Az elmúlt években több tudományos cikk is megjelent (főként nyugaton, de nálunk is) arról, hogyan lehetne a fénysebességnél gyorsabb űrhajót építeni. Íme két ilyen írás a témában, a texasi Baylor egyetem fizikusaitól: 2008-ból és 2009-ből. A tértorzításos elven működő warp meghajtás lényege, hogy az űrhajó körül egy téridő buborékot kell létrehozni, ami előtt összesűrítik, mögötte pedig kitágítják a téridőt, a sötét energia segítségével. A különböző cikkekben olvasható nyilvánvaló komolytalanságok ellenére mégis érdemes pár kósza pillantást vetni a témára, mivel a nyugati kutatók szokás szerint ráhibáztak néhány dologban a megoldásra. Csak éppen nem úgy működik, nem úgy kell megcsinálni és nem az a lényege, ahogy gondolják.
A térugrásos technika matematikai és fizikai, valamint mérnöki alapjait már évekkel ezelőtt sikerült részletesen kidolgozni itt, Hunniában is, csak különféle okokból máig sem került publikálásra az anyag. Néhány fejezetet már sikerült megszereznem a fejlesztők által írt könyvből, aminek a Térugrás címet adták, és ezek meg is jelentek az Eseményhorizonton, de a nagy műre sajnos még várni kell.
Előzetesben annyit elmondanék a türelmetlenebb Olvasóknak, hogy a nyugati szakik szokás szerint melléfogtak az elképzelésükkel. A fénysebességnél gyorsabb utazás nem lehetséges a téridőben, csak azok kívül, a nemtér-nemidőben. Amihez viszont megbízhatóan működő térváltómű kell, és saját térforrás, aminek a téridő buborékában megmarad a hajó (nem semmisül meg nyom nélkül egy pillanat alatt). Az űrhajó továbbá semmilyen formában nem lépi át a fénysebességet, mivel nem halad, hanem relatíve előbbre és előbbre helyeződik minden ugrással a téridőhöz képest. Ehhez pedig valóban térsűrítésre van szükség, de nem a hajó előtt, hanem a hajó terét kell sűríteni. És nem kell mögötte ritkítani, mivel az idődoppler miatt amúgy is eltorzulnak a téridő hullámrétegek menet közben. További fontos tudnivaló, hogy a művelet energiaigénye minimális. Nem kell hozzá betüzelni egy Jupiternyi bolygót és az egész folyamatnak semmi köze a nem létező sötét energiához.
Szerencsére a magyar kutatók nem olyan zöldfülűek, mint a sok pénzzel elkényeztetett nyugati professzorok, és azzal sem fárasztják magukat, hogy az elgondolásaikat mindenáron akadémiailag szobatisztává tegyék. A megélhetési tudósok legfőbb gondja ugyanis mindig az - amennyiben tényleg kutatni és fejleszteni akarnak valamit -, hogy az ötleteikkel hogyan maradjanak meg a hivatalos (fizetésadó) tudomány maradi elgondolásai és korlátként felállított törvényei között. Ez pedig olyan, mintha bekötött szemmel és összekötözött lábbal kéne szaladniuk ismeretlen terepen. A módszer eredményét látjuk: folyamatos melléfogások, halovány gyenge ötletek, óvatoskodó megfogalmazások és páni félelem az igazi újításoktól.
Az igazi kutatók mindig parakutatók, akik nem megélhetési kényszerből dolgoznak és nem akarnak megfelelni mások (öreg professzorok, dogmatisták, pénzeszsákok) elvárásainak. Csak egy igazi, használható tudományt akarnak csinálni, korlátok nélkül. Lehet, hogy hivatalosan kívülállók, de ők oldják meg a problémákat és csinálnak forradalmat az arra rászoruló, elavult területeken.
Készült: 2009.12.28.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz