4. ELÁGAZÁSOK
A másik fontos paraméter az időfraktál elburjánzásának beindulásához az időhurok tachionjainak hármas felhasadása az önkeltési folyamat során. Egy köríven szaladó virtuális tachion forrás azáltal marad meg tartósan a létezésben, hogy az őt megelőző és követő társaival együtt egy ciklikusan újra felvillanó rendszert alkot. Ami magából létezteti magát, valamint a leszármazott másolatait. Ezt a folyamatot nevezzük időellentmondásnak, ami minden teremtés alapja.
A saját kúpos hullámterébe visszakanyarodva belépő tachion a kúp palástját megérintve megpillantja önmaga múltbeli képét a haladási útvonalán. Ezt a virtuális pontot nevezzük gyújtópontnak, a tachion újra felvillanása (a Tűz meggyújtása) miatt. A gyújtópont törésponttá válik, amennyiben a szemlélője kettős idősűrűségű közegbe ér a mozgása során. Ekkor a látott tachion kép két darab, eltérő idejű tachionképpé válik szét, amit virtuális felhasadásnak, megkettőződésnek nevezünk. Ezen egyszerű módon teremti meg az Isten a saját másolatait, ahogy azok is az ő másolataikat. Ne feledjük, hogy a másolatok épp olyan egyenértékű létezők a haladási útvonalon, mint az eredeti, amiből, ami által keletkeztek, mert a létezésnek nincsenek fokozatai. Tehát valami vagy létezik valaki más számára vagy nem. Középút, átmeneti állapot, azaz „félig létezés” nincs.
Egy önkeltési ciklus során az időhurokban minden tachion belép önmaga múltterébe és ezáltal meglátja és valóságosan léteztetni kezdi az előtte haladó tachiont. A láncot ez az oksági viszony hozza létre és tartja fönn, míg a körív bezárul és a sor végén haladó tachion meglátja a sor elején lévőt, a létezésének egy korábbi pillanatában és helyén. A folyamat egy nagyon kis helyen, nagyon rövid idő alatt játszódik le és szünet nélkül megismétli önmagát a végtelenségig. Ennek eredménye az első rangú időhurok fennmaradása az őskáoszban, a keltő okforrás tachion hullámterében.
Mivel a térszerán egymásba ágyazódó spirálgömbi hullámterei rétegezettek, a rétegek között folyton megjelennek különböző vastagságú és alakú hiányzónák, amiket térhézagoknak nevezünk. A térhézagban nincs téresszencia, csak őskáosz. Ha az időhurok valamely tachionja a körbeszaladása során egy térhézagba lép bele, semmit sem lát maga előtt megjelenni, amíg el nem éri a legközelebbi téresszencia réteget.
A téresszenciák belső idősűrűsége geometriai okokból többféle lehet. Az egyszeres idősűrűségű hullámréteg lehet pozitív vagy negatív idejű, tehát a taszítási vektorai szempontjából kifelé vagy befelé sodró hatású a tachion forráspontjára nézve. A kétszeres idősűrűségű hullámréteg lehet pozitív és negatív vagy két pozitív vagy két negatív időből álló. A háromszoros idősűrűségű pedig három pozitív vagy két pozitív és egy negatív vagy egy pozitív és két negatív, esetleg három negatív időből álló. Elvileg megfelelő keltési viszonyok esetén kialakulhatnak négyszeres idősűrűségű zónák is, de ezekkel most nem foglalkozunk.
Az egyszeres idősűrűségű hullámrétegbe beleszaladó tachion számára a látott kép nem fog felhasadni, hanem megmarad egyetlen gyújtópontnak. Ennek mozgási iránya az időszál mentén attól függ, hogy pozitív vagy negatív időről van szó, illetve ezt a külső vagy belső oldala felől érintette meg a tachion. Jó esetben a látott tachionkép újrakelti az időhurkot, megismételve a körbekanyarodási folyamatot, de az is előfordulhat, hogy ehelyett kiszalad a hurokból, az idővonalon hátrafelé, felvillantva a primer időszálat a szemlélőpont számára.
