1. A LÉGKÖR
Ahhoz, hogy az emberiség tartósan megtelepedhessen a Marson, célszerű lenne belélegezhető légkört kialakítani a felszínén. Ennek legfőbb akadálya a jelenlegi légkör ritkasága, mivel a felszíni légnyomás a mérések szerint 6-8 millibar körüli, vagyis kevesebb, mint egy százaléka a Földinek. Viszont ennek az atmoszférának kb. 95%-a szén-dioxid, ami fotoszintézissel teljesen elbontható lenne oxigénre. A nitrogén mennyisége csak 3%, de ezt lehetne növelni a talajban megkötött nitrogén vegyületek felbontásával, illetve más bolygókról, holdakról való importálással.
Ha dúsítani akarjuk a Mars légkörét, hogy elég sűrű legyen az emberek számára, akkor azt célszerű lenne a sarkvidéki szárazjég páncél elpárologtatásával kezdeni. Az űrbe telepített óriási tükrökkel lehetne odakoncentrálni a Nap sugarait, hogy szublimáljon a fagyott szén-dioxid, illetve a felszíni jégmezőkre kellene szabadenergia kicsatoló generátorokkal táplált hősugárzókat telepíteni. Ezen a módon gyakorlatilag néhány év alatt meg lehetne növelni annyira a levegő sűrűségét, hogy a bolygó legalacsonyabb pontjain elérje a kritikus mennyiséget. Ami már elegendő a legszívósabb földi növények számára a megmaradáshoz az egyenlítői zónában.
Szerencsére a Mars egyenlítői vidékén található egy óriási mélyedés, a Valles Marineris nevű szakadékvölgy, ami megkönnyíti a dolgunkat. Ez egy kb. 4000 kilométer hosszú, 100-200 kilométer széles, továbbá 3-7000 méter mély szurdok, ami a 30-90 hosszúsági fokok között éktelenkedik a bolygó felszínén, egy hajdani kozmikus kataklizma (kisbolygó súrolása) eredményeként. Mint mélyföld, ideális arra a célra, hogy benne összegyűljön az atmoszféra és a legmélyebb területein elérje a kívánt sűrűséget. Éppen ezért itt kell elkezdeni a levegőgyártást, hideg és szárazság tűrő növények kitelepítésével. Amennyiben a talajban nincs elegendő víz, más területekről kell nagy munkával odaszállítani és tavakat kialakítani benne az ökoszisztéma fenntarthatóságához. A szurdokvölgyből semmiképp sem szabad vízzel feltöltött tengert csinálni, ahogy azt ma az okosok elképzelik, mert azzal felkényszerítjük a mélyföldről a telepeseket a nagyobb területű és épp ezért alacsonyabb légnyomású fennsíkokra.
Tehát a szakadékrendszer alján érdemes először baktériumokkal megfertőzni a talajt, hogy mielőbb termővé váljék. Amennyiben ez nehézségekbe ütközik, azt is meg lehet csinálni, hogy máshonnan folyami hordalékot szállítunk oda a kiszáradt folyómedrekből, amibe aztán a kényesebb növényeket ültethetjük. Ez persze logisztikai szempontból nem könnyen megvalósítható feladat, tekintettel arra, hogy a bolygón nincs úthálózat és semmilyen kapcsolódó infrastruktúra.
A szurdokvölgy további előnye a mélységén kívül, hogy benne a vastagabb légkör miatt jobban védve vannak az élőlények a napsugárzástól, ugyanakkor az év minden szakában, reggeltől estig besüt oda a fény, felmelegítve a talajt és a felszíni vizeket. A víz körforgásával beinduló felhőképződés idővel nyilván ködbe burkolja majd a szakadék nagy részét, így esőzésekre is számítani lehet egyes területeken. Ettől függetlenül éjszakánként még sokáig be fognak fagyni a felszíni vizek, hacsak nem fűtjük őket hősugárzókkal vagy emelünk föléjük mozgatható kupolákat, fóliasátrakat.
Maga a szurdokvölgy sajnos túl nagy ahhoz, hogy az egészet védőbúrával fedjük le, ami ráadásul csökkentené a beeső napfény mennyiségét. Ha viszont sikerülne olyan részecske taszító transzcendens erőtér buborékokat készíteni, amik elég nagyok hozzá, hogy több négyzetkilométernyi területet lefedjenek, és elég erősek ahhoz, hogy visszatartsák az oxigénben dús levegőt, illetve ne engedjék be a homokviharokat, akkor még gyorsabban lakhatóvá tehetnénk a felszínt. Ez egyben hőszigetelőként is működne, visszatartva éjszakánként a meleg levegőt.
A szabályozható sugarú erőtér buborékoknak van továbbá egy olyan előnye, hogy a segítségükkel gyorsan megnövelhető a szeparált területen a légnyomás. Ehhez csak arra van szükség, hogy amikor bekapcsoljuk, a lehető legnagyobb sugarú legyen, majd fokozatosan csökkentve a méretét, az alászorult levegő összenyomódik, a kívánt sűrűségűre. Ha felére csökkentjük egy pajzsbúra sugarát, a belső térfogata a nyolcadára csökken, tehát alatta nyolcszor sűrűbbre préselődik össze a levegő.
Mindezek ellenére mégis valószínű, hogy a Mars felszínének egészén sosem lesz elég sűrű a légkör ahhoz, hogy gázmaszk nélkül sétálgatni lehessen rajta. Csak a legalacsonyabban fekvő területeken fog virulni az élet, amik kis szigetekként bújnak majd meg a vörös sivatagban, szinte teljesen elzárva egymástól, mint például a Hellas Planitia medencéje. Ez lehetővé teszi, hogy különböző és egymással nem összeférhető ökológiai rendszereket hozzunk létre rajtuk, átmentve ide a Földön gyorsan pusztuló biológiai sokféleség egy kicsiny részét.
2. SUGÁRZÁSVÉDELEM
A Marsnak a belső szerkezete miatt nincs elég erős, összefüggő mágneses tere ahhoz, hogy távol tartsa a felszíntől a töltött részecskéket. Egyes területein kimutathatók lokális mágneses jelenségek, amiket valószínűleg a mágnesvasércben gazdag kőzetek okoznak, de ezek nem alkotnak egységes mezőt. Így az ionizáló sugárzások szinte akadálytalanul bombázhatják a felszínt, elpusztítva az élőlényeket. Ez ellen ugyan lehet védekezni üvegkupolákkal és fóliasátrakkal, meg védőruhákkal, de egy komolyabb napkitörés esetén csak a föld alatti óvóhelyek jelenthetnek védelmet a lakosságnak. Vagy egy magnetoszféra generátor, amit az adott település vagy mezőgazdasági farm közepére telepítünk, és elég nagy sugarú mágneses mezőt gerjeszt ahhoz, hogy mindenki elférjen alatta.
A magnetoszféra generátor persze energiafaló berendezés, és a működése kellő erősség esetén megzavarja a közelében lévő elektromos rendszereket, akadályozva például a rádiós távközlést, de ez viszonylag kis ár a sugárzásvédelemért. Akkora generátort valószínűleg nem tudnánk építeni, ami az egész bolygót mágneses mezőbe burkolná, viszont vannak alternatív megoldások is a problémára.
Az erőtérpajzs generátorok szintén felhasználhatók sugárvédelemre. Egyrészt azért, mert a részecske taszító erőtéren nem képesek áthatolni az elektronok és protonok, sőt a neutronok és különféle atomok, porszemek sem. Másrészt, még ha gyenge is a pajzs a töltött részecskék megállításához (a technikai korlátok miatt), trükkös módszerekkel akkor is megnövelhető a hatékonysága. Az egyik ilyen megoldás az, ha két rétegű pajzsbuborékot generálunk, aminek rétegei között csak kis távolság (1-2 méter) van. Ebbe a zónába sűrű légkört pumpálva létrehozhatunk egy olyan szendvicset, ami helyettesíti a sugárvédő pajzsot. Gyakorlatilag egy mesterséges ionoszféráról van szó, amit ha ózonnal töltünk fel, szépen elnyeli az ultraibolya sugarakat. Drasztikus napkitörés, közeli szupernóva robbanás vagy az űrből érkező lézerágyú belövés (támadás) esetén ez a védelem fokozható azzal, ha füstködöt nyomunk a hézagba, amitől mindenféle fénysugár számára átlátszatlanná válik a búra. Csupán arra kell ügyelni, nehogy rések maradjanak a pajzson, ahol megszökhet a tölteléknek használt gáz, illetve később, ha elmúlt a veszély, vissza lehessen nyerni a belepumpált anyagot, újrahasznosítás céljából.
3. A NAPTÁR
A Marson egy nap (a bolygóforgási idő) 24 óra, 37 perc, 22,65 másodpercig tart. Egy marsi év pedig 687 marsi napból áll. Nyilvánvaló, hogy a telepesek az első évtizedekben még a földi időszámítást fogják használni, praktikus okokból, később azonban kényszerítő szükséggé válik a saját naptár rendszer kialakítása. Csillagászati szempontból az év négy legjelentősebb napja a tavaszi és őszi napéjegyenlőség, valamint a nyári és téli napforduló, amiket könnyű meghatározni vizuális mérésekkel. Valamikor régen az értelmesebb földi kultúrák is ezen dátumokhoz igazították a naptáraikat, általában a tavaszi napéjegyenlőség napján kezdve az évet, amikor kizöldül a természet és elkezdődik a biológiai növekedés-szaporodás ciklusa. Éppen ezért célszerű lesz ezt a módszert választani a Marson is.
Amennyiben nem akarunk új neveket kitalálni az év hónapjainak és az egyes napoknak, ajánlott megtartani a régieket. Csak éppen módosítani kell a hozzájuk rendelt időtartamokat, a lehető legegyszerűbb és legátláthatóbb módon. Egy marsi év 98 hétből áll (7x98=686). Egy nap kimarad, ami miatt nem lenne célszerű vándoroltatni a napokat, hogy minden évben más dátumra essenek a hétfők, keddek, stb. Ez szükségtelenül bonyolítaná a dolgokat, gondolok itt például a vándorló ünnepekre.
Ha az évet 12 hónapra osztjuk fel (konvencionálisan), akkor 1 hónap 8 hétből, azaz 56 napból fog állni. Ez összesen 12x56=672 nap és kimarad 15 nap. Szakítva a keresztény hagyománnyal, az év első hónapja legyen a március, az utolsó pedig a február. Ennek előnye, hogy így a szeptember (jelentése: hét) a 7. hónapra esik, az október (nyolc) a 8.-ra, november (kilenc) a 9.-re, december (tíz) pedig a 10.-re, értelemszerűen.
A kimaradó 15 napot hozzá lehetne csapni az év végéhez vagy el lehetne osztani több hónap számára. Szerintem a legcélszerűbb az volna, ha nyolc napot az év végére helyeznénk, februárra, hetet pedig vele szembe az évkörön, augusztus végére. Így a tavaszi és őszi napéjegyenlőség előtti időszakban bújna meg ez a két hét, plusz a szilveszter napja (mint átmeneti időszakok a télből a nyárba). Annak érdekében pedig, hogy a napok ne csússzanak el a dátumhoz képest, az év utolsó napját (ami egyébként is ünnep lesz valószínűleg) egyszerűen szilveszter napjának kell nevezni. Vagy ha szakítani akarunk a régi keresztnévvel, évzáró napnak is hívhatjuk.
Összefoglalva az eddigieket a hónapok hossza a következőképp alakul.:
1. hónap: március: 56 napos (tavaszi napéjegyenlőség: március 1. újév).
2. hónap: április: 56 napos.
3. hónap: május: 56 napos.
4. hónap: június: 56 napos (nyári napforduló: június 3-4 körül).
5. hónap: július: 56 napos.
6. hónap: augusztus: 63 napos (őszi napéjegyenlőség: augusztus 63 - szeptember 1 körül).
7. hónap: szeptember: 56 napos.
8. hónap: október: 56 napos.
9. hónap: november: 56 napos.
10. hónap: december: 56 napos (téli napforduló: december 4-5 körül).
11. hónap: január: 56 napos.
12. hónap: február: 64 napos. Az évzáró nap: február 64-e.
Ha ehhez a naptárhoz a bolygó forgástengelyének precessziója és a keringési pálya ingadozása miatt további szökőnapokat kell néha hozzáadni vagy elvenni, akkor azt hozzáadáskor célszerű lenne augusztus végére betenni (szimmetrikus vagy hosszú év), míg elvételkor az évzáró napot lehetne kihagyni február végén (szimmetrikus vagy rövid év).
Ami a felszíni idő mérését illeti, ha ragaszkodunk a földi 24 órás ciklushoz, akkor a napok folyton előre sietnek majd a marsi napokhoz képest. A bolygó felszínén élve azonban ez egyáltalán nem lesz praktikus, főleg a szabadban dolgozó kutatók és farmerek számára. A nap végére odabiggyesztett 37 perc 22,65 másodperc a digitális időmérőknek nem jelenthet gondot, és mindenképpen jobb megoldás, mint önkényesen megnyújtani a másodperceket (ami etalon időegység) a 24 órás ciklus megtartásához.
Éppen ezért, technikai okokból célszerű volna bevezetni az egész Naprendszerben egy egységes rendszeridőt, mint általános alapegységet, és mindenhol csak ezt használni a továbbiakban, hogy a különféle égitestek lakói számára ne legyen gond az időszámítással. Ez valószínűleg (emberi konzervativizmusból) tízes számrendszerben fog működni, és másodperc alapú lesz, bár a számítógépek nyilván jobban örülnének a tizenhatos számrendszer használatának, hisz az értéke úgysem tükrözi majd semelyik bolygó időszámítását vagy a történelminek nevezett dátumot. Viszont nagy jelentősége van a bolygóközi kommunikációs hálózat üzemeltetése szempontjából. Emellett pedig mindenki használhatja a lakóhelyének leginkább megfelelő lokális zónaidőt, amennyiben a megvilágítási ciklushoz akar igazodni.
A számítógépek és kommunikációs eszközök nyilván mindkét időszámítást ismerni fogják, és hívás kezdeményezésekor automatikusan kijelzik a hívott személy aktuális tartózkodási helyén használt zónaidőt is. Az egységes rendszeridőnek a csillagászati számítások és az űrhajózás megkönnyítése mellett lesz egy olyan előnye is, hogy végre megszabadulhatunk az óraátállítással járó és igazából fölösleges nyári időszámítástól. A témával kapcsolatban érdemes elolvasni az Időzavarban (2009) című írást az Eseményhorizonton.
Visszatérve a Marsra, az ottani társadalom és kultúra számára természetesen a helybeli eseményekhez kapcsolódó időpontoknak lesz jelentősége, nem a Földről hozott dátumoknak. Így előre borítékolható, hogy az évzáró nap (és a nyári és téli napforduló, valamint az őszi napéjegyenlőség) mellett mely időpontokból lesz majd ünnepnap. Például az első ember Marsra lépésének napjából, az első lélegzetvétel napjából (amikor egy ember letüdőzte a marsi levegőt), a marsi állam megalakulásának napjából, az első Marson született gyermek születésnapjából, az első Marson meghalt ember halálának napjából, stb. A marsi esztendők számozását pedig logikus és célszerű lesz az első emberes leszállás évével indítani, mint nulladik esztendővel. Ez lesz a marsi időszámítás szerinti év, röviden a m.i.sz.
4. A VÍZKÉSZLET
Egy élő bolygó fennmaradásához nélkülözhetetlen a kellő mennyiségű és megfelelő minőségű, tiszta víz megléte és elérhetősége. A Földön az emberiség rendkívül rosszul gazdálkodott eddig (és jelenleg is) a rendelkezésre álló vízzel, s nem csupán az elérhető édesvíz készletekkel, hanem a tengerek sós vizével is. Gyakorlatilag elpazaroltuk és beszennyeztük a levegő utáni legfontosabb kincsünket, ami nélkül egyetlen fejlettebb élőlény sem képes fennmaradni. A Marson egészen biztosan nem engedhetjük majd meg magunknak ezt a felelőtlenséget és bűnös tékozlást. Ott mindenből kevés van. Nem csak a levegőből és vízből, de a termőtalajból és kibányászható fontos ásványkincsekből is. Mert a kisebb bolygó kevesebb életteret, kiaknázható lehetőséget jelent.
Minden jel arra mutat, hogy a Marson van valamennyi víz, egyrészt a sarki jégsapkákban, a szén-dioxid rétegek alatt, másrészt a talajban kisebb-nagyobb mennyiségben. A bolygó csak látszólag élettelen sivatag, s az alaposabb geológiai vizsgálatok a következő évtizedekben, évszázadokban egészen biztosan sok érdekes fölfedezést hoznak majd. Az emberiségnek mindenáron törekednie kell rá, hogy csak tiszta és nulla emissziós technológiákat engedjen a vörös bolygó felszínére, amik leselejtezve száz százalékosan újrahasznosíthatók és nem szennyezik a környezetet.
Amennyiben több millió telepest kívánunk átköltöztetni a Marsra, illetve később növelni akarjuk a lakosság létszámát, nem biztos, hogy elég lesz a helyszínen elérhető, kibányászható vízmennyiség. A hiány pótlására viszont bőven van lehetőségünk, elvégre a Naprendszer külső tartománya meglehetősen gazdag vízjégben. A Mars pályáján túl, egészen a Kuiper-övezetig rengeteg az üstökös, jégaszteroida, sőt jégbolygócska, valamint a gázbolygók holdjai közt is szép számmal akadnak vízjég borította világok.
Mielőtt azonban bányászni kezdenénk ezeket, célszerű lenne az egész Naprendszerre kiterjedő ásványkincs felmérést végezni, majd hosszú távú terveket készíteni a meglévő nyersanyagok optimális kitermelésére és hasznosítására. Nehogy úgy járjunk, mint a tékozló elődeink, akik nem osztották be maguknak a szenet, kőolajat, vasércet, uránt és aranyat. Ha például a későbbiek során lakhatóvá akarjuk alakítani a Ganümédészt és a Kallisztót, nem kéne előtte kitermelni onnan a vízjeget, ahol majd nagy szükség lesz rá száz vagy ezer évvel később. Az emberiség eddig teljesen rövidlátó és átgondolatlan politikát folytatott gyakorlatilag minden erőforrással, amit csak talált maga körül a természetben, de ezt a kollektív ostobaságot és mérhetetlen önzést talán nem kéne kiterjeszteni az egész Naprendszerre.
A bányászati főfelügyelet által kijelölt üstökösök és jégbolygók kitermelése persze hosszadalmas folyamat, még a legkorszerűbb technikákkal is. Első körben valószínűleg az fog történni, hogy robbantással, illetve különféle vágószerszámokkal kezelhető méretűre kell aprítani a jégtömböket, amiket aztán vontató űrhajókkal pályára lehet állítani a Mars felé. Amikor évekkel később odaértek, szintén vontatókkal be kell fogni őket és orbitális pályára állítani, ahonnan a megfelelő időben lelökhetők a megfelelő helyekre. A becsapódó jég egy része nyilván elpárolog a légkörben zuhanás közben, a többi meg krátert vág a felszínbe, aztán lassan olvadni kezd.
A vízjég importálás ledobásos módszere egyben fölhasználható arra is, hogy módosítsuk némileg a Mars pályamozgását. A forgásidejét gyorsítsuk kvázi 24 órára, illetve igazítsunk a tengelyferdeségén és a Nap körüli pályáján is egy kicsit. Ehhez csak arra van szükség, hogy kellően nagy jégdarabokat dobáljunk le a felszínére a megfelelő helyeken és időpontokban, s a becsapódások kinetikus energiája elvégzi a feladatot. Ez a kozmikus biliárdozás természetesen nem veszélytelen játék, főleg akkor, ha már telepesek is élnek a bolygón, ezért célszerű a műveletet még azelőtt elvégezni, hogy túl sok ember nyüzsögne a felszínen. A kérdés csak az, lesz-e időnk ilyesmire még azelőtt, hogy muszáj lenne végleg elhagynunk a Földet, ami rövidesen lakhatatlanná válik?
Amennyiben a jégdobálásos módszer nem alkalmazható, még mindig levihetjük a jégtömböket más, zökkenőmentesebb módszerekkel is. Az egyik az űrlétra alkalmazása, amit ez esetben nem felvonóként, hanem levivőként használhatunk. A másik a térablak technológia alkalmazása, amitől ugyan még messze vagyunk, de az elméleti kutatások már megkezdődtek ezen a téren is. Egy térablak pároson keresztül gyakorlatilag azonnal átemelhetők lennének a méretre vágott jégtömbök, egyenesen az űrből a kívánt helyre, távolságtól függetlenül. A Mars gravitációja lenne az, ami áthúzza őket, így megspórolhatnánk a több hónapos utat és lökdösődést az űrben.
Ami gondot jelenthet még a vízimport során, az egyrészt a jég szennyezettsége. Az űrben évmilliárdok óta sodródó üstökösök és kisbolygók jege gyakorlatilag védtelen az ütközésekkel szemben. A különféle részecskék, atomok, porszemek, mikrometeorok és kavicsok a jégbe csapódva beszennyezik azt, ráadásul lehetnek olyan égitestek is, amik a víz mellett ammóniát, metánt, szén-dioxidot, nitrogén-dioxidot, sósavat és egyéb, mérgező vegyületeket is tartalmaznak változatos mennyiségben. Ezek kiszűrése olvadt állapotban lenne a legegyszerűbb, viszont akkor a mérgek is kikerülnek a marsi természetbe. A lebontásukhoz olyan baktériumokat kell elterjeszteni a bolygón, amik ezekkel táplálkoznak.
A másik probléma a víz időszálas felfűzésének kérdése. A Naprendszerben szétszórva található jégmezők atomjai nyilván különféle felettes létezőkre kapcsolódnak az élvonali időszálaikkal. Különböző bolygók helytartóira, a Napra vagy akár más, távoli csillagok istenségeire is. Hiszen nem tudhatjuk, hogy az elmúlt év százmilliók vagy évmilliárdok során mikor, honnan, milyen anyagok érkeztek a Naprendszer vonzáskörzetébe és ragadtak itt. Ahogy azt sem tudjuk egyelőre, milyen hatása lesz ennek a kevert származású víznek a marsi élőlényekre rövidebb vagy hosszabb távon.
A víz egy részéből természetesen a felszínen készíthetünk oxigént is a légkör dúsításához. A felszabaduló hidrogént pedig leköthetjük szénnel és más atomokkal, vegyületekkel, nehogy kárba vesszen, elszökve az űrbe. Mivel a vízi élőlények számára fontos paraméter a víz ph értéke, sótartalma és oxigénszintje, ezeket is mesterségesen kell majd beállítani és fenntartani az első időkben. Amíg az élővilág meg nem erősödik benne annyira, hogy képes legyen önállóan szabályozni a saját közegét. Mindezen feladatok és problémák olyan jelentős erőforrásokat fognak lekötni a telepesek részéről, hogy akár évszázadokba is beletelhet, mire sikerül egy legalább részben (1-2 mélyföldön) lakható és önfenntartó ökológiájú bolygóvá formálni a Marsot.
5. A TÁRSADALOM
Mivel a pénz használata a földi társadalmat az egyéni és kollektív önzés, valamint a bűn világává tette az elmúlt évezredekben, ezt a gyakorlatot semmiképpen sem exportálhatjuk a betelepíteni kívánt új bolygókra. Különben csöbörből vödörbe kerülünk. A Marson tehát nem szabad pénzen alapuló értékrendű közösséget kialakítani. Már a kezdetektől fogva törekedni kell - a speciális körülményekre és célokra való tekintettel - egy jobb és emberségesebb világ felépítésére.
Az igazi érték mindig az egyén hasznosságában, tudásában, erejében és képességeiben van. Valamint az ezen adottságok révén végzett munkájában, mellyel hozzájárul a szűkebb és tágabb közössége fennmaradásához, jólétéhez és fejlődéséhez. Ezen érték természetesen mérhető pénzben is, aminek azonban súlyos mellékhatásai vannak. A különféle értékek egyetlen értékmérővel történő besorolása tipikusan az a hiba, ami a Földet most megállíthatatlanul viszi a pusztulásba. De szerencsére vannak ennél jobb és biztonságosabb mérési módszerek is.
Mivel minden munka és tevékenység alapvetően egy esemény, ami során megváltozik az adott rendszer szerkezete, információ tartalma, logikusnak tűnik, hogy az információt kellene nyilvántartani. Azt, hogy ki, mikor, mivel, miért, mit csinált és ez milyen eredménnyel járt. Az informatikai rendszerek ma már lehetővé teszik (tennék) ezeknek az információknak a rögzítését és manipulálhatatlan nyilvántartását (tanúkkal igazolhatóan). Amik alapján a társadalom úgymond „fizetne”, szintén információkkal az egyénnek, hogy megélhessen és boldogulhasson. A pénzt ez esetben lecseréljük az információra.
Mielőtt azonban valaki azt mondaná, ez csak szemléletbeli kérdés, hogy bankjegyeket vagy nyilvántartási adatokat cserélünk, és ez már ma is működik a bankkártyás fizetéseknél és hálózati átutalásoknál, előbb gondoljuk végig a dolgot. A pénz csak értékhelyettesítő eszköz, aminek inflációja és más valutára való átválthatósága van. Ezért célszerű a fölös pénzünket befektetni, hogy kamatozzon és gyarapodjon. És emiatt veszíthetjük el, ha csődbe megy a befektetés, megváltozik az árfolyam vagy ellopják, meghamisítják a készpénzt, értékpapírt, csekket, bankkártyát, stb. Az információ ellenben nem kamatozik. A tavaly elvégzett munka értéke ugyanannyi marad akkor is, ha most költöm el vagy jövőre, beváltva az információját valami másra. Nem kamatozik, nem inflálódik, nem kell befektetni, bár van árfolyama, hisz a társadalmi változásokkal együtt változik az elvégzendő munka hasznossága, értéke is.
Az információ természetesen hamisítható és ellopható, de egy jól védett és redundáns informatikai rendszerben ennek kicsi a valószínűsége, és ha kiderül, könnyebb visszaszerezni. Nincs olyan, hogy valaki lelép a nagy zsozsóval külföldre és vígan éli világát, mert néhány gombnyomással az eltulajdonított érték, az információ bárhonnan visszaszerezhető. Egy pénztelen társadalomban nincsenek bankrablások, pénzszállító autók elleni támadások, nincs pénz vagy bankkártya hamisítás és nem kell folyton a legkedvezőbb befektetések után loholnia a polgárnak. Nincs adózás, ennélfogva nem kell eltitkolni a jövedelmeket, meg feketén dolgozni. Ami viszont megmarad, az a hamisítás, könyvelési csalás, korrupció, betörés, lopás, szélhámosság és félrevezetés. Tehát a rendőrségnek sem kell aggódnia amiatt, hogy a nyomozók munka nélkül maradnak. Szerencsére az emberek elég találékonyak hozzá, hogy megcsinálják maguknak a bajt és bűnbe keveredjenek, mindegy milyen tökéletes a társadalmi rendszer.
Ahhoz, hogy egy információ alapú közösség működni tudjon, minden munkafajtára meg kell állapítani egy értéktartományt. Egy alsó és felső határt, amin belül a munkavégző munkáját a munkaadója értékelheti, a mennyiségtől és minőségtől, meg egyéb paraméterektől függően. Ennek előnye, hogy így nem lehet túl keveset keresni és nyomorogni, illetve nem lehet szemérmetlenül sokat keresni és meggazdagodni. Mert egy bankelnök vagy vezérigazgató nem végez százszor több munkát egy nap alatt egy utcaseprőnél. A nagy jövedelmi különbségek és az ebből fakadó igazságtalanságok, társadalmi feszültségek így azonnal megszüntethetők és egy valódi, igazán jóléti világ hozható létre.
Ha a rendszer jól működik, az információ ellenértéke könnyen megváltoztatható a kívánatos irányokba, egyetlen központi utasítással. Például ingyenessé tehetők bizonyos alapszolgáltatások, a létbiztonság növelése érdekében. Az élelem, a víz, a levegő, az energia, a közlekedés, a szállás, esetleg a ruházat, oktatás, egészségügyi alapellátás és a hálózati hozzáférés is. Ne feledjük, attól, hogy valaki ingyen kap valamit, még nem ingyen dolgozott az, aki előállította vagy szolgáltatta. A bankrendszer fő feladata tehát egy ilyen társadalomban finomhangolni az információ áramlást és gondoskodni róla, hogy mindenki megkapja azt, amire szüksége van. Ez az igazi gondoskodás, nem az, hogy mindenki oldja meg a problémáit önállóan, úgy ahogy tudja. Mivel a bankrendszer nem különül el az államgépezettől, illetve annak költségvetésétől, nincs olyan, hogy veszélybe kerül a szociális ellátó rendszer, illetve az emberek nem kapnak orvosi ellátást, nyugdíjat, segélyt. Nem történhet meg az sem, hogy a nyugdíjra félretett pénz elvész holmi gazdasági nehézségek, meg a társadalom elöregedése és tömeges munkanélkülivé válása miatt.
A pénzalapú kapitalizmusban az egyén van a pénzért, az információalapú szocializmusban az érték van az egyénért. Így mindenki azt érezheti, hogy megbecsülik a munkáját és fontos része a társadalomnak. Nem kerülhet semmilyen körülmények között a perifériára vagy azon is túl. A mai társadalom maximálisan kirekesztő. Verseny folyik a pozíciókért, erőforrásokért, a hatalomért és a birtoklásért. Az információ alapú rendszerben senki sem tehet szert túl nagy vagyonra, s ezáltal túl nagy hatalomra sem, ráadásul nem birtokolhat szükségtelenül sok erőforrást, amire másoknak is szükségük lenne. Így a közösség ellenes cselekedeteknek, terrorizmusnak és lázadásnak sincs értelme. Ez lesz az igazi szabadság, egyenlőség és testvériség világa, ami úgy működik, ahogy az emberi szervezetben funkcionálnak a sejtek. Egy mindenkiért, mindenki egyért.
Mindehhez persze alapjaiban kell megváltoztatni a jelenleg egyre siralmasabb oktatási rendszert is, hogy megváltozzon az emberek gondolkodása. A gyerekekbe már kezdettől fogva ezt az értékrendet és összetartást, összetartozást, egymás segítését kell belenevelni, a versenyszellem és a rivalizálás helyett. Mert a versengés mindig veszteseket szül, valamint félelmet, stresszt, agressziót. Nem véletlen, hogy a földi társadalom egyre inkább telítődik gyűlölettel, keserűséggel és gonoszsággal, hogy bűzlik tőle a bolygó morfogenetikai tere. Ezt a spirituális szemetet sem kéne exportálni más bolygókra.
A hatékony együttműködés megvalósulása érdekében célszerű lenne továbbá a munkahelyeken odafigyelni a dolgozók összeválogatására is. Mert nem mindenki képes egyformán együttműködni másokkal a különböző feladatok végrehajtása során. A válogatás szempontjai közé feltétlenül be kell venni a pszichológiai jellemrajz mellett az egyének horoszkópját is, hogy összeillő emberek dolgozzanak együtt, ami sok konfliktusnak elejét venné.
Visszatérve a marsi populáció működéséhez, nyilvánvaló, hogy a vörös bolygó népessége mindig kicsi lesz, maximum 5-10 millió fő. Ahogy a Föld sem bír el tartósan 100-150 millió lakosnál többet, úgy a Naprendszer többi, betelepíthető bolygója is csak korlátozott számú embert képes eltartani. Ennek fényében a mai eszelős túlszaporulat az ötvenszeres emberfölösleggel kész rémálom, ami csakis tragédiával végződhet még ebben az évszázadban. Ahhoz viszont, hogy a népesség optimális szinten maradjon egy égitesten (pontosabban önellátó ökológiai rendszerben), muszáj mindenkiről genetikai nyilvántartást vezetni és engedélyhez kell kötni a gyermeknemzést. A DNS nyilvántartás azért szükséges, hogy minimalizálható legyen a beltenyésztés. Tehát ami eddig a két ember magánügye volt, hogy mikor, kivel, hány gyereket csinál, és hogy neveli fel, az ezentúl kötelezően közüggyé kell, hogy váljon. Szexelni, együtt élni bárkivel lehet, de gyereket csinálni csak azzal, akivel a lakossági nyilvántartó nem tiltja, illetve kifejezetten megengedi. Az utód sikeres felneveléséhez pedig elengedhetetlen az, hogy a szülők megfelelő szintű tudással rendelkezzenek a feladathoz, amit szintén kötelező iskolai tantárgyként kell oktatni mindenkinek.
Ahhoz, hogy a marsi telepesek civilizációja akár év százezredekig is jól működhessen, és ne korcsosuljon el a beltenyésztés miatt, feltétlenül muszáj vegyesen, mindenféle földi népcsoportból összeválogatni az átköltöztetendő embereket. Emellett pedig lefagyasztott petesejtek és spermiumok millióit is a rendelkezésükre kell bocsátani, hogy azokból már az első marsi generáció genetikai változatosságát megsokszorozhassák. Ugyanezen eljárást kell követni az áttelepítendő állatok és növények esetében is. Ha ugyanis a Föld végleg elpusztul és lakhatatlanná válik, megszűnik a biológiai (és minden egyéb) utánpótlás lehetősége a marsiak és más helyekre kitelepültek számára. Addigra mindenképpen önellátóvá és függetlenné kell válniuk, ami nem politikai és gazdasági, hanem főként létkérdés.
Készült: 2004.11.05. - 2009.12.28.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz