KOZMOLÓGIAI DEFINÍCIÓK


1. ELŐSZÓ

Az elmúlt években számos olyan publikáció megjelent az Eseményhorizonton, amelynek kozmológiai vonatkozásai is vannak. Ezekben a cikkekben azonban nem lettek kielégítő pontossággal definiálva a világegyetemmel kapcsolatos különböző fogalmak, így a használatuk félreérthető módon történt. Köszönhető mindez főként annak, hogy az időfizikai modellek jó húsz éve folyamatosan változnak, módosulnak, ráadásul különböző kutatási irányzatok versengenek egymással az elérhető eredményekért. Egy idő után azonban muszáj megállapodni bizonyos alapvető definíciókban a szakmai kommunikáció sikere érdekében.
Éppen ezért, az alábbi kis összefoglalónkban végre tisztázzuk a jelenleg használt szakszavakat, hogy egyértelmű legyen, mikor miről van szó. A korábbi publikációk értelemszerű átírására, módosítására azonban csak később tudunk majd sort keríteni, így kérjük az Olvasók türelmét.
Kezdenénk azzal, hogy mit jelent pontosan a cím alatti idézet (A világegyetemnek ott a széle, ahol a közepe), ami az Istentől származik, médiumi csatornán keresztül. Ezt a mondást (itt a Földön) éveken át mindenki úgy értelmezte (jobb híján), hogy a világegyetemben a téridő hullámtere valamiképpen visszagörbül önmagába egy távolságon túl és így egy zárt rendszert (n dimenziós tóruszt) alkot. A részletesebb kutatások azonban az elmúlt pár évben világosan feltárták, hogy erről szó sincs. Az időhullámtér nem görbül sehol, semmikor, sehová, miután elhagyta a keltő forrását. Csak terjed kifelé a végtelenségig, egyre nagyobbra fúvódva föl, akadálytalanul és változatlanul.
Az más kérdés, hogy az időhullámtér (a téridő) geometriai szempontból már eleve görbültre keletkezik a forrásrendszeréből, de ez csak szerkezeti tulajdonságot jelent, nem áramlási módot. Az pedig megint más kérdés, hogy az általunk belátott univerzumban az egyes galaxisok, galaxis halmazok milyen irányokban mozognak, a gravitációnak engedelmeskedve, ami nem feltétlenül esik egybe az alfatér sodrásának irányával (lásd az 1. ábrát).


Mivel a téridő forrása a téridő közepén található (ami belőle keletkezik és árad szét az idősemmiben), ezért benne (az időhurokban) nincs téridő. Ahogy a legelső kibocsátott téresszencia hullámrétegén túl sincs. Így a téridő egy olyan spirálgömbi hullámtér az idősemmiben, aminek van egy (folyamatosan a végtelenbe táguló) külső határa és egy (folyamatosan a forrásrendszerének belsejében megmaradó) belső határa. Vagyis topológiai szempontból egy kétoldalú, középen üres gömbnek kell tekintenünk, aminek az egyre vastagodó, növekvő falában zajlik az élet (találhatók a teremtmények) (lásd az 2. ábrát). Tehát a világegyetemnek ott a külső széle, ahol a belső közepe: az őskáosz idősemmijében. Mivel az őskáoszban nincs tér és idő, csak ősidő, ezért nem értelmezhető hagyományos geometriai értelemben a téridőgömb külső és belső széle, határolófelülete közti különbség. Így kvázi ugyanoda esik a két határzóna: az idősemmibe.


Vagyis joggal mondhatja az Isten magáról, hogy „Én vagyok az Alfa és Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó.” (Jel. 22,13). Ezen szövegben az Alfa alatt a Teremtő Atya okforrásának hullámterét, az Omega alatt pedig az általa keltett időhurkot, a Mindenható Fiú Isten térszeránját kell érteni (lásd a 3. ábrát). Természetesen az Alfa, mint görög A betű formailag megfelel a Teremtő tachionjának, az Omega, mint görög Ó betű pedig a primer időszálon lógó időhurkot szimbolizálja.


Korábban egyes kutatók a téridőt sugárirányban két zónára osztották fel: alfatérre és omegatérre, amiket az AHZ (Annihilációs Határ Zóna) választ el egymástól. Az újabb elemzések azonban rámutattak, hogy nem lehet megnyugtató pontossággal kijelölni az AHZ helyét a térszeránhoz képest (adott távolságban), a sok módosító tényező miatt, így a téridő belső és külső zónája közti határvonal a gyakorlatban mindig elmosódik. Éppen ezért elvetettük ezt a felosztást, és a továbbiakban a téridő hullámterét a térszerántól való távolságtól függetlenül, egységesen alfatérnek tekintjük. Ezen hullámtér távolságfüggetlen felosztását pedig az alábbiakban ismertetjük.

2. DEFINÍCIÓK

Az időfizikára épülő kozmológiában számos különféle szót használunk a világegyetem részeinek meghatározására, amik jelentése (az egésztől az egyre kisebb részek felé haladva) röviden a következő.:

Világmindenség: A minden létező összessége, teljessége. Világnak nevezünk minden olyan létező dolgot, ami látható mások számára, vagyis világít (kiviláglik) a létével (időhullámaival). A gyakorlatban ide tartozik minden időforrás (okforrás) és időforrásrendszer (időhurok), ami csak észlelhető a megfigyelők számára az őskáoszban és a téridőben.

Multiverzum: Az őskáosz ahun régiójában létező összes világegyetem együttese. Egyes médiumi források szerint az önálló, de egymással időszálas (rokoni) kapcsolatban lévő világegyetemek száma a jelenlegi ismereteink szerint 144 darab.

Világegyetem: Egy térszerán által az őskáosz ahun régiójában tartósan (hosszú időn át) keltett alfatéri téridő, és minden, ami benne található. Szerkezetileg forgásellipszoid alakú, ezért régiesen hívjuk világtojásnak is.



Univerzum: Egy világegyetem alfaterének egy térszelete, azaz téresszenciája, és minden, ami benne található. Egy világegyetem párhuzamos univerzumainak száma a keltő forrás (térszerán) szerkezetétől és mozgásától függ (lásd a 4. ábrát). A monász térszerán (egy térhatos) öt párhuzamos univerzumot kelt (kvintesszencia), amik mindegyike 3 vagy 4 térdimenziós attól függően, hogy a térszerán végez-e harmadlagos csavarodást vagy nem. A diász térszerán (két térhatos) tíz párhuzamos univerzumot kelt (egy téri és egy hipertéri kvintesszenciát), amik mindegyike 4 vagy 5 térdimenziós attól függően, hogy a térszerán végez-e harmadlagos csavarodást vagy nem. A triász térszerán (három térhatos) tizenöt párhuzamos univerzumot kelt (egy téri és két hipertéri kvintesszenciát), amik mindegyike 5 vagy 6 térdimenziós attól függően, hogy a térszerán végez-e harmadlagos csavarodást vagy nem. A kvintesszenciát azért nevezzük térhatosnak, mert az öt párhuzamos univerzum mellett kimarad egy hatodik keltési tartomány is a térrétegek között, amit nemtér-nemidőnek hívunk és ahol az őskáosz üres idősemmije található (lásd: az 5. ábrát).



A párhuzamos univerzumokat megállapodás szerint színekkel jelöljük, hogy könnyebb legyen róluk beszélni (a térváltással és térugrással foglalkozó szakterületeken). A mi térhatosunk téresszenciáinak jelzőszínei a piros, sárga, zöld, kék és ibolya. A mi univerzumunk színe megállapodás szerint a kék. Az első hipertéri térhatos téresszenciáinak jelzőszínei a rózsaszín, bézs, világoszöld, világoskék és lila, míg a második hipertéri térhatoséi a vörös, narancs, barna, sötétkék és indigó. A nemtér-nemidő réteget és a térszünetet sötétszürkével, a térhézagokat világosszürkével jelöljük.

Alaverzum: Egy bétatéri univerzum egy alfatéri univerzumon vagy egy másik alaverzumon belül, saját helytartó térszeránnal. Ezek darabszáma rengeteg (sok trilliónyi), térdimenziószámuk pedig bármennyi lehet a beágyazási környezetüket képező univerzum térdimenziószámán belül (nem lehet annál több). Tehát az alaverzumokat keltő térszeránok is lehetnek monászok, diászok és triászok, a felsőbb tér tulajdonságaitól függően. A mi Naprendszerünk 3 térdimenziós részét keltő helytartó monász térszerán.

Csillagváros: Galaxis, a gravitáció által összetartott különféle égitestek és porfelhők halmaza.
Világsziget: Egy anyagi részecskékből álló, a gravitáció által összetartott részecske halmaz. Ide tartoznak a fekete lyukaktól a csillagokon és bolygókon át a nagyobb holdak is. A világsziget alsó mérethatára megállapodás szerint 1000 kilométer körül van a 3 térdimenziós világűrben, mivel ezen méret fölött formálja a tömegvonzás gömb alakúra az anyagi halmazokat.

Égitest: Ide tartoznak a világszigetek mellett az 1000 kilométernél kisebb anyagi halmazok is, egészen a porszemnyi méretig (milliméteres nagyság). Az ennél kisebb anyagi halmazokat porszemeknek, molekuláknak, atomoknak nevezzük, amik nem szilárdan összefüggő űrbeli halmazai a porfelhők és ködök.

3. KÖVETKEZMÉNYEK

A világegyetem definíciójából következik, hogy a téridőt ideiglenesen (rövid időre) elhagyó teremtményeket és hullámterüket a kis méretük miatt, megállapodás szerint nem tekintjük világegyetemeknek, bár fizikailag annak számítanak. Ennek oka, hogy ezek a téridő buborékok rövid életűek, azaz a hullámterük falvastagsága nem több milliárd fényévet tesz ki, mint az őskáoszban tartósan működő világegyetemek buborékai. Ráadásul nem tartalmaznak nagy mennyiségben különféle halandó teremtményeket (fotinókat, anyagi és lélek részecskéket, égitesteket, világszigeteket, stb.).



Láthatjuk tehát, hogy egy világegyetem sugara csak az alfateret generáló térszerán őskáoszban való tartózkodásának idejétől függ. Ezt a téridőt persze darabokra (egymásba ágyazódó gömbhéjakra) szakíthatják a különböző vastagságú térszünetek (lásd az 6. ábrát). A térhézagokat megállapodás szerint nem tekintjük térszüneteknek, bár fizikailag annak számítanak. Ennek oka, hogy ezek a rések túl vékonyak ahhoz, hogy (a téridőbeli közlekedés szempontjából) elszeparálják egymástól a téridő gömbhéjait (esetünkben a téresszenciák rétegeit), mert nem pusztítják el a rajtuk áthaladó halandó (téridőtől függő létezésű) teremtményeket (lásd a 7. ábrát).



A világegyetem téridejének térszünetekkel történő részekre osztása, mint fizikai folyamat megtalálható a különféle ősi szentiratokban, ahol egymás után következő teremtési korszakokról, kozmikus ciklusokról beszélnek az akkori tudósok. Mivel az egyes világegyetemek az őskáoszban eltérő időpontokban keletkeztek, attól függően, hogy a keltő térszeránjuk mikor ugrott ki az első világegyetem (vagy egy későbbi) téridejéből, így mindegyiknek egyedi mérete van. Ezért szólnak az ősi hindu szentiratok arról, hogy az egyes világbuborékok átmérője az okozati óceánban eltérő, tehát vannak a miénknél kisebbek és nagyobbak is, illetve fiatalabbak és öregebbek (lásd a 8. ábrát).


Egy univerzumon belül számos különböző térdimenziószámú alaverzum található, amik helytartó istenségei csillagvárosokat keltenek a saját teremtési ciklusaiknak megfelelően. A belőlük összeálló galaxishalmazok és szuperhalmazok egymással kölcsönhatásba lépve hozzák létre az általunk ismert és távcsövekkel belátott univerzumot, aminek habszerűen felfúvódó, pókhálós szerkezetét nem lehet holmi egyszerű ősrobbanás elméletekkel modellezni (lásd a 9. ábrát). Egy olyan egyszerű szerkezetű (fiatal) univerzumban, ahol nem működnek egymást befolyásoló alaverzumok, a gömbszerűen táguló galaxisok gyorsulása hamar eléri az anyagi részecskék határsebességét, kialakítva ezzel az AHZ-t (Annihilációs Határ Zónát). A mi rendszerünkben az AHZ nem tud létrejönni azokon a területeken, ahol az egymásba hatoló alaverzumok galaxisai megzavarják a többi galaxis mozgását, lefékezve és új pályára állítva égitestjeiket.


