5. FÁTYLAK
A THZ egy olyan piciny zónája az egymáson áthaladó időhullám rétegeknek, ami a szerkezetének köszönhetően taszítóan hat minden irányban a beleszaladó időhurkokra. Gyakorlatilag fénysebességgel ellöki őket magától, abszolút keményen és rugalmatlanul, vagyis kvázi áthatolhatatlan a számukra. Ezen (érdekes kivételként) egyedül az okforrások képesek áthaladni (szinte akadálytalanul), amik nem időhurokban léteznek, hanem önállóan és függetlenül más létező pontoktól. Ezzel azonban itt most nem foglalkozunk.
A THZ-k együttese okozza az anyagi részecskéknek azt a tulajdonságát, hogy megfoghatók, ütköztethetők, mintha kis bogyócskák lennének. Ennek köszönhető a fényvisszaverődés jelensége, és főként az anyag szilárdsága, ellenállása, mintha valami lenne ott, s nem csupán az idő káprázata (a hinduknál: Maya) csapná be a szemlélőket. A THZ-k zónái tartályszerűen veszik körbe az őket keltő időhurkokat, nagyjából összefüggő héjazatot alakítva ki az időfraktálok körül.
A részecskék időtartályának burkolata, transzcendens felszíne ugyanakkor nem teljesen zárt. Legalább egy, de az is lehet (paraméterezéstől függően), hogy több helyen kisebb-nagyobb rések, hiányok figyelhetők meg rajta, amiken keresztül a téridőben szabadon száguldozó szerinók és fotinók bejuthatnak a belsejébe. Ahol hosszabb-rövidebb időre fogságba esnek, ide-oda pattogva a THZ-k között és keresve a kiutat a csapdából. A rés azért alakul ki az időtartály felszínén, mert a parányi THZ-kból összeálló nagy THZ csoportok egyenlőtlenül helyezkednek el az eseménytérben. Egyes helyeken átfedik egymást, máshol rések maradnak köztük. Egy kellően nagy résen pedig ki-be átférnek a szabadon futkározó energiakvantumok, amennyiben eltalálják azt a pattogásuk során.
A THZ működése könnyen megérthető egy időhurok hullámterének vizsgálatával. A síkvetületi rajzon látható, hogy a spirálgömbök rétegeibe húzott taszítási vektorok többnyire nem az időhurok közepére (origójára) mutatnak, hanem valamekkora szöget zárnak be a sugárvonallal (néhány speciális helyzetet kivéve). Ezt az okozza, hogy a jelenpontjuk nem az időhurok közepén áll, hanem körülötte kering valamekkora távolságban. Így a pozitív és negatív időrétegek taszítási vektorai mindig különféle szögeket zárnak be egymással, amikor fedésbe kerülnek valahol. De lehetnek párhuzamosak vagy merőlegesek is egymásra, az adott helytől és a jelenponttól való távolságtól függően.
Az időhurok centrumából húzott sugárvonallal bezárt szögük azt eredményezi, hogy hatásukra a hullámtérben szitáló forráspontok nem sugárirányban rángatóznak, hanem kisebb-nagyobb oldalirányú kitéréseket tesznek a mozgásuk során. Ezt nevezzük érintőirányú sodrásnak, amit tangenciális taszítási vektorokkal is lehet ábrázolni. Az érintőirányú sodrás fizikailag a sugárirányú sodrás eredője, ami a körpályán mozgó tachion hullámterének geometriájából következik. Mértéke a forrástól távolodva folyamatosan csökken, de sosem szűnik meg teljesen, kivéve azon eseteket, amikor éppen nulla a nagysága, mert a taszítási vektorok pont a sugárvonalra esnek.
A spirálgömbi hullámtér rétegei rendre átfedik egymást a tachion mozgási paramétereitől függően, illetve kihagynak zónákat a beágyazási környezetükben. Ezért az időhurok körül mindenfelé (minden irányban és minden távolságban) kialakulnak olyan tartományok, ahol nullás, egyszeres, kétszeres, háromszoros vagy négyszeres idősűrűségű zónák találhatók. Mindezt az teszi lehetővé, hogy az időhurokban körbemásolódó tachionok szakaszosan (a keltési ciklus végén) megszűnnek, majd egy új helyen újrakeletkeznek (a következő ciklus elején). Tehát a hullámterük nem folytonos, mint az okforrásoké, hanem darabokra töredezett lesz (diszkrét, rétegezett). A nullás zónákban, amiket hiányzónáknak vagy térhézagoknak nevezünk, nincs téresszencia.
A térszerán hullámterében az idősűrűség ciklikusan ingadozik, az aktuális átfedési paramétereknek megfelelően a nullás és maximális (háromszoros vagy négyszeres) sűrűségű zónák között. Ezzel együtt a taszítási vektorok nagysága és iránya is ingadozik, egyszerre sodorva kifelé, befelé és oldalra a belekerülő időforrásokat, különféle mértékben. Az így kialakuló hiperkomplex szitálást, perturbációt nevezzük háttérzajnak, ami betölti a eseményteret (régi nevén a világétert), és állandó mozgásra, rezgésre kényszeríti a különféle teremtményeket (időhurkokat).
Amennyiben egy időhurokból úgy szaladnak ki a frissen keletkező másolatai, hogy egyesek az n térdimenziós hullámtérben n-1 térdimenziósak (például a 4D-s téresszenciában 3D-s szerinók vagy az 5D-s téresszenciában 4D-s fotinók), akkor a taszítási vektorok sodrása miatt a hullámtér átfordítja őket. Önmaguk tükörképévé, anti párjává válnak ideiglenesen vagy tartósan. Ideiglenességről akkor beszélünk, ha tovább fordulva visszaállnak eredeti állapotukba, tartós tértükröződésről pedig akkor, ha a sodrás és a térszeparátorok miatt megmaradnak ebben a formájukban.
A tértükröződések az elágazási rendszerben ciklikusan történnek, meghatározott hullámtéri feltételek esetén és a kifelé gyarapodó időhurok populációkban egyre nagyobb számban fordulnak elő. Tehát az időfraktálban meghatározott számban és helyeken balos csavarodású másolatok keletkeznek a jobbosak között. Az átfordultak száma és elhelyezkedése a rendszerben nyilván a paraméterezéstől függ, és bizonyos korlátok közt szabályozható, ami eltérő szerkezetű burjánzásokat eredményez.
Egy időhurok tértükröződése átfordítja a spirálgömbi hullámterének csavarodását is. A jobbos csavarmenetű spirálgömbökből balosak lesznek, ami a taszítási vektoraik sugárvonallal bezárt szögének irányát is átfordítja. Ami eddig jobbra mutatott, az balra fog és fordítva. Ugyanakkor a kifelé és befelé irányok mégis változatlanul maradnak, mert csak a forgásirányok tükröződnek a transzformáció során. Mindennek eredménye pedig az lesz, hogy az egymáson akadálytalanul áthaladó különféle csavarodású időrétegek a rendszer körül egy nagyon bonyolult, és folyton változó, ingadozó interferencia mintázatot fognak alkotni. Ami erősen ellentmondásos hatással lesz a beleszaladó időhurkokra, egyszerre próbálva különféle irányokba taszigálni azok jelenpontjait.
Minél közelebb ér egy befelé szaladó időhurok (például fotinó) az egymással szemben elcsúszó jobbos és balos időrétegek forrásrendszereihez, azokban annál nagyobb szöget zárnak be egymással a vektornyilak. Amik egyszerre próbálják a tachionjait különféle irányokba taszigálni. Az időhurkok ugyan rugalmasak a belső dinamizmusuk miatt, de csupán egy korlátig tűrik a deformációt. Mert hiába akarnának a tachionjaik különböző irányokba elsodródni, ha egymástól nem szakadhatnak el. A saját hullámterük ugyanis ellene hat a behúzási tartományukat meghaladó mértékű deformáló hatásoknak. Ezen ellenállást nevezzük gyorsulási ellenállásnak, ami egyben a tömegtehetetlenség oka és előidézője is az elemi részecskéknél.
Egy kritikus távolságot elérve a torziós erő és az időhurok saját önfenntartó kényszertere keményen egymásnak feszül, amitől a tachionok durván eltaszítódnak, visszalökődve a hullámtérben. Ahogy egy labda is rugalmasan visszapattan a kemény felületről. Az ellentmondásos hullámtér azon részét, ahol ez bekövetkezik, THZ-nak nevezzük.
A THZ transzcendens fátylának alakja és mérete sokféle lehet, valamint a keltő forrásrendszereitől való távolsága is változik, bizonyos korlátok között. Lehet domború vagy lapos, kisebb vagy nagyobb felszínű, vékonyabb vagy vastagabb (nem tudjuk, hány eseményhorizont rétegből állhat), kerek vagy elnyúlt (ellipszoid) formájú. Egy THZ lehet permanens (tartósan fennálló) vagy pulzáló (lüktetve megjelenő és megszűnő), illetve álló (az időtartályhoz képest egy helyben maradó) vagy mozgó (különféle irányokban elsodródó, körbevándorló). Emiatt egyes THZ-k részlegesen átengedhetik a beléjük szaladó energiakvantumokat, ha azok megfelelő irányból érkeznek, megfelelő sebességgel és képesek átcsusszanni az ideiglenes réseken.
A THZ-nak lényeges tulajdonsága, hogy egy valamekkora távolság után annyira legyengül a taszító ereje a vektorok szögeinek szükségszerű változása miatt, hogy megszűnik átjárhatatlannak lenni. Minél messzebb terjednek ugyanis a hullámrétegek a forrásaiktól, annál kisebb lesz az egységnyi felületre eső görbültségük, amitől a taszítási vektoraik által bezárt szögek is megváltoznak. Így a THZ (az időhullámok emanációs sebességgel való terjedése során) kifelé haladva folyton kialakul és megszűnik, csupán egy adott (időbeli és térbeli) tartományon belül létezve.
6. fejezet
Vissza a tartalomhoz