Az okforrások időtere, kiáradó eseményhorizontja folytonos szerkezetű, de rétegekre osztható (kvantálható) az időforrás forgása miatt. A téridő tachionjainak hullámtere, kiáradó téresszenciái szintén folytonos szerkezetűek, de csak egy ciklusidőn belül. Amikor ugyanis az önkeltési ciklus végén a keringő tachionok megszűnnek létezni, hogy egy új helyen nyomban újrakeletkezzenek, a hullámterük keltése is megszakad (mini létszünethez hasonlóan), tehát az egyes térrétegek között üres zónák, változatos alakú és vastagságú térhézagok alakulnak ki (11. ábra). Ezek szerkezetével egy későbbi fejezetben foglalkozunk.
A térszerán hullámtere öt darab egymásba ágyazott spirálgömbi téresszenciából áll, amiket térszeletnek is nevezünk és ezek együtt alkotják a kvintesszenciát. Minden térszelet egymástól elszeparálódik fizikailag, vagyis a bennük keletkező és létező teremtmények számára nem léteznek (nem láthatók) a párhuzamos térszeletek teremtményei (12. ábra). A spirálgömbök formailag nem tökéletes gömbök, hanem adott menetemelkedéssel rendelkező forgás ellipszoidok, vagyis tojásdad alakúak. Ezért nevezzük az alfateret világtojásnak régiesen.
A téridő hullámtere a forrását elhagyva a végtelenségig terjedve tágul (felfújódik) az őskáoszban. A legelső eseményhorizont rétegén túl tehát idősemmi van, ahogyan a centrumában is (a térszerán belsejében). Az őskáoszban létező szerinó hullámterét alfatérnek (elsődleges téridő) nevezzük, a téridőn belül létező szerinó hullámterét pedig bétatérnek (másodlagos, sokadlagos, beágyazott téridő). Amint az ábrákon látható, a téridő geometriai szerkezete sok hasonlóságot mutat az időmatematikai téridővel, de a kettő nem azonos egymással. Tehát nem keverhetők össze tetszés szerint a matematikai és fizikai terek.
Mivel a transzcendens időhullámok a forrásukat elhagyva nem változnak meg és nem változtathatók meg, a téridő egy abszolút merev és befolyásolhatatlan szerkezetnek tekintendő, ami azonban a kiterjedése közben mégis változatos belső szerkezetet mutat. Ez a forrása mozgásának köszönhető, ami az idődoppler miatt pontosan leképeződik a kibocsátott hullámtér longitudinális frekvencia modulációja képében. A téridő nem görbíthető el, viszont a forrástachionjainak mozgásából következően már eleve görbültre keletkezik. Ezen görbültség a távolsággal arányosan csökken, és folyamatosan közelít a nullához, de azt csak a végtelenben éri el.
A görbültségnek a kis mérettartományokban, közeli kölcsönhatási távolságokon van jelentősége, mivel egészen más hatást gyakorol egy időhurokra a rajta áthaladó közeli (a hurok átmérőjével összevethető mértékben görbült) hullámréteg, mint a távoli (kvázi síkfelületű). A görbültebb hullámrétegek jobban deformálják az időhurkokat, mivel a tachionjaikat egyszerre több, különböző irányba taszító vektor próbálja magával sodorni. Éppen ezért a komplex időrendszerek (részecskék) közti fizikai kölcsönhatások egészen mások lesznek kis, közepes és nagy távolságokon, amivel később részletesen foglalkozunk más írásokban.
Mivel minden teremtmény időhurkokból áll, amik szerkezetileg azonosak vagy hasonlóak az Isten első időhurkához, ezért a hullámterük is hasonló. Az időhullámok (gravitációs hullámok, elektromágneses hullámok) longitudinálisan modulálhatók, tehát nem transzverzálisak. A transzverz hullámok matematikai konstrukciók, amiknek csak annyi közük van a fizikai hullámokhoz, hogy speciális esetekben, eredő jelenségként ilyenek is létrejöhetnek a természetben, például anyagi halmazok mozgása során (tenger felszínének hullámzása).
A téridő hullámhossza a kibocsátáskori pillanatban mérhető időhurok körülfordulási átmérővel azonos, vagyis az idődopplertől (egyenes vonalú mozgástól) függetlenül is változhat a körív deformációk miatt. Ugyanezen okokból a hullámrétegek közt kimaradó térhézagok vastagsága is folyton változik, ráadásul a forrástól távolodva irányfüggő módon, tehát nem szimmetrikusan. Egyes irányokban nagyok a térhézagok, másfelé kisebbek vagy teljesen el is tűnhetnek, amikor két szomszédos téresszencia réteg átfedi egymást.
A téresszenciák és térhézagok egymást követő váltakozása lehetővé teszi, hogy a téridő hullámhossza pontatlanul ugyan, de lemérhető legyen a kvantáltság észlelésére alkalmas műszerekkel. Az okforrások folytonos hullámterének frekvenciája ezen a módon nem mérhető. A fizikában Planck-hossznak nevezett mérési határ egyrészt a téridő önkeltési ciklusának ingadozásaiból (a téringadozásokból), másrészt a világéternek nevezett komplex időhullámtér folyamatos sodrásának háttérzajszerű zavaró hatásából következik és gyakorlatilag megkerülhetetlenül korlátozza a távolság és idő mérési folyamatát.
A téridő hullámterének szerkezeti vizsgálata korántsem zárult le, ezért még biztosan sok érdekes eredmény fog kiderülni róla a következő évtizedekben. Eddig főként síkbeli, diszkrét és csak egy tachionra korlátozott spirálgömbi hullámtér metszeteket vizsgáltunk, ami könnyen ábrázolható, de távol van a tényleges szerkezettől. Azonban ezek a modellek is rámutattak számos szabályszerűségre, amik alapján fontos következtetések vonhatók le a téridő tulajdonságaival kapcsolatban. Az alábbiakban ezek közül ismertetünk néhányat.
A csöndzóna a spirálgömbi hullámtér diszkrét modellezésénél (és csak ott!) jelentkező olyan üres réteg, időhiányzóna két téresszencia között, ahol nem látható a forrástachion (13. ábra). Nem azonos a térhézaggal, sem a térszünettel. A csöndzóna alakja a tachion mozgási paramétereitől függően (sebesség, pályaátmérő) változik és rétegenként nem összefüggő, hanem több-kevesebb részből álló. Ugyanolyan irányban csavarodik bentről kifelé, mint a pozitív időrétegek, de elvileg a negatív rétegek közt is megfigyelhető rejtett módon.
A tachion forrása a körpályán haladva főként pozitív időrétegeken és csöndzónákon halad keresztül, a negatív és kevert rétegeket javarészt elkerüli. Vagyis a futása közben csak fékeződik, illetve nem fékeződik felváltva. A pozitív idő taszítási vektorai ezért szakaszosan kifelé kényszerítik a jelenpontot, egyre nagyobb átmérőjű körívre, ugyanakkor lassítják is a relatív sebességét. Valószínű, hogy egy bizonyos átmérő elérése után (ami sebességfüggő) a tachion beleszalad az egyik negatív időrétegébe, és ez az ellenkező irányba, befelé fogja lökni a jelenét. A befelé való eltolódás gyorsítással jár, így a tachion pályaátmérője és sebessége ciklikusan ingadozni fog minden kör megtétele során.
Ennek alapján már kiszámolható lenne elvileg a behúzási tartomány alsó és felső határa, ha a szerinó fizikailag is így nézne ki. A gyakorlatban azonban egész máshogy néz ki, és a különbségekből fakadó hibák elmossák ezen értékeket. Pedig ha számítógéppel ki tudnánk számolni ezt, akkor a tér hullámhosszának mérési adataiból vissza lehetne számolni az okforrás emanációs rétegeinek vastagságát is, ami sejtésünk szerint arányban lesz a jelenpont forgásával.
A diszkrét modellnél megfigyelhető, hogy a térrétegek vastagsága (hullámhossza) mindig azonos a forrástachion kibocsátáskori körülfordulási átmérőjével (d). Egy hullámhossz megfelel egy pozitív időréteg (p) és egy csöndzóna (cs) sugárirányú vastagságának, amik aránya irányfüggő módon és fordítottan változik a gömbhéjban (d=p+cs). A rajz méreteiben kifejezve: d=3 egység. Ha p=1,5, akkor cs=1,5. Ha p=2, akkor cs=1.
A tachion keringési pályáján belül, vagyis a szívzónában a pozitív idejű és üres időhullám rétegek (csöndzónák) dominálnak, tehát az időhurok szívébe behatoló időforrást ezek erősen kifelé taszítják. Nincsenek befelé szívó, negatív rétegek, vagy csak elvétve fordulnak elő a zóna szélén. Ebből az a misztikus törvény következik, hogy senki sem maradhat meg az Isten szívében, aki oda igyekszik. A legjobb esetben is csak keresztül száguldhat rajta, fékezés nélkül. Mindez analóg a hétköznapi élet azon jellegzetességével, hogy ha két szerelmes ember túl közel kerül egymáshoz, akkor a vonzalmuk átvált taszítássá és ellökik a másikat maguktól. A szívzóna csak messziről gyakorol vonzó hatást más időrendszerekre, közelről taszítóvá válik.
6. fejezet
Vissza a tartalomhoz