7. IDŐFRAKTÁLOK
Az időfraktál egy fa-gráf szerűen elágazó, időhurkokból álló önhasonló rendszer, aminek csomópontjaiban a hurokívek találhatók. Az őket összekötő élek az élvonalnak is hívott időszálak, amik létben tartják a leszármazott másolati rendszereket. Az időtartályon belüli éleket megkülönböztetésül az Életfát alkotó többi éltől ízületeknek nevezzük.
Az Életfán lógó csomópontok rangja azt adja meg, hány lépésre találhatók a gráfon a nullapontnak tekintett gyökértől (az okforrástól). Vagyis a Mindenható Isten alfatéri főszeránja elsőrangú csomópont, az Ő másolatai pedig másodrangúak. Az egyszerűség kedvéért, az időtartályokban kialakuló időfraktálok csomópontjainak rangsorolására nem ezt az abszolút számozást használjuk, hanem bevezetjük a relatív rangsort. Vagyis a részecskékben a centrális időhurok (szerinó vagy fotinó) lesz a gráf gyökere, nullapontja. Ennek másolatai a relatíve első rangú időhurkok, stb.
Azt egyelőre nem tudjuk, formailag hányféle időfraktál alkotja a neutront. Ahogy azt sem, hogy a különböző elemi részecskéket (anyagokat, lelkeket) ugyanolyan fraktálok alkotják-e vagy különbözőek, és a gráfok rugalmasságáról, hajlékonyságáról sincsenek egyelőre elképzeléseink. Az mindenesetre biztos, hogy egy időfraktál mindig véges méretű és a gyökerétől kiindulva igyekszik kitölteni a teljes rendelkezésére álló teret. Ennek során az egyes ágai szükségszerűen akadályozni és lökdösni kezdik a szomszédaikat, az ellentétes csavarodású csomópontjai pedig pusztítóan hatnak egymásra. Aminek számos következménye van.
Egyrészt az aszimmetriának köszönhetően egyes ágak elhalnak (megszűnnek tovább terjeszkedni és létezni), mások viszont eluralkodnak (rátelepednek a szabadon maradó területekre), felosztva egymás közt az életteret. Ahogy a nagy halak is megeszik a kis halakat a természetben.
Másrészt a megváltozó hullámtéri körülmények miatt a fraktálok elágazási rendszere is eltorzulhat, új növekedési mintába kezdve. Mintha egy almafából hirtelen egy pálmafa kezdene tovább növekedni az ég felé, amiből később egy kaktusz nő ki. Az időfraktál struktúráját ugyanis döntően az határozza meg, hogy egy csomópontjából hány másolat szalad ki egyszerre és milyen irányokba. Ami viszont az időhurok önkeltési folyamatától függ, a behúzási tartománya által kijelölt kereteken belül.
Harmadrészt a kifelé növekvő fotinó sűrűség azt eredményezi, hogy az időhurkok egyre közelebb kényszerülnek egymáshoz, miáltal az összekötő ízületeik is megrövidülnek. A kisebb távolságok miatt gyorsulnak a források közti kölcsönhatások, pusztítás esetén lerövidítve a másolatok élettartamát, ami által képtelenné válnak újabb másolatok keltésére. Formailag az időfraktálok így tényleg hasonlítani fognak egy fára vagy még inkább karfiolra, aminek kidomborodó tetején a legnagyobb a fénysűrűség.
Az anyagi részecske centrumában lévő első fotinóból normálisan legalább hat másolati fotinó szaladhat ki ciklusonként, amik szintén hat-hat leszármazottat keltenek maguk köré. Ha eltekintünk az iker másolatoktól, és a tértükröződések miatt átforduló, majd megsemmisülő időhurkoktól, akkor ebben az ütemben a hat hatványainak megfelelően szaporodnának a fotinók a gráfban. Azt is mondhatjuk erre magyarul, hogy a fényszóró hatványozással (hat-van-ozás) gyártja a fotinókat. A mellékelt táblázatban látható, hányadik lépés után mennyi fénykvantumból állna így a részecske időfraktál rendszere.
A gyakorlatban azonban az egymást kölcsönösen megsemmisítő fotinók elhaló ágai miatt folyamatosan lekorlátozódik a gráf kifelé vezető éleinek száma egy optimális értékre, ami szintenként változó lehet. Sejtésünk szerint a neutron időfraktáljai hét lépésig képesek növekedni, mire elérik a telítődéshez és összefüggő THZ kialakításához szükséges fénysűrűséget. Ez nagyjából 100-110 ezer időhurkot jelent az időtartályban, amik fele az utolsó szinten keletkezik, a részecske felszíne közelébe koncentrálva a tömegjelenséget.
A magyar nyelvben az anyag belső szerkezetére utalnak a következő kifejezések: heted íziglen, hetvenkedés, hetedhét ország. A heted ízig való leszármazás emlegetése ősi mondás a családfák kapcsán. A hetvenkedés kérkedést, hivalkodást, dicsekvést, nagyzolást (nagyképűséget, felfuvalkodottságot) jelent, ami képszerű leírása az időbuborék káprázatának. A hetedhét ország pedig az egy országa (1/7)x7=1, ami hét részből áll. Az ország szavunk eredetileg uruszág vagyon, azaz uraság, uraltság értelemben használtuk. Mivel az országunk földje (anyaga) az, amit mi uralunk.
A görög mitológiában az aranygyapjú története számos utalást tartalmaz az elemi részecskével kapcsolatban. Azért egy kosnak van aranyból a gyapja, mert a kos fejével ront a dolgoknak, keményen megütközve velük, ahogy a THZ-kba beleütköznek az időhurkok. A kos két királyi gyermeket (egy fiút és egy lányt, azaz egy jobbos és egy balos időhurkot) menekített a hátán keletre, Kolkhiszba (ká-ok-íz, azaz hullámtér okozta ízületek, elágazások), ami Aiétésznek (valójában Aiétérsz, azaz éter), a Nap fiának királysága. Itt a tudósok szerint a napsugarak (a fény) egy aranyszobába vannak bezárva (a részecskébe). A kost feláldozták a királynak, aki örült a tündöklő bőrnek, és a Marsnak (hadistennek, azaz az ütközetek istenének) szentelt mezőn kiakasztotta egy bükkfára (hogy az Életfán lógjon). Egy tűzokádó sárkányt (fotinó időhurkot) és számos vastalpú, tüzet fújó bikát rendelt az őrzésére (hogy fennmaradjon a THZ). Iaszón herceg (Isten Atya Szó) azonban az argonauták (ar-go: mozgó áradat) csapata élén ellopta az aranygyapjút, énekszóval elaltatva a sárkányt (hullámtér modulációval kioltva az időhurok káprázatát). Az argonauták egyes források szerint 50-en, mások szerint 52-en voltak (ez utóbbit hibás számnak tartjuk). Ha megnézzük a centrális fotinóból, és a hat darab, relatíve első rangú másolatából kivezető időszálakat, vagyis a részecske kiindulásául szolgáló rendszert, azt látjuk, hogy pontosan 50 darab időszál ágazik ki belőlük. Egyes misztikusok vélekedése szerint pedig 50 kapuja (bejárata) van az emberi lélek részecskének is.
A hindu szent iratok között ugyancsak fennmaradt a neutron belső szerkezetének meglepően pontos leírása, a Srímad-Bhágavatam 5. énekének 20. fejezetében, ami az univerzum (valójában az anyag) felépítéséről szól. Sejtésünk szerint továbbá a Biblia ószövetségi részében szereplő teremtéstörténet szintén utal a részecske működésére több helyen is (például a teremtés hét napjával és az emberi családfák részletes felsorolásával). A különféle ősi szent könyvekben található időfizikai leírásokkal később még külön publikációkban foglalkozunk, ezért itt nem részletezzük a témát.
Visszatérve az időfraktálok szerkezetére, azt látjuk, hogy minél nagyobb a részecske térdimenziószáma, azaz a beágyazási környezetéül szolgáló téresszencia térdimenziószáma (amiben létezik), annál több hely jut az egyes ágaknak a növekedésre. Így az időtartályok egészen máshogy néznek ki 3D-ben, 4D-ben és 5D-ben, ami a viszonyrendszerüket (kölcsönhatásaikat) is befolyásolja. A jelenlegi ismereteink szerint a teremtésben csak ezen a három szinten fordulnak elő anyagi részecskék. Tehát nincsenek 2D-s síkanyagok, sem 6D-s felvilági ultraanyagok.
Tekintettel a rengeteg variációs lehetőségre, és a komplex időrendszerek