Egy egyszerű szerkezetű univerzumban a tágulási sebesség gyorsulása miatt kialakuló AHZ centrumtól való távolságát (az anyagbuborék sugarát és alakját) befolyásoló fontosabb (ismert) tényezők a következők.:

1. Milyen típusú részecskékből mennyi van összesen az adott buborékban és milyen térbeli eloszlásban, mivel ettől függ a rendszer eredő gravitációs hullámtere. Minden buborék egyedi szerkezetű, így benne másként szerveződik az anyag galaxisokba, makro méretű struktúrákba. A gravitáció egyben befolyásolja a csillagvárosok egymáshoz képesti mozgását (irány, sebesség), ami kihat az AHZ alakjára.

2. A különféle anyagi részecskéknek eltérő a gyorsulási ellenállásuk, így a határsebességük is, amire felgyorsíthatók, mielőtt annihilálódnának a belső szerkezetük katasztrofális mértékű deformációja miatt. Ennek köszönhetően viszont a buborék belsejéből kifelé indulva más-más távolságban érik el az AHZ-t, vagyis azt a területet, ahol elkezdenek megsemmisülni. Az AHZ külső határa tehát ott lesz, ahol a benne lévő anyagok mind annihilálódnak a határsebességüket átlépve.

3. Az AHZ kialakulását befolyásolja az is, hogy mekkora a buborék fénnyel való gerjesztettsége, vagyis a benne lévő fény mennyisége, aminek hullámterei hozzáadódnak a részecskékhez, deformálva azokat. Valószínűsítjük, hogy a részecskék határsebessége kis mértékben változik a gerjesztettségi szintjük függvényében, mert a fénykvantumok hullámterei folyamatosan zavarják a belső időrendszereiket az önkeltésben.

4. Az AHZ sugarát a téridő (térszelet) térdimenziószáma is befolyásolja, mert a gravitációs vonzás erőssége valószínűleg erősebb az alsóbb dimenziószinteken (3D), mint a magasabbakon (4D, 5D).
Ha többet tudnánk a felsorolt kozmológiai paraméterekről, legalább hozzávetőlegesen meghatározhatnánk az alaverzumunk minimális és maximális méretét, valamint a miénkkel kölcsönhatásban lévő többi alaverzummal együtt a beágyazási környezetül szolgáló univerzumunk méretét, amit jelenleg 60-70 milliárd fényév körülire becsülnek a csillagászok (lásd a 10. ábrát).


Amint az látható tehát, az univerzumunk belső, centrális részének, azaz az anyagi rendszerekkel kitöltött kozmosznak az átmérőjét nagyban befolyásolja az egyes bétatereket (alaverzumokat) keltő helytartók tevékenysége. Az általuk keltett alaverzumok hullámterén belül az általuk uralt kozmitóriumokat (kozmikus térségeket) nevezzük általánosan helységnek. Mivel az alaverzumok egymásba ágyazódhatnak, bármelyiken belül létrejöhetnek további al-alaverzumok is, több lépcsőben.
A legnagyobb helységek tehát a galaxishalmazok, halmaz csoportok, felfúvódó anyagbuborékok (amik határán a galaxisok elhelyezkednek). Kisebb terjedelmű helységnek minősülnek ezeken belül az egyes csillagvárosok, kísérő és törpegalaxisok, valamint önálló csillaghalmazok. A csillagvárosok spirálkarjai ezen belül megfeleltethetők kerületeknek, amik kisebb negyedekre, zónákra, szektorokra oszthatók igény szerint, s ezen belül egy csillag és bolygórendszere megfelel egy háznak, amiben a bolygók az egyes lakások, a kontinensek a szobák, a kísérő holdak pedig a melléképületek. Ugyanezen hasonlatnak megfelelően a csillagvárost övező halóban találhatók a peremvidéki alvóvárosok, azon túl pedig a határvárosok és határőrségek.
A világszigetek és égitestek mozgása miatt természetesen ezen a meghatározások nem tekinthetők mereven rögzített csoportoknak az űrben. Tehát míg egy város épületei és utcái szilárdan rögzítettek a talajhoz, és oda tartoznak (abba a kerületbe), ahová építették őket, addig a galaxisok csillagai folyamatosan mozognak. A spirálkarok a mag körüli keringésük során lassan felcsavarodnak egymásra, csillagaik egyre jobban összekeverednek, így elkülönítésük csupán ideiglenes (a kozmikus időskálán mérve).

Készült: 2008.05.15. - 2009.06.15.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz