A párhuzamos térszeleteket nem úgy kell
elképzelni, mint valami könyv lapjait egymáson, mert
akkor együttesen (a három pont tétel miatt) az
öt 4D-s téresszencia együtt egy 5D-s rendszert alkotna
(igaz, elég laposat). Ráadásul az őket
elválasztó szeparátoroknak is úgymond 4D-s
kiterjedésű zónáknak kellene lenniük, ilyenek
azonban nem léteznek a természetben. Mivel nincs
külön szeparátorkeltő rendszer a téridőkeltő
rendszer mellett.
A valóságban a térszeletek teljesen
egymásba simulnak, mivel közös a
forrásrendszerük (de nem a forrásuk!), mégis
teljesen elszigetelődnek egymástól fizikailag. Ha
tehát egyszerre akarjuk őket ábrázolni, akkor a
síkmetszeti képük ugyan egymásra fekszik,
fizikailag mégsem egymásban léteznek, hanem
szigorúan külön-külön. Ez egy olyan
ellentmondás, igazi „isteni bolondság”, amire a
hétköznapi ember által megfigyelhető
természetben nincs szemléletes példa, ezért
rendkívül nehéz róla beszélni
és még nehezebb megérteni. Az alábbiakban
mégis kísérletet teszünk a jelenség
körülírására, mert nagyon fontos
hatásmechanizmusról van szó, ami
nélkül nem érthető meg a téridő
működése.
Korábban már kifejtettük, hogy az időhurok
pályagörbéjén minden tachion csak az előtte
haladó tachion hullámterét látja. A
magáét és a mögötte
haladóét nem, valamint az előtte haladó előtt
haladókét sem. Így a belőle keletkező
másolati időhurkok számára is csak az a
hullámtér fog létezni és
alfatérként szolgálni, amibe belekerülnek. Ez
pedig a keltő tachioné. A kijelentés
ellentmondásnak tűnhet, ha nem vesszük figyelembe a
szubjektív szemléletmódokból következő
furcsaságokat. Minden tachion az előtte haladó
tachionból kiszakadó másolati időhurkokat
szálszerű jelenségnek látja, amik előtte
ágaznak ki a szülő tachionból. Ezek a szálak
pedig a szülő tachion hullámterében vezetnek a
későbbiekben a leszármazottakhoz. Ahol az újabb
önkeltési ciklusok során a téridőben
látni fogja őket a szülő.
A térszerán számára egyszerre
látható minden teremtménye az öt
téresszenciájában, és mindenki ott,
ahová keletkezett. Kivéve, ha onnan
térváltással eltávozik
máshová, de ezzel most ne foglalkozzunk. A szerinó
az öt tachionjával belelát az öt
térszeletébe, de mindegyik tachionjával csak abba,
amelyiket azzal keltett. Ez megint ellentmondásnak tűnik, mert
korábban arról volt szó, hogy egyik tachion sem
látja a saját hullámterét, mivel a
forrása folyamatosan kiszalad belőle. Csakhogy a
belelátás nem azonos azzal, hogy a saját
hullámterét látja. Ehelyett arról van
szó, hogy az adott hullámterében lévő
teremtményeket az azt keltő tachionjával látja,
mivel a teremtmények hullámterei csak azon a tachionon
haladnak át a terjedésük közben. A többi
tachion olyan a számukra, mintha az őskáoszban lenne (ami
igaz is).
Másként megfogalmazva a dolgot, a térszerán
forrásai felől szemlélve, az időhurokban minden tachion a
sorban előtte haladó tachiont látja ugyan (és
ezzel együtt a hullámterét is), mégsem
lát bele a téresszenciájába térbeli
élményként, mivel az előtte haladó tachion
mindig kívül van még a téridőn. Ne
feledjük: a térforrás nincs benne a
téridőben, amit magából kelt. Tehát a
sorban előtte haladó tachion (amiből az időszálak
kivezetni látszódnak a leszármazottai felé)
gyakorlatilag folyamatosan az idősemmiben látszódik
szaladni.
Ez okozza azt, hogy az egyes téresszenciákban
létező teremtmények sem látják a felettes
létezőjük (a térszerán) többi
tachionját, csak azt az egyet, amelyik keltette őket.
Misztikusan megfogalmazva: mindenki csak a Mi Atyánkat
látja, a párhuzamos univerzumok Atyáit nem. Ebből
következően pedig nem láthatják a párhuzamos
univerzumok teremtményeit sem, mivel azok időhurkai a
párhuzamos térszeletek taszítási
vektorainak megfelelően mozogva (szitálva) léteznek. De
nem másik frekvencián és nem másfajta
modulációban. Tehát nem a már ismert
modulációs formákról van szó a
párhuzamos világok működése esetében,
hanem valami új dologról, amire sem szavunk, se
képünk nincsen egyelőre. Sajnos ezt nem tudjuk ennél
jobban megfogalmazni jelenleg.
Ha ábrázolni próbáljuk a párhuzamos
térszeleteket, például síkban
egymásra vetítve, akkor azonnal feltűnik az egyes
téresszencia hullámrétegek taszítási
vektorainak egyedi állásszöge. Ez abból
adódik, hogy egy önkeltési ciklus során a
térszerán minden tachionja más és
más mozgásvektorok mentén mozog a hurok
körívén egymáshoz képest, egy adott
pillanatban. Vagyis a kibocsátott térrétegek
pozitív és negatív vektorai is egyedi
irányúak lesznek egy adott pontján az
ábrázolásnak, és a nagyságuk
és eredő irányuk is egyedi lesz. Vagyis ha
belehelyeznénk ebbe a hullámtérbe egy olyan
teremtményt, amelyik mindegyik térszeletet látja,
mindben létezik, akkor az időhurkát érő
erőhatások öt különböző eredő irányba
taszítanák az időforrásait, ami könnyen
széttéphetné a rendszert. Ami természetesen
az áldozat annihilációját jelentené
egy ciklusidő alatt.
Ez a fajta modellezés azonban fizikailag teljesen hibás,
mivel az ábrázolás azt jelenti, hogy egy
közös térben helyezzük el a párhuzamos
térszeleteket a rajzlapon (ami ekkor alfatérként
funkcionál). A gyakorlatban azonban ezek nem valamiféle
térben, hanem az idősemmiben helyezkednek el, így nincs
köztük tényleges átfedés. Mindezt
azért nehéz megérteni, mert képileg nehezen
ragadható meg, hiszen a jelenség térben nem
ábrázolható hűen. Emiatt van nehéz dolga a
párhuzamos terek között átjáró
sámánoknak is, amikor elmondani vagy lerajzolni
próbálják a tapasztalataikat. Mégis, az
ismertetőik nagyon pontosan egybeesnek az időfizikai modellekkel
és független forrásokként megerősítik
annak érvényességét.
Az igazlátó sámánok és
varázslók elmondásai szerint a párhuzamos
világok úgy néznek ki a lelki látás
számára, mintha egymás mellett vagy
fölött helyezkednének el, valamekkora
távolságra. Egyszerre mindig csak két
szomszédos világ látható, és mivel
mindegyik tartalma (földrajza) egyedi,
összességében megállapítható
(némi utánajárással), hogy öt darab
van belőlük egyszerre. Amikor a sámán olyan
rezgésállapotba hozza a lélek
részecskéjét, hogy elkezd kilógni az adott
térszeletből (az indián
varázslóknál: beigazulásból), akkor
megjelenik mellette a kilógási irányba eső
szomszédos térszelet látványa. Ezt a
perspektíva szokatlansága miatt sokszor úgy
írják le, hogy fölötte, fejjel lefelé
látható a párhuzamos földi táj.
A két világ közötti tartományban rossz
érzés tartózkodni, ezért célszerű
mielőbb tovább menni belőle. Ezt az okozza, hogy a
határzónában a lélek időhurkait
mindkét téresszencia taszítási vektorai
egyszerre próbálják sodorni, de
különböző irányokba, ami erőteljes
deformációt okoz rajtuk. Az ilyen érzésre
mondjuk azt találóan, hogy „nyomott hangulat”. A
párhuzamos világok között
átjáró sámánok így gyorsan,
ugrásszerűen közlekednek és kerülik a
köztes állapotot. A testük pusztulásakor
szabaddá váló lelkek számára a
halál angyalai pont azért nyitnak térablakot a
szeparátoron keresztül, hogy
megkönnyítsék az átjutást a
túlvilágra (a 4D-s túltérbe) a
tapasztalatlan lelkeknek. Ez a fénylő alagút
tulajdonképpen egy lokális téranomália,
mert rajta keresztül bevilágít a 3D-s altérbe
a 4D-s téridőre jellemző fényözön. A
téma részletes ismertetésével később
külön írásokban foglalkozunk.
A fizikusok számára ismerős fogalmakkal kifejezve
tehát a térszeletek olyan zónák a
teremtmények számára, amik egyfajta
potenciálvölgyként működnek és magukban
tartják őket, míg a szeparátor területe, az
átmeneti zóna potenciálhegyként
működik. A szeparáció ugyanis egy folyamatos
elsodró hatást jelent az időforrások
számára, ami úgymond az adott térszelet
belsejében tartja őket, mint valami transzcendens
hullámtéri csapda (kényszertér).
Mivel a párhuzamos térszeletek lényei nem
látják egymást, gyakorlatilag nem léteznek
egymás számára. Ez azt jelenti, hogy a
szeparátoron nem mennek át az időhullámok, sem a
rádióhullámok, gondolathullámok vagy
gravitációs hullámok. Vagyis nem csupán
fizikai valójukban különíti el a dolgokat
(fénykvantumokat, lélek és anyagi
részecskéket, illetve bolygókat, csillagokat,
galaxisokat, univerzumokat), hanem egyben információs
szigetelőként, afféle transzcendens tűzfalként is
funkcionál. Tehát hagyományos módszerekkel
gyakorlatilag sérthetetlen a szeparátor, mint valami
védőpajzs, amit a sámánok
terembúrának is neveznek emiatt. A
térbúrán nem ütnek rést még az
atomrobbantások sem vagy más drasztikus események.
Viszont akadnak a természetben olyan
téranomáliák, amik átmenetileg
megnyithatják az utat a szomszédos térszeletek
között, de ezekkel egy későbbi fejezetben foglalkozunk
részletesen.
A szeparátor leküzdését, a párhuzamos
térszeletek közötti szándékos
átjárást nevezzük
térváltásnak. A térváltás
teszi lehetővé a nemtér-nemidőbe való
kiugrást is, ami a térugrás
végrehajtásának közege. Ennek folyamata
szintén a téresszenciák taszítási
vektorainak működésén keresztül érthető
meg, amivel külön írásokban fogunk
részletesen foglalkozni a térugrásos
űrhajózás fizikája kapcsán.
8. fejezet
Vissza a tartalomhoz