hogy a fekete lyukról mint lehetséges gigantikus elemi részecskéről elmélkedjék.” Az is. Minden neutroncsillag és fekete lyuk egy-egy önálló atommag.
„Einstein elmélete a fekete lyukak tömegének nem szab alsó határt, vagyis nem létezik legkisebb tömegű fekete lyuk.” Ez így nem igaz, mert az ilyen égitesteket egyedül a gravitáció tartja össze. Ha egy neutroncsillag a növekedése során fekete lyukká válhat (miközben anyagot szív be és nő a tömege), akkor ez fordítva is igaz kell, hogy legyen: ha csökkentjük a fekete lyuk tömegét, akkor idővel neutroncsillag lesz belőle. Ha még tovább csökkentjük, a gravitáció már nem tudja ellensúlyozni a nukleonok taszító hatását és robbanásszerűen szétesik az egész.
A következő oldalakon az időtopológia és időgeometria van kidolgozva, igaz nem olyan alapossággal, mint az időfizikában. Jó látni, hogy mások is rájöttek már erre, és rossz látni, hogy nem csinálták meg rendesen és nem jöttek rá, mire való.
A 284. oldalon arról van szó, hogy a fekete lyuk elveszíti a tömegét, miközben zsugorodik. Ez ugye, a fentebb leírt okokból nem lehetséges.
A 287. oldalon az entrópiáról van szó, amiről ma azt tanítják, hogy egy részecskének nincs entrópiája.: „...lényegében az entrópia az adott fizikai rendszer alkotóelemei azon lehetséges újrarendezési lehetőségeinek száma, melyek a rendszer kifelé megnyilvánuló megjelenését nem érintik.” Nos, ha az idézőjeles mondatot nézzük, akkor bizony már egy részecskének is van entrópiája, sőt egy időhuroknak is, mert a hullámtérben változik a térszerkezete, amit a részecskéknél úgy is nevezünk, hogy gerjesztettség. Egy darab időforrásnak (okforrásnak) nincs entrópiája, mert 0D-s lévén, szerkezet és alkotó elemek nélküli.
A 289. oldalon megint azt akarja a szerző bemagyarázni, hogy a fekete lyuk semmit nem bocsát ki magából, valamint, hogy az üres térben spontán módon (maguktól) virtuális részecskék jelennek meg, amik gyorsan semlegesítik egymást és megszűnnek. Ezt a butaságot hívják kvantumos nyüzsgésnek, ami jól megfér egy kalap alatt a gluonokkal és gravitonokkal.
291. oldal: „Mint ahogyan elvben az atom is felépíthető egy marék kvarkból és elektronból, ha pontosan előállítjuk az atommagba tömörült protonokat és neutronokat...” Hát ez a baj, hogy csak elvben, nem a gyakorlatban. Megnézném, hogy fognak meg ezek az okosok egy marék kvarkot.
293. oldal: „Amikor a húrelmélet kutatói a fekete lyukakról tárgyalnak, már majdnem a megfigyelhető jelenségekről beszélnek, és ez lenyűgöző.” Ezt Sheldon Glashow mondta az 1980-as években, aki egyébként ellenzi a húrelméletet. És nem dicséretből mondta, mint hiszi azt a szerző önelégülten, hanem gúnyolódott, mivel a majdnem azt jelenti: semennyire sem.
294. oldal: „Ismerve az Univerzum összes alapépítőkövének hullámfüggvényét egy adott pillanatban, az „elég nagy intelligencia” képes lesz bármely korábbi vagy későbbi időpontbeli hullámfüggvény meghatározására.” Ha tanult volna létfilozófiát a szerző, tisztában lenne vele, hogy egy elég nagy intelligenciának legalább akkorának kell lennie, mint maga az univerzum ahhoz, hogy modellezhesse, de ha lehetne ilyet építeni, máris megduplázódna az univerzum mérete, amihez kétszer akkora intelligencia kellene, és így tovább. Sajnos az Isten sem ismeri teljes pontossággal a saját létezését, így az nem determinisztikus. Annak ellenére, hogy az egész, mint önmagába zárt rendszer logikailag mégis az.
