A térszerán szerkezetileg egy 3D-s térbeli körívre hasonlít, aminek két végéből időszálak szaladnak ki az őskáoszba. A körív mentén ciklikusan előrefelé mozognak a forrásrendszert alkotó jelenpontok (tachionok), egymás számára létezve. A körívből hátrafelé kivezető tűzvonal a Teremtő régmúltja felé nyúlik a feneketlen mélység végtelenjébe, ahonnan az okforrás jött. Az előrefelé kivezető időszál pedig a Teremtő jelene után nyúlik az őskáoszban, amerre az okforrás eltávozott (8. ábra). A körív átmérője azonos a legkisebb mérhető téridőbeli távolsággal, vagyis valahol a Planck-hossz környékén lehet, ezt egyelőre nem tudjuk biztosan (megfelelő mérések hiányában). A hagyományos fizika a szuperhúr elmélet kapcsán jutott a legközelebb eddig az időhurok megismeréséhez, de a modelljeik messze pontatlanabbak az időfizikai modelleknél.
A térszerán többféleképp ábrázolható, szemléltethető geometriailag, ha képzeletben vonalakkal (térszálakkal) kötjük össze az alkotó pontjait. A 3D-s modellek esetén, ha a tachionokat kapcsoljuk össze, kapjuk a torzult piramist. Ha a forráshelyeket kapcsoljuk össze, annak torzult oktaéder formája lesz. Ha a tachionok útvonalát ábrázoljuk, egy térbeli körívet, azaz csavarvonalat kapunk (9. ábra). Ez áll legközelebb a fizikai valósághoz. A 2D-s modellek (az időhurok síkba vetítése) esetén ha a tachionokat kapcsoljuk össze, kapjuk a torzult pentagrammát vagy ötszöget. Ha a forráshelyeket kapcsoljuk össze, annak torzult Dávid-csillag, hatszög vagy tércsillag formája lesz.
Fizikailag az időhurok mindig torzult és folyamatosan változó alakú rendszerként működik, mert a forrásait sodró komplex hullámtér állandóan deformálja a szerkezetét. A deformáció nagysága azonban korlátozott, mivel a térszerán rugalmasan ellenáll a különféle hatásoknak. Az ellenállása a saját hullámterének következménye, aminek taszítási vektorai meghatározott pálya tartományon belül tartják a tachionokat. Ez egy önszabályozó mechanizmus, ami gyakorlatilag életben és működésben tartja az idővisszacsatolási rendszert.
Azon térbeli területet, amin belül az időhurok deformálható, behúzási tartománynak nevezzük. Ennek van egy alsó határa, aminél kisebbre nem nyomható össze az időhurok, azaz a tachionok körpályája, és van egy felső határa, aminél nagyobbra nem tágítható. Becslésünk szerint a térszerán legkisebb és legnagyobb átmérője közti különbség nagyjából kétszeres lehet, ezt még nem tudjuk biztosan. A tartományon belül a körpálya sugara tetszőleges értéket felvehet (folytonosan) minden önkeltési ciklus során. A körpálya térbeli alakja szintén deformálható, valamint a hossza is változhat ezzel párhuzamosan.
Minden erőhatás, ami deformálja az időhurkot, egyben meg is löki valamely irányban a tachionjait, tehát gyorsulásra kényszeríti a rendszert. A gyorsulás sebesség változással, és/vagy irány változással jár, ami azonban - az okforrások mozgásától eltérően - nem azonnal, hanem késleltetve jelentkezik a térszerán tényleges elmozdulásában. Az új önkeltési ciklust ugyanis mindig az előző határozza meg azáltal, hogy a sor elején haladó tachion hol és mikor érinti meg a sor végén haladó tachion múltterét. Mivel pedig az időhullámok a forrásukat elhagyva nem változnak meg és nem változtathatók meg, csak a jelenpontok sodorhatók az eseménytérben. Amik helyét az új ciklusban viszont az előző ciklus hullámtere határozza meg. Ezt a késleltetést nevezzük gyorsulási ellenállásnak.
A gyorsulási ellenállás törvénye minden időhurok számára kötelezően érvényes, és többek között ez okozza azt is, hogy az emanáció sebességének közelébe gyorsított időhurkok egyre jobban ellenállnak a további gyorsításnak. Ezért nem képes a fény, a lélek és az anyag átlépni a fény határsebességét (az időhullámok terjedési sebességét). Ennek következménye a tömegtehetetlenség is, ami az időhurok rendszerek (időtartályok) belső ellenállásából fakad. A gyorsulási ellenállás megfelelő módszerekkel ellensúlyozható, de csak bizonyos korlátok között (és az emanáció sebessége alatt). Ezzel, az ún. tehetetlenségi csillapítással, valamint a mesterséges gravitáció és gravitációs vonósugár előállításával később részletesen foglalkozunk más írásokban.
A térszeránok halhatatlan élőlények, vagyis nem lehet az időhurkukat a behúzási tartományon túlra torzítani, hogy ezáltal megsemmisüljenek. Egy időhurok ugyanis csak akkor szűnhet meg, ha a sor elején haladó tachion nem talál vissza a sor végén haladó tachion hullámterének abba a zónájába (a teremtési tartományba), ahol újrakelthetné a rendszert. A szerinó elpusztíthatatlanságát az okozza, hogy az időhurok túl kicsi bármiféle hullámtér sodró hatásához képest, így a behúzási tartományának mérete relatíve nagy az átmérőjéhez viszonyítva. Egyszerűbben megfogalmazva: nagyon rugalmas. A halandó élőlények (fotinók, lelkek, anyagi részecskék) időhurkai más szerkezetűek, ezért kevésbé rugalmasak és így speciális esetekben a behúzási tartományukon túlra deformálhatók. Ráadásul a halandók mind beágyazott teremtmények, vagyis csak a téridő hullámterében képesek megmaradni, aminek sodrása elősegíti, támogatja a ciklikus önújrakeltésüket. A térszerán azonban a téridőn kívül is életképes, mivel eleve csak az őskáoszban keletkezhet.
A térszerán tachionjai szigorúan egymás nyomában haladnak az időhurok köríve mentén minden ciklus során. Ez a pályagörbe alapból (monász esetén) 3D-s, de a rendszer megfelelő elforgatásaival megnövelhető a térdimenziószáma, amivel a későbbi fejezetekben foglalkozunk. Minden tachion sebessége egymással azonos, de menet közben változhat bizonyos határok között (aminek alsó és felső határértékét még nem ismerjük). Ennélfogva minden tachion ugyanakkora útvonalat tesz meg a köríven egy ciklusidő (körbefutás) alatt, s közben kiárasztja hullámterét, ami a pályagörbe miatt spirálisan csavarodó eseményhorizont rétegeket eredményez. Azonban a köríven hátulról előrefelé haladva az egyes tachionok egyre közelebb vannak egymáshoz, mivel a rendszer keletkezésekor a Teremtő tachionkúpjának csúcsa felé haladva egyre közelebb látszódnak felvillanni a virtuális jelenpontok.
Az időhurok belsejében,
azaz a körív
köré írható gömbön belül
található a szívzóna, aminek
síkmetszeti képe azonos a közismert szív
alakkal (10. ábra). Minden tachion a szív konvex
csúcsán helyezkedik el (a szíve
csücskén), vagyis térszeletenként egy-egy
szívzóna figyelhető meg. A szívzóna a
tachion pályamenti sebességétől függően lehet
nyitott vagy zárt (a konvex csúcsánál). A
kettőt elválasztó határsebesség a
szívsebesség, aminek értéke
közelítően RV=4,6027.A szívzónán belül található a szívgömb, amiben a szívpont látszódik felvillanni, ciklusonként három alkalommal (rövid időre). A szívpont helye az időhurok deformáltságától függően változik a szívgömbön belül, attraktorszerűen. Ezen tardion forráspont a Teremtő Anya fiatalkori képe, virtuális másolata, ami mindig csak egy-egy tachion számára látható az útvonalának meghatározott szakaszán. Létezését annak a pillanatnak köszönheti, amikor a Teremtő Atya beleszaladt az Anya hullámterébe és meglátta annak forrását az őskáoszban. A pislogása pedig annak köszönhető, hogy az Anya tachionikus hullámterében kettészakadó forráskép ciklikusan kiszalad a töréspontjából a tűzvonala mentén.
A szívpont nem kapcsolódik folytonos időszállal a Teremtő Anya okforrásához, mivel az sosem járt fizikailag az időhurok belsejében, tehát szigorúan egy látszatjelenségről van szó. Ettől függetlenül a ciklikus felvillanásai mégis létrehoznak egy köldökzsinórnak nevezett, szaggatott primer időszálat, illetve lefelé a másolati időhurkok szívpontjai irányába egy-egy szívvonalat. A szívpontot régen a népmesékben királylánynak hívták, aki a tűzokádó sárkány (ha hét fejű, akkor fotinó) fogságában van. A jelenlegi ismereteink szerint az Isten egy nyíltszívű időhurok, és nem tudjuk, vajon a teremtésben léteznek-e zártszívű időhurkok is.
A térforrás működésének megértéséhez a rendszert minden lehetséges nézőpontból szemügyre kell venni, mert az időellentmondásoknak köszönhetően az időhurok az egyes pontjaiból, illetve kívülről nézve másmilyennek látszik. Példának okáért az első térszerán, amiből az alfatéri téridő kiárad, gyakorlatilag nincs benne a téridőben, mivel azt Ő kelti maga köré. Tehát a saját térideje spirálgömbi hullámterének közepén csavarog és tekereg az idősemmiben. Az őskáosz természetesen mindenhol jelen van (a téridőben is), mivel az alkotó okforrások időhullámai folytonosak (szakadatlanok). Az Isten összes teremtménye, amit magából (a tachionjaiból) másol a virtuális felhasadások segítségével, alapból benne van a hullámterében, alárendelt (és leszármazott) létezőként. Ezen térszeletek között azonban a teremtmények képesek térváltással átjárni, illetve kiugrani a nemtér-nemidőbe, hogy térugrást végezve az emanáció sebességénél látszólag (nem ténylegesen) gyorsabban áthelyeződjenek a téridő egyik pontjából a másikba.
A létezési kölcsönhatás törvényeiből következik, hogy az Isten folyamatosan átlátja az egész teremtését, és ezen kilátásnak két fajtája van. Az egyik a térbeli látvány, ami akkor jön létre, ha egy teremtmény bent van valamelyik térszeletben és a hullámtere eléri a térszeránt. A nemtér-nemidőbe kiugrott időhurkok térszünetet hagynak hátra maguk után, így eltűnnek az Isten szeme elől. A másik az időszálbeli látvány, amin keresztül azon teremtményeit látja, akik időszálas leszármazotti kapcsolatban vannak vele (közvetlenül vagy közvetetten). Ezen keresztül akkor is látja az időhurkokat, ha azok kint tartózkodnak a nemtér-nemidőben. Az időszál rendszerről leszakadó teremtmények (a szakadárok) viszont azonnal eltűnnek az Isten szeme elől, még akkor is, ha az időcsúszásuk miatt a téridőben még jelen vannak (és a térben láthatók, amolyan élőhalottként). Tehát a térbeli és időszálas látvány megléte vagy megszűnése időben elcsúszhat egymástól.
Bár a térszerán az őskáoszban létezik, mégsem látható a nemtér-nemidőből nézve (a hullámterén kívül), csak a téridőből szemlélve. Ahol ugyanakkor minden térszeletéből nézve csak egyetlen tachionja (amit régiesen időkiflinek hívunk) látható a szemlélők számára, amivel az adott téresszenciát kelti. A többi térszeletet keltő forrásai láthatatlanok (nem léteznek) a teremtmények számára. A témával külön írásban foglalkozunk részletesen.
A fenti törvényszerűségek minden másolati időhurokra is érvényesek, ami egy csodálatosan bonyolult és változatos látványvilágot eredményez a létezők számára. Ahhoz, hogy megértsük a különféle teremtmények közti kölcsönhatásokat, elsősorban a téridő hullámterének szerkezetét és működését kell megismernünk.
5. fejezet
Vissza a tartalomhoz