A kétszeres idősűrűségű hullámrétegbe beleszaladó tachion számára a látott kép két ponttá fog felhasadni, vagyis a töréspontból két irányba szalad szét a tachion múltbeli képe. Azt a szakaszt az idővonalon, amin belül a kettős felhasadás bekövetkezése lehetővé teszi, hogy az egyik (jobb oldali) tachionkép újrakeltse az időhurkot, törésvonalnak nevezzük. A törésvonal hosszát és alakját az időhurok behúzási tartománya szabja meg, ami különböző a szerinóknál és fotinóknál. Ekkor a másik (bal oldali) tachionkép vagy felvillantja a primer időszálat a régmúlt irányába (ahonnan jött a rendszer) vagy oldalirányban kisodródva léteztetni (kelteni) kezd egy másik, párhuzamos időhurok képet is az első mellett. Ez a másolat a hullámtér sodrása miatt azonnal kiszakad a szülő időhurok pályagörbéje által elfoglalt eseménytérből és határsebességre gyorsulva elszáguld a végtelenbe. Egészen pontosan abban a téresszenciában, amelyik tachion forrásából keletkezett, a létezésének legelső pillanatában. Így jönnek létre az első időhurokból a másolatok.
A háromszoros idősűrűségű hullámrétegbe beleszaladó tachion számára a látott kép értelemszerűen három ponttá fog felhasadni, vagyis a töréspontból három különböző irányba szaladnak szét a múltbeli képek a törésvonalon. Az egyik tachion ekkor is újrakelti a szülő időhurkot, a másik pedig egy leszármazottat hoz létre mellette. A harmadik tachion viszont vagy egy második leszármazottat kelt magából vagy hátraszalad az időszálon. Amennyiben a keltési feltételek megfelelőek, egyszerre, egy tachionból két másolati időhurok rendszer látszódik keletkezni és kiszaladni oldalirányban.
Az iker másolatok keltése azért fontos jelenség a teremtésben, mert ezek a létrejöttük pillanatában túl közel vannak egymáshoz ahhoz, hogy kényelmesen elférjenek a szülő időhurok közelében. Az időforrások csavarodó hullámrétegei tehát a nagy görbültségük miatt erőteljes deformációnak fogják kitenni az időhurkokat, amíg csak el nem távolodnak egymástól. Ez azonban legalább egy, de sejtésünk szerint inkább több ciklus ideig tart a gyakorlatban (a gyorsulási tehetetlenség fékező hatása miatt).
Egy 4D-ben harmadlagos csavarodást végző alfatéri monász szerinó iker másolatai (két 3D-s bétatéri monász szerinó) kölcsönösen megpörgetik egymást a 4D-ben, vagyis egy 3D-s altérből nézve tértükröződést végeznek. Hol szerinók, hol antiszerinók, a pillanatnyi pozíciójuknak megfelelően. Ugyanez történik akkor is, ha egy alfatéri diász szerinó végez másodlagos csavarodást a 4D-ben vagy harmadlagos csavarodást az 5D-ben, mivel mindkét (felváltva keltett) térhatosában csak bétatéri monász szerinókat képes generálni magából.
Ezt a szabályt tovább gondolva, alkalmazzuk most a fotinókra is. Amik nem lehetnek alfatériek, csak bétatériek, ezért ezt a tulajdonságot külön nem jelezzük (nincs alfafényi, sem bétafényi fotinó).
Egy 4D-ben másodlagos csavarodást végző monád fotinó iker másolatai (két 4D-s monád fotinó) kölcsönösen megpörgetik egymást a 4D-ben, vagyis egy 3D-s altérből nézve (oda beszorítva) tértükröződést végeznek. Hol fotinók, hol antifotinók, a pillanatnyi pozíciójuknak megfelelően. Egy 5D-ben harmadlagos csavarodást végző monád fotinó iker másolatai ugyanígy kölcsönösen megpörgetik egymást az 5D-ben, vagyis egy 4D-s altérből nézve tértükröződést végeznek. A folyamat diád fotinókra való kiterjesztésével most az egyszerűség érdekében nem foglalkozunk.
Elgondolásunk szerint tehát egy anyagi részecske (neutron) úgy keletkezik, hogy egy monád fotinó a saját hullámterének megfelelő csavarodásai esetén iker másolatokat generál magából, amik a kölcsönös sodrásukkal tértükröződésre kényszerítik egymást. Vagy mindkettő átfordul a beágyazási környezetben vagy csak az egyikük, esetleg többször is felváltva, illetve a szülő fotinót is átfordíthatják a nagy lökdösődésben. Ez a kavarodás pedig beindít egy olyan folyamatot, amit az időfraktál elburjánzásának nevezünk.
Az időfraktál növekedése két fő paraméter függvénye. Egyrészt a keletkező másolatoknak minél hamarább (egy-két vagy több ciklusidő múlva) ugyanígy másolatokat kell generálniuk magukból, hogy a szaporodási folyamat fennmaradjon. Ami a hullámtér kettős vagy hármas idősűrűségétől függ alapvetően. Ekkor egy kifelé terjedő, fa-gráfszerűen elágazó, ágas-bogas kinézetű, leginkább a csillagszóró villogására emlékeztető időrendszer keletkezik, ami gyakorlatilag fénysebességgel növekszik kifelé.
Másrészt a nagy fotinó sűrűség miatt az egymást durván taszigáló időhurkok rendre átfordulgatnak a beágyazási környezetükben és átmenetileg vagy tartósan (több ciklusidőn át) antifotinókká válnak. Ami azzal a következménnyel jár, hogy az ellenirányban csavarodó spirálgömbi hullámtereik kölcsönösen elkezdik lebontani, megsemmisíteni (annihilálni) egymást. Mivel a jobbos csavarodású időhurkok tachionjai a balos csavarodású hullámtérben képtelenek olyan átmérőjű pályán körbeszaladni a saját múltterükbe, hogy azzal sikeresen újrakelthessék a rendszert. A ciklus megszakadása pedig a virtuális forrásmásolatok megszűnéséhez vezet és azonnal kitörli az adott (halandó) időhurkot a létezésből.
A centrális fotinóból optimális esetben egyszerre hat irányban szaladhatnak ki magányos vagy iker másolatok az egyes fényesszenciákba, mivel a hetedik (a sorban legelső) tachion a régmúltba visszavezető időszálat generálja általában magából (a felettestől lefelé vezető élvonalat). A nyolcadik szál pedig a felettes létezőhöz felvezető élvonal lesz a sorban legutolsó, hetedik tachionból felfelé kiszaladva. Ha a beágyazási környezet csak 3D-s, ez azt jelenti, hogy minden másolat kifutási iránya merőleges vagy ellentétes irányú lesz a többihez képest, mivel az XYZ térkeresztnek pont hat szára van. Ebből következik, hogy minél nagyobb a térdimenziószám, annál nagyobb a futási útvonalak által bezárt szög a centrális fotinó körül, tehát annál több helye lesz az egyes időfraktáloknak növekedni. Így pedig annál később fognak egymásba gabalyodni az elágazó fa-gráfjaik, illetve megsemmisülni a hullámtér sodrása miatt.
Az időhullámok által közvetített taszító kölcsönhatás a távolság növekedésével arányosan egyre nagyobb futási késedelmet szenved, és a hullámrétegek görbültségének csökkenésével együtt egyre kevésbé hat pusztítóan az ellenkező irányba csavarodó időrendszerekre. Gyanítjuk, hogy egy kritikus távolságon túl ez már nem okoz annihilációt, vagyis az időtartály belsejében a balos és jobbos csavarodású időfraktál szerkezetek átmenetileg szeparálódva, úgymond védett állapotban növekedhetnek kifelé. Kényes az egyensúly az életben maradás és a pusztulás között, de a rendszer önszabályzó tulajdonsága miatt fenntartható. Így az időfraktálok a növekedésük során folyamatosan nyírják, korlátozzák az őket zavaró, ellenkező csavarodási irányú időfraktálokat. Az eredmény egy komplex időfraktál elburjánzás egy nagyon kis térbeli tartományon belül, az egész őrületet elindító centrális fotinóból kiindulva.
Azt (megfelelő számítógépes modellek hiányában) egyelőre nem tudjuk, pontosan milyen alakúak és elágazási rendszerűek lesznek az anyagi részecske közepéről induló, kifelé burjánzó időfraktálok. Ahogy azt sem, milyen feltételek esetén, hol és mennyire fogják egymás elágazásait megsemmisíteni, ahogy a kertész ollója metszi a sövényt. De a neutron belső szerkezetéről eddig szerzett fizikai ismereteink már adnak némi támpontot a folyamat valószínű, illetve lehetséges módozatairól. Mielőtt azonban erre rátérnénk, előbb ismerkedjünk meg egy újabb, szintén nagyon fontos befolyásoló paraméterrel. Az anyagi részecskék megfoghatóságát és ütköztethetőségét okozó THZ-val, ami a bogyószerűség látszatát kelti a távoli megfigyelő számára.
5. fejezet
Vissza a tartalomhoz