„A sugárzás energiát hordoz, és így a fekete lyuk tömege lassan csökken a sugárzás miatt.” Ez a mondat több szempontból is butaság, mint Hawking legtöbb kijelentése általában. Valójában az történik, hogy a fekete lyukban a részecskék annihilációja miatt csökken a tömeg, amit vagy pótol a belehulló anyag, vagy nem.
A 295. oldalon az információ vesztéssel kapcsolatos problémán rágódnak a fizikusok. Az időfizikában az információ nem vész el, csak elzajosodik és háttérzajjá alakul, amivel nem tudunk mit kezdeni (kinyerhetetlenné és felhasználhatatlanná válik az intelligenciák számára).
14. Gondolatok a kozmológiáról.
A 297-299. oldalakon megint az ősrobbanást feszegeti a szerző, lazán leírva, hogy az elsődleges kémiai elemek a gravitáció hatására csomósodni kezdtek. Ezzel csak az a baj, hogy a csomósodáshoz aszimmetria kell, amit ugye a szimmetria elméletekkel gondosan tagadnak, pedig jól látható a világban. A legtöbb, amit erről eddig mondtak az, hogy a szimmetria sérül, de hogy mikor és mitől, arra nincs válasz. Ahogy arra sem tudják a választ, miért nincs ugyanannyi antianyag, mint anyag, és miért forognak, keringenek az égitestek tömegesen ugyanabba az irányba? És főként: mitől?
300. oldal: „Az Univerzum tágulásával egy időben a fotongáz is kiterjedt, így hőmérséklete csökkent.” Ez egy jó nagy baromság, mivel a fény egyrészt nem gáz, hiszen nem részecske, másrészt a hőmérséklet az anyagnak az a tulajdonsága, amit a fény okoz. A fénynek tehát nincs hőmérséklete, de okozza a hőmérsékletet.
A 306. oldalon arról próbál minket meggyőzni, hogy az univerzum tágulása a kezdeteknél exponenciálisan gyorsult, de nem indokolja, mitől, mennyi volt a csúcssebessége és mitől fékeződött le?
15. Kilátások.
Ebben a fejezetben meglehetősen gyenge létfilozófiai eszmefuttatások olvashatók a térről és időről, a szerkezet nélküli létről, valamint a nulla-bránról, ami az időfizikában nem más, mint az időforrás. És bár jó felé gondolkodtak, ismételten nem jutottak el a megoldáshoz. Így ezzel a mondattal zárul az elmélkedés: „A tér és idő kialakulásának megértése hatalmas lépéssel vinne közelebb azon a kulcsfontosságú kérdésre adandó válaszhoz, hogy a geometriai alakzatok közül melyik valósul meg?” Nos, örömmel közlöm, hogy már 20 éve megvannak a válaszok, csak nem olvastátok el az anyagainkat.
331. oldal alja: „...miért létezik inkább a valami, mint a semmi?” Rossz a kérdés, mert a semmi nem létezik. A létezés fogalma nem kvantálható, nem osztható fel kevésbé és inkább létező dolgokra. Itt csak igen-nem lehet a válasz.
Miután így darabokra szedtem a könyvet, összefoglalásképpen még elmondanám, hogy mindezen súlyos fogyatékosságai ellenére is feltűnően igényes szakmunkának tartom, jól kidolgozott szerkezettel, profi megfogalmazásokkal, tűrhető ábrákkal és érthető gondolatmenettel. Mindenképpen fényévekkel jobb az olyan korábbi, szégyenletes módon világsikerré vált fércműveknél, mint például a Stephen W. Hawking által írt „Az idő rövid története”, ami annyira siralmas és nyomorék elképzelésekkel teletűzdelt munkaszerűség, hogy még arra sem méltó, hogy kritikát írjak róla. Úgyhogy Az elegáns univerzumot minden időfizika iránt érdeklődő, elszánt olvasónak ajánlom, aki szereti az efféle műveket. És remélhetőleg tíz éven belül eljutnak majd hozzám a nyugati fizikusok mai (2009-es) elképzelései is, amik valószínűleg jóval előrébb járnak a múlt századinál és nyilván ugyanígy tele vannak mindenféle fatális hibákkal és tévedésekkel.
Készült: 2009.06.26.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz