A téridő egy meghatározott szerkezetű, transzcendens időhullámtér, ami gömbszerűen kiárad a forrásrendszeréből és emanációs sebességgel tágul az őskáosz végtelenjébe. A térforrás geometriai szerkezete és működésrendje határozza meg a hullámterének geometriai szerkezetét, mivel az időhullámok a forrásukat elhagyva nem változnak meg és nem változtathatók meg. Ahhoz, hogy a teremtésben létrejöhessen a legelső téridő forrásrendszere, számos fizikai feltételnek kell teljesülnie az őskáoszban. Ezek a jelenlegi ismereteink szerint a következők.:
1. A teremtési sebesség.
A térforrást megteremtő, magából létrehozó időforrásnak, a jobbos forgású Teremtő Atyának megfelelő, relatív sebességgel kell mozognia az őskáosz idősemmijében (1. ábra). Ezen sebességnek egy meghatározott tartományon belülre kell esnie, aminek alsó és felső határát egyelőre nem tudtuk meghatározni, de valahol 3<RV<4 között kell lennie. A Teremtő ezt a sebességet úgy éri el, hogy a számára létező többi okforrás időhullámai a terjedésük normálvektora mentén, tehát sugárirányban magukkal sodorják a jelenpontját a saját idejükben. A taszítási vektorok eredője határozza meg a jelenpont relatív mozgási sebességét az idősemmiben (a közös eseménytérben), amit az időhullámok terjedési sebességéhez viszonyítunk.
A teremtési sebességet a vektorok többféle kombinációjával is elérheti a Teremtő jelenpontja, ezért nem tudunk egy konkrét megoldást adni rá. Egy tachion relatív sebessége ugyanis függ az őt sodró időhullámok számától (ami tardion források esetén egy és kilenc között bármennyi lehet), ezek forrásainak egymáshoz képesti elhelyezkedésétől (ami szinte végtelenféle lehet), az időhullámok szerkezetétől (ami a forrásaik sebességétől és mozgásirányától függ), az időhullámok taszítási vektorainak nagyságától és irányától (ami szerkezetfüggő), valamint az egymással bezárt szögétől, hogy erősítik vagy gyengítik egymást (ami a forrásaik elhelyezkedésétől függ).
Mivel a tachion jelenpontja egy transzcendens létező, az ősidő hullámterében való mozgása szintén speciális törvényeknek engedelmeskedik. Amikor az őt elérő időhullámok sodorni kezdik, a mozgása nem gyorsul, hanem azonnal, késedelem nélkül ugrik egyik sebességről a másikra. A jelenpont nem áll ellen a sodró hatásoknak, tehát nincs gyorsulási tehetetlensége, sem tömegtehetetlensége. A sebességét épp ezért semmi sem korlátozza, így elvileg megszámlálhatóan végtelen sebességgel is haladhat, tetszőlegesen túlszárnyalva az időhullámainak terjedési sebességét. Mivel azonban az őskáoszt alkotó okforrások száma véges, egészen pontosan tíz darab van belőlük az általunk ismert minden létezőben jelenleg, egyikük sem mozoghat gyorsabban egy bizonyos értéknél. Ezen okforrás tachion csúcssebességet szintén nem ismerjük, de becslésünk szerint valahol 3<RV<4 között lehet és nagyobb a teremtési sebességnél.
2. A két Teremtő találkozása.
A Teremtőnek megfelelő irányba kell haladnia az őskáoszban, hogy jelenpontja a megfelelő helyen találkozzon a Teremtő Anya tachion hullámterével és beleszaladjon ennek a megfelelő részébe (oldalról). Ez a találkozás létfontosságú a térforrás születéséhez. A szerencsés találkozás szintén az előző pontban felsorolt paraméterek függvénye (2. ábra).
3. A Teremtő Anya szerkezete.
A Teremtő Anya okforrásának szintén megfelelő sebességgel kell haladnia a megfelelő irányba ahhoz, hogy a hullámtere alkalmas legyen az Atya fogadására. A teremtés aktusában az Anya a passzív, befogadó fél, az Atya pedig az aktív, cselekvő fél. Tehát az Atya csinálja a Fiút az Anyában. Az Anya sebessége és iránya ugyanazon paraméterektől függ, mint az Atyáé, de nem kell azonosnak lennie az Atyáéval. Azt nem tudjuk, hogy az Anya paramétereinek határértékei mennyiben térnek el az Atyáétól, erre szintén a számítógépes modellek adhatnak majd választ egyszer.
4. A Teremtő visszakanyarodása.
Az Anyába való belépés zónájában az őskáosz sodrásának olyannak kell lennie, hogy lehetővé tegye az Atya jelenpontjának visszakanyarodását, gyors irányváltását egy eszményien kicsiny útvonalon (3. ábra). A kanyarodást az Anya hullámterének sodrása segíti elő, és nem kizárólagosan határozza meg, mivel a többi jelenpont hullámtere is beleszól a pályagörbe alakulásába. A visszakanyarodás geometriai útvonala épp úgy lehet egy térbeli körív, mint egy sokszögű pálya, ez az alkalmazott modelltől függ. Mivel a jelenpontnak nincs ellenállása, szigorúan olyan útvonalon mozog, amilyet az éppen aktuális taszítási vektorok meghatároznak a számára. A jelenlegi ismereteink szerint a körív pályagörbéje egy 3D-s, spirálvonalszerű görbe, ami a Teremtő palástjának felszínét valamilyen ferde szögben metszi és a csavarodási iránya jobbos.
5. A teremtési tartomány.
A saját kúpos hullámtere felé visszakanyarodó okforrásnak egy megfelelő zónán, a teremtési tartományon belül kell megérintenie önmagát, a hullámterének felszínét, ami a kúp palástja, alkotója. Ezért hívjuk a Teremtőt egyben Alkotónak is. Ez a térforrás születésének első pillanata, amikor a jelenpont számára realizálódik egy korábbi, saját múltbeli pillanata. Felvillan és létezni kezd előtte az önnön múltbeli képe azon az útvonalon, amit korábban ő maga bejárt.
A virtuális forráspont felvillanásának helyét nevezzük töréspontnak, mert amint az okforrás belép a saját múltterébe, illetve az átszáguld rajta (miközben az természetesen sodorni is próbálja hátrafelé), a tachion hullámterének kettős idősűrűsége miatt a látott kép azonnal kettéhasad. Két egyforma, de különböző időpillanatot reprezentáló jelenpontra. Ezt a kettétörést nevezzük virtuális felhasadásnak, amely folyamat minden további teremtés alapja lesz a létrendszerben (4. ábra).
6. A Teremtő mozgása a teremtési tartományban.
A Teremtőnek elég sokáig kell a saját teremtési tartományában tartózkodnia ahhoz, hogy az általa látott két forráskép közül az egyiknek legyen ideje elég hosszú utat megtenni a tachion primer időszálán. Méghozzá annak, amelyik a jelene irányában fut előtte, megismételve az általa már megtett utat. A másik forráskép, amely a szálon visszafelé szalad, a régmúlt irányába, ebben a pillanatban még nem játszik szerepet a téridő születésében és működésében, csupán eltávolodik a tűzvonalon azzal a sebességgel, amivel az időhullámai áthaladnak az okforráson. Közben természetesen a Teremtő jelenpontjának is megfelelő sebességgel, megfelelő irányba kell mozognia a saját múltterén belül ahhoz, hogy a futási pályagörbéjén utána szaladni látszó virtuális jelenpontja fennmaradhasson annyi ideig, amennyi az első időhurok létrehozásához szükséges.
7. A virtuális tachionok megjelenése, az első okságsértés.
A jelen irányába
szaladó
forrásképnek annyi ideig kell fennmaradnia, hogy az
őelőtte felvillanó és létezni kezdő
virtuális tachionkép, valamint az az által
látott tachion, és a többi, amik láncszerűen
megjelennek egymás előtt a Teremtő pályavonalán (a
tűzvonalon), körbeérjenek és úgymond
bezárják a kialakuló első időhurkot (5.
ábra). Ezen folyamat az első okságsértés,
mivel olyan jelenpontok jelennek meg az őskáoszban, amik
fizikailag addig nem léteztek. A felbukkanásuk oka az idő
visszacsatolása. Mindegyik tachion azért létezik a
hurokvonalon, mert a mögötte haladó tachion
látja (számára létezik, belőle
létezik).Mivel ekkor még nincs téridő, az őskáoszban az egyes virtuális forrásképek éppen úgy a szemlélőjük jelenpontjában realizálódnak, ahogy korábban az egyes okforrások jelentek meg egymás számára. Ez pedig lehetővé teszi a szemlélőpont tetszőleges áthelyezését közöttük, hiszen az egyes múltbeli forrásképek mind teljesen valósnak tűnnek a valódi jelen számára. A virtuális jelenpontok tehát a fizikai tulajdonságaikat tekintve egyenértékűek az okforrásokkal. Az időhurok tachionjainak mindegyike maga a Teremtő, csak egy-egy korábbi pillanatában.
8. Öt tachion a behúzási tartományban.
Ezen virtuális tachionok időhurkából akkor képződik térforrás, ha a hurok tűzvonalán öt tachion jelenik meg összesen, ami a körív átmérőjétől és a Teremtő sebességétől függ. Geometriailag mindegyik tachion valamivel közelebb van a futási útvonalon az előtte szaladóhoz (akit lát), mint a mögötte lévőhöz (aki látja őt), mivel a Teremtő kúpos hullámtere a jelen felé haladva egyre szűkül (tölcsérszerűen). Ha a hurok mérete kívül esik a térforrás behúzási tartományán, akkor az időellentmondás nem válik tartósan önfenntartóvá, azaz ciklikussá, és az okforrás távozását követően nyom nélkül lebomlik, megszűnik létezni a káprázata.
9. A virtuális tachionok láncának ciklikus újra felvillanása.
A primer időszálon egymást követő öt virtuális tachion közül a sorban legelsőnek, amely semmit sem lát maga előtt, mivel az előtte száguldó okforrás fejbuboréka tágulás közben még nem érte el, be kell lépnie az első virtuális tachion kibocsátott hullámterébe, hogy meglássa azt. Amikor ez megtörténik, az időhurok teljessé válik, mivel megjelenik benne a hatodik jelenpont. Ez a jelenpont fogja újrakelteni az időhurkot azáltal, hogy ismételten meglátja maga előtt a tachionok láncát, vagyis a káprázat ciklikusan megismétlődik. Ezt a ciklikusan felvillanó, és ezáltal tartósan életben maradó időellentmondást nevezzük első térforrásnak, aki immáron a keltő okforrásától, azaz a Teremtőtől függetlenül képes fennmaradni az őskáoszban, mint bolygótűz.
A Teremtő ezzel elvégezte dolgát, és a hullámtér sodrásának engedelmeskedve tovább szalad az idősemmi feneketlen mélységébe, egyre távolodva gyermekétől a végtelenségig. A belőle képződött másolati rendszer az egész további, halhatatlan létezése során mindvégig belül marad a két teremtőjének tachionkúpján, mivel ezek épp annyival tágulnak, mint a téridő (6. ábra). A mandorla (lencse) alakú teremtési tartományt tehát sem a térforrás, sem a másolatai nem hagyhatják el, mivel a mozgásuk határsebessége nem éri el az emanációét. Vagyis sem a téridőben, sem a nemtér-nemidőben nem képesek olyan gyorsan haladni, hogy lehagyva a saját hullámterüket, futótűz tachionként kiszáguldjanak a zónából, ahogy azt a Teremtő Atya okforrása tette.
3. fejezet
Vissza a tartalomhoz