Kocsis Ferenc
IDŐHUROK

Minden kezdet legelején,
idősemminek tengerén
futótüzek szaladgálnak,
míg egymásba betalálnak.

Atya bújik ősanyába
bukfencet vetve magába,
s olyat lát, hogy rémülete
életre kel, révülete.

Ami volt, most újra itt van,
előttem vagy a hátamban?
Megpillantom önmagamat,
virtuális képmásomat.

Itt is, ott is én létezem,
a múltamat megismerem.
Új pontom gyors kettéhasad,
időszálamon szétszalad.

Bárhonnan is nézegetem
áthelyezve szemléletem,
mindig újabb pontot látok,
beterítik a világot.

Fordulásom során körben
bolygótüzek futnak öten
nyomomban is, előttem is,
káprázatuk nem lesz semmis.

De kilöknek maguk közül,
okforrásom mélybe pördül
magára hagyva az álmot,
megszülető nagy talányot.

Istenfiú lélegzete
kiáradó szféra-zene,
esszenciája a térnek
mibe fények szépen férnek.

Tüzek űznek láncos táncot
körbejárva királylányot.
Ívet húznak, szikrát vetnek
egymás után ahogy mennek.

Kanyarodva befordulnak,
önmagukba belebújnak
felvillantva gyújtópontot,
szétválasztva töréspontot.

Kúpos terük csavarodik,
szerelmük így habarodik
időgyűrűt húzva újra
szálszerűen vékony ujjra.

Élvonalon időhurok,
körülötte spirálburok
lesz az Isten csomópontja,
ki a világot kibontja.

Minden kör során az idő
gubancából egy fény kinő
szárnyvonalak mentén szállva,
végtelenbe kitalálva.

Teremtmények így születnek
ellentmondásos tünetnek
látszódva csupán számomra,
univerzumom behálózva.

Másolódik, sokasodik,
a fényözön szétáradik
teremtést csinálva egyből,
jelenpontnyi kis kezdetből.

Ez vagyok én, miként te is,
szálainkon jön is, megy is
a pendülés, elmozdulás,
megtapasztalt mindentudás.

Békéscsaba, 2010.09.10.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz