6. FELSZÍNJELENSÉGEK
Az anyagi részecske időtartályának felszínén kialakuló, folyamatosan újrakeletkező és elmálló THZ-k egy ütemesen fortyogó mintázatot alkotnak, egyfajta pikkelyes bőrszerűséget, időből álló fátylat, amitől a rendszer leginkább egy labdához hasonlítható. Ez minden irányban visszaveri a nekiütköző energiakvantumokat és más részecskéket, szigorúan elhatárolva a környezetétől a benne kavargó időfraktál elburjánzást. A THZ fátyol felfogható egyfajta transzcendens erőtérpajzsként is, ami minden időforrást eltaszít magától, ugyanakkor akadálytalanul átengedi az időhullámokat, amik leárnyékolhatatlanul szaladnak rajta keresztül. Ha nem így lenne, az anyagi részecskék nem csupán az elektromágneses hullámokat árnyékolnák le a tömegükkel, de a gravitációs hatást is.
Az időtartály felszínéről tudni kell, hogy összetett szerkezete okán nem sima és egyenletes, hanem erősen rücskös, szabálytalan formájú. Egyes ősi misztikus leírások szerint leginkább a gyapjúra hasonlít bodorodó struktúráival (lásd: az aranygyapjút a görög mitológiában), mások szerint pedig színaranyból van és úgy tükrözi a fényt, mint a tükör (lásd: a színarany felszínű földet a Lokáloka-hegy előtt a hindu mitológiában). Tehát a részecske nem gömb alakú, hanem gömbszerű képződmény, aminek kiemelkedéseit az alattuk növekvő időfraktálok hozzák létre. Eddigi ismereteink szerint egy neutron felszíne alatt közvetlenül 12, esetleg 11 vagy 13 darab időhurok elburjánzás működik, amik oly módon torzítják el az időtartály felszínét, hogy attól egy legömbölyített ikozaéderre hasonlít.
A THZ fátyol okozza a társmagban együtt maradó nukleonok közti vonzó és taszító erőhatásokat, lehetővé téve a társulatok keletkezését és stabil fennmaradását. Mivel a THZ-k csak az időforrásokra hatnak, egymáson akadálytalanul áthatolnak a részecskék ütközései során. Tehát az időtartályok nem a felületükkel ütődnek egymáshoz, mint két szilárd golyóbis, hanem a felszíneik egymásba merülve az alattuk lévő időhurkok tachionjait kezdik el taszítani kölcsönösen. Az a tény pedig, hogy formailag átmenetet képeznek a gömb és az ikozaéder között, lehetővé teszi számukra a „lapjaik” mentén való összetapadást, megfelelő körülmények esetén.
Lapok alatt itt a három szomszédos THZ kiemelkedés, azaz domb közti völgyeket értjük, amik nagyjából háromszögletűek és rajtuk a THZ-k sűrűsége valószínűleg alacsonyabb, mint a dombokon. Ezért azt is elképzelhetőnek tartjuk, hogy itt fordulnak elő főként a THZ-k közti rések, amiken át bejutnak a fénykvantumok az időtartályba.
A THZ-k okozta társerő miatt a részecskék nem úgy mozdulnak el egymáson, mint a biliárdgolyók, akadálytalanul elgördülve a sima felszínen. Inkább csak nehézkesen, döcögősen fordulhatnak odébb, folyton megállapodva a következő lapjaik mentén. Ez pedig lehetővé teszi, hogy a társmag szerkezetileg viszonylag állandó kialakítású legyen, amiben minden protonnak és neutronnak meg van a maga helye.
A részecske által elszenvedett különféle külső és belső deformációk természetesen megmozgatják a felszínjelenségét is, nem tudni, pontosan mekkora alakváltozásokat idézve elő a dombokon és völgyeken. Nem csupán a dombok magassága, szélessége és formája változhat meg, de el is tolódhatnak a felszínen egymáshoz képest, valamekkora mértékben. Tehát az egész rendszert egy képlékeny, gyurmaszerű struktúraként kell felfogni, ami rendelkezik bizonyos rugalmassággal.
A THZ-k szerkezetében és körülötte (fölötte, benne és alatta) megfigyelhetők továbbá különféle áramlások is. A fátyol alatt működő, egymást lökdöső és pusztító időfraktálok kölcsönhatásai miatt a kifelé megnyilvánuló komplex hullámtér eredői sokféle mozgást végeznek látszólagosan. Ezeket összefoglalóan szinkrodinamizmusoknak nevezzük, azaz szinkronizáltan működő dinamikus (időben és térben változó) hullámtéri interferenciáknak.
Az interferencia mintázatok mérete, alakja és tulajdonsága (magából kifelé taszító vagy befelé vonzó) sokféle lehet és a keltő forrásrendszerek paramétereitől függ. Egyesek lehetnek sugárirányúak, azaz függőlegesen kifelé tartó vagy befelé mozduló interferencia zónák, amik a felszínről indulva akár nagy távolságokra is eljuthatnak. Nagy távolság alatt itt a részecske átmérőjének több ezerszeresét értjük, vagyis a társulatok méretével összevethető kiterjedést. Más szinkrodinamizmusok oldalirányúak, azaz érintőlegesek lesznek a felszínre nézve. Ezek közt vannak lokális áramlások, például amik egy domb körül vagy egy völgy közepén forognak, örvénylenek. Illetve vannak globális áramlások, amik valamilyen irányban (balra vagy jobbra) körbeszaladnak a részecske felszínén.
Az elemi részecskékre nem szabad úgy gondolni, mint egy bolygóra vagy labdára. Ennélfogva nincs fixen kijelölhető forgástengelyük sem, mint egy égitestnek. Az egymás ellenében elcsúszó balos és jobbos hullámrétegeik csavarodásai viszont mégis kialakítanak egy messziről nézve állandónak tűnő, virtuális forgásirányt. Ami minden anyagi részecske esetén balos, anti párjaiknál pedig jobbos. De nem maga a részecske forog, szilárd tárgyként, hanem az érintőirányú szinkrodinamizmusai kavarnak körülötte meghatározott irányban. Ennek köszönhető, hogy a számítások szerint például a proton forgási sebessége az egyenlítője mentén eléri a fénysebesség gyök kétszeresét. Ami nyilvánvalóan lehetetlen dolog fizikailag, ha úgy gondolunk rá, mint aprócska, szilárd és tömör golyóra.
A balos csavarodási irány tehát annak köszönhető, hogy az időtartály belsejében fortyogó balos és jobbos időhurkok spirálgömbi hullámterei együttesen egy balra csavarodó eredő rendszert alkotnak a részecske körül. Ebből levonható az a következtetés is, miszerint az időtartályokban többségben vannak a balos antifotinók, de ezt egyelőre nem tudjuk biztosan, tényleg így van-e. Az anyag elnevezése (anya-g) mindenesetre ősidők óta árulkodik a tényről: a forgás látszólagos irányáról. Mert a Teremtő Anya okforrása is balos forgású. Értelemszerűen az antianyagot a jobbos csavarodása miatt atyagnak kell nevezni a Teremtő Atya után.
Ha valaki megpróbálja elképzelni a részecskéket működés közben, feltűnhet neki, hogy az időtartálynak nincs színe. Mert a szín a fényre jellemző tulajdonság. Amíg a teremtésben nem voltak részecskék, a szerinók és fotinók áradata úgymond folytonos spektrumú vala, mint a természetes fehér fény. Tehát benne minden szín képviseltette magát, sztochasztikus teljességet alkotva. Az időtartályok megjelenése azonban lehetővé tette a különböző színfrekvenciájú fotinók látszólagos szétválasztását az ütközések mellékhatásaként.
Amikor egy együtt haladó fotinó horda nekiütközik egy tárgynak, az energiakvantumok beszaladnak a társulatok közé, szétszóródva az anyag komplex hullámterében. Néhány közülük ütközik a parányi elektronokkal, több pedig a jóval nagyobb társmag nukleonjaival. Az elemi részecskék THZ-inak csapódó fotinók részben elnyelődnek, részben visszapattannak a fátylakról, különféle deformációkat szenvedve rajtuk. Ezek hosszabb-rövidebb ideig megmaradnak az időhurkukban, rögzülve a tachionok pályagörbéjének alakjában. Ami természetesen befolyásolja a körbefutási átmérőt, és ezzel a rendszer ciklusidejét is.
A különböző ciklusidejű fotinók sebessége és a torlódási frontjaik sűrűsége (modulációja) kis mértékben, de azért mérhetően eltérő lesz, ami egy másik anyagi részecskének ütközve különböző mértékű gerjesztést eredményez. Ez értelemszerűen kihat az adott társulat társhéjának szerkezetére. Ennek köszönhetően tudják az élőlények szemében lévő látóidegsejtek (csapocskák) megkülönböztetni egymástól a színeket.
A fényvisszaverődés és szóródás alakítja ki az anyag szerkezetére jellemző elnyelési és sugárzási színképet. Amiből azonnal kiderül, hogy a fény nem lehet elektromágneses hullám, mert az lényegében egy speciálisan modulált időhullám, ami akadálytalanul áthalad az anyagon. Az más kérdés, hogy közben a részecskék hullámterének háttérzaja (közegzaja) miatt látszólag elnyelődik, műszerrel észlelhetetlenné válva a szigetelő anyag túloldalán. A fénynek tehát van saját forrásrendszere, ami ütköztethető, és haladási iránya, sebessége, valamint az önkeltési rendszerének működési paraméterei megváltoztathatók.
A fény és anyag kölcsönhatásával külön foglalkozunk még a 8. fejezetben, de előbb vizsgáljuk meg a részecske belsejében zajló folyamatokat.
7. fejezet
Vissza a tartalomhoz