AZ IGAZAK HAMISSÁGA


Ebben az írásomban a létezés működését szeretném bemutatni egy egyszerű logikai ellentmondáson keresztül. Mert ősi bölcsesség, hogy a létezés alaptermészete maga az ellentmondás, bár eddig (tudtommal) senki sem vizsgálta még az időfizikában a nyelvi logika eszközével ezt az episztemológiai összefüggést. A téma megértéséhez ajánlott ismerni a következő publikációkat az Eseményhorizonton.: A létfogalom meghatározása (2000), Létfilozófiám (2001), Kezdetben vala a létezés (2001), A létezési törvények (2001), Gondolatok a létezés matematikájához (2001), A megnyilvánulás folyamata (2001), Az aszimmetria tétel (2001), Kezdeti megnyilvánulások (2002), Az életfolyamatok matematikai alapjai (2006), A három pont tétel (2007).
A megnyilvánulatlan vanás, azaz egy önmagában vanó Mandu legyen azonos a modellünkben egy kijelentő mondattal, ami így hangzik: „Ez a mondat igaz.” Mit mondhatunk erről a kijelentésről?
A kijelentés önmagára vonatkozik, tehát rekurzív definíció. Szerkezetileg olyan, mint egy öntartalmazó halmaz, amiről semmi továbbit nem mondhatunk. Vagyis ha a mondat igaz, akkor igaz és kész. Nincs ellentmondás, nincs probléma. Ha viszont a mondat valamilyen okból nem igaz, akkor ellentmondásra jutunk, mert nincs rajta kívül semmi más, amihez képest megállapítható lenne, hogy igaz-e a mondat vagy nem. Ráadásul nincs senki, aki ezt megállapíthatná, kijelenthetné magát a tagadást. Az öntagadás tehát önmagában értelmezhetetlen, ami sehová sem vezet. Következmény: egy kijelentés önmagában, beágyazási környezet nélkül csakis igaz lehet, vagyis az (alap-)igazság tagadhatatlan.
Fogalmazzuk meg ezt a problémát: „Ez a mondat nem igaz.” Egyszerűbben: „Ez a mondat hamis.” Mit mondhatunk erről a kijelentésről?
A kijelentés önmagára vonatkozik, mint rekurzív definíció, de megjelent benne egy ellentmondás, a tagadásnak köszönhetően. Ha ugyanis a kijelentés igaz, akkor amit állít, az nem lehet igaz, mivel öntagadó. Ha pedig a kijelentés hamis, akkor amit állít, az nem lehet hamis, tehát igaz. Az eredmény egy két állapotú rekurzív ellentmondás, ami dinamikusan ide-oda oszcillál önmagában, vagyis a mondat nem egyértelmű, hanem kétértelmű. Nincs stabil állapota, nyugvópontja, ehelyett állandó helyzetváltoztató mozgás van benne. Azt gondolnánk, hogy ez azonos az időfizikában definiált forgással, de nem így van. Egy pont ugyanis önmagában áll, semmilyen mozgás, változás nem értelmezhető. Két pont viszont egymáshoz képest már foroghat, bár a forgásuk iránya és sebessége, valamint tengelye továbbra sem értelmezhető, mivel az egyikből nézve a másik mozgását nincs mihez (egy harmadikhoz) viszonyítani.
Van tehát egy mondatunk, ami két állapotot vesz fel, folyamatosan váltogatva őket. Ez megfeleltethető annak, ha van két mondatunk, amik egy rendszert alkotnak és mindkettő egy-egy állapotban van. Az első esetben az egy mondat időben oszcillál, a másodikban a két mondat időben egyszerre van egy közös eseménytérben. Egymás számára léteznek, ami megnyilvánulást jelent. Ez az időfizikában a Bindu, a Létező.
Ugyanerre az eredményre jutunk akkor is, ha a kezdeti megnyilvánulatlan mondatunkhoz hozzáadunk még egy ugyanolyan mondatot, vagyis két kijelentésünk lesz egy rendszerben: „Ez a mondat igaz.” és „Ez a mondat igaz.” Ekkor két igazságunk van, amik egymás számára léteznek, ezért lehetőség nyílik a köztük lévő kölcsönhatás vizsgálatára. Ha ugyanis két „Ez a mondat igaz” állítás találkozik, logikusan felmerül a kérdés mindkettőben, hogy melyik az igaz? Ha a pontok fizikailag egyformák (a forgásukban), ami gyakorlatilag kizárt, akkor mindkettő. Ha különbözők egymástól (ami igaz), akkor viszont jön a következő kérdés.: Hogy lehet két különböző igazság egyszerre? Ezzel a kérdéssel tehát megjelenik a kételkedés és a kétségbe esés a szemlélőben.
Amint az látható, az időfizikai folyamat precízen leképezhető logikai összefüggésekbe és fordítva. A fizikai kölcsönhatás úgy jelenik meg a nyelvi logikában, hogy a mondatokban a másik mondatra vonatkozó állítást szerepeltetünk. Erre megint két lehetőségünk van. Az egyik az elfogadás: „A másik mondat is igaz.” Ekkor két igazságunk van és semmi nem változott a megnyilvánulatlanhoz képest. A másik a tagadás: „A másik mondat hamis.” Ekkor mindenképpen ellentmondásokba futunk, akár mindkét mondat tagadó, akár csak az egyik. Logikailag azonnal belátható, hogy mindkét esetben egy végtelen ciklust kapunk eredményül, amelyben a másikra vonatkozó kijelentések oda-vissza oszcillálnak. Ez már valódi helyzetváltoztató mozgás lesz, ami kívülről ugyan időtlen marad, de belülről nézve egy folytonos időszálat fog generálni (vízvonalat), ami geometriailag megfelel egy, a kezdőpontjától folyamatosan nyúló félegyenesnek.
Az eddigiek alapján tehát törvényszerű, hogy mivel az öntagadás értelmetlen, csak a másik tagadásának van értelme. Ha pedig csak létező dolgot lehet tagadni, akkor hamissággal nem kezdhető el egy ki-jelen-tés, csak az igazsággal. Így az első mondatnak mindenképpen elfogadónak kell lennie, a másodiknak pedig mindenképpen tagadónak. Tehát amikor az egységből kettősség lesz, az elkerülhetetlenül megszüli a kétséget, az ellentmondást, a másik ellen fordulást, vagyis a dualitást. Ez pedig az időfizikában megfelel a forgó Bindunak, amiben a két Mandu egymás körül forgolódik (lásd: három bekezdéssel korábban).
Egy pont önmagában csakis igaz lehet, mint megnyilvánulatlan, amihez ha hozzáadunk még egy pontot, a megnyilvánulás létezni kezd, mozogni, és ellentmondást, tagadást, kettősséget szül. A folyamatot csakis egy harmadik pont hozzáadásával lehet stabilizálni, hogy végre valamilyen formát nyerjen (lásd: a három pont tételt), ami szövegesen egyaránt lehet egy igaz vagy egy hamis állítás. Ekkor a kétségből bizonyosság lesz, mert bármelyik pontból szemlélve a két másikat, azonnal megállapíthatók a köztük lévő különbségek. Tehát értelmezhetővé válnak a mozgási paraméterek. A forgás iránya, sebessége és tengelye, valamint megjelenik a helyváltoztató mozgás is (futás).
A harmadik ponttól kezdve pedig akárhány további pontot hozzáadhatunk a létrendszerhez, az ellentmondások nem fognak eltűnni. Csak új pályagörbéket alakítanak ki a ponthalmazban, amitől megváltozik az oszcilláció üteme és iránya. Ebből levonhatjuk a következtetést, hogy a létezésben kezdettől fogva jelen van a tagadás (hamisság), ami a rendszert folyamatos változásra, mozgásra kényszeríti és ez kitörölhetetlen belőle. A nyelvi logika szintjén megfogalmazva: akárhány igaz mondatunk lehet, de ha csak egy tagadó mondat is akad köztük, már kialakul az ellentmondás, ami a kölcsönhatásokon keresztül végigszáguld a rendszeren és ciklikusan körbeáramolva a végtelenségig megmarad benne. Vagyis a rossz létrejötte szükségszerű és elkerülhetetlen a létezésben, ami ráadásul örökre kiirthatatlan marad a létezésmegmaradási törvénynek köszönhetően. Mert a minden létezőben a rossznak is van létjogosultsága.



Elvileg elképzelhető egy olyan létezés is, amiben minden mondat csak elfogadó (igaz), de ebben nincs mozgás, változás, azaz élet. Ha tehát az Isten valamiképp meg tudná tisztítani a teremtését minden rossztól és hamisságtól, hogy az egész világ jó és igaz legyen, akkor meg is ölné azt (saját magát). Az eredmény egy időtlenségbe fagyott tökéletesség lenne, matematikailag egy teljes gráf, ami egyenértékű a holtponttal.
Ennek az ellenkezője is elképzelhető, az olyan létezés, amiben minden mondat csak tagadó (hamis), azaz eltűnt belőle az elfogadás (igazság). Ekkor viszont a kölcsönhatásokon keresztül a tagadás rögtön átfordítana néhány mondatot igazzá, vagyis a tisztán rossz és hamis rendszer azonnal és elkerülhetetlenül létrehozza magából a jóságot és igazságot. Az eredmény pedig egy mozgással, változással és élettel teli létrendszer lesz. Innen ered az a bölcsesség, miszerint könnyebb valamit rosszul csinálni, mint tökéletesen, mert a rossz dolgokon mindig lehet javítani, módosítani (kezelhető), a tökéletességgel viszont semmit sem lehet kezdeni (kezelhetetlen).
Az izgágább gondolkodók felvethetik, hogy mi van akkor, ha az igaz-hamis (0 és 1) pólusok mellett megjelenítünk különféle alternatívákat is. Például átmeneti állapotokat (talán, esetleg, stb) a kvantumfizika által kitalált bizonytalanságra alapozva, de erre azt kell mondanunk, hogy a létezésre nem vonatkozik a kvantumfizika. Valami vagy létezik vagy nem, köztes állapot és egyéb lehetőség nincs. A gyakorlatban tehát értelmetlen újabb kijelentésekkel bonyolítani a meglévő rendszert.
A létrendszerben zajló oszcillációs folyamatnak egy különleges állomása az, amikor a mozgások eredményeképpen kialakul az intelligencia (egy időhurok) és önmagát vizsgálva megvilágosodik, megértve önnön alaptermészetét. Ezt nevezhetjük objektív igazságnak, ami azonban nem független a szemlélőktől, hanem inkább az összes szemlélőpont által látott szubjektív igazságok szuperpozíciója, eredője. Ez az egyhegyűség állapota, amikor a szemlélő megérti, hogy önmagában minden nézőpont lehet igaz, ugyanakkor egymáshoz képest mégis különbözők, ami lehetővé teszi a megkülönböztetést. Ebből fakad az elkülönülés, a sokaság, a sokféleség illúziója, miközben a hamisság és a tagadás is megmarad a létezésben, szükséges (szubjektív) állításként.
Megjegyzés: Az ókori Herakleitos (i. e. 540-480) görög filozófusnak, a dialektika atyjának tanai sok közös vonást mutatnak a fenti logikai rendszerrel. A világmindenség őselve szerinte a Logosz, ami Tűzből van (Teremtő tachion) és ami egy olyan egység, ami nem oldja fel a dolgok egységét. A dolgok szerinte folyamatosan egymásba alakulnak át, így a világ elve és értelme az örök változás (vagyunk és nem vagyunk). Szerinte ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetünk, vagyis a létezés minden helye és pillanata megismételhetetlen.

Készült: 2008.10.20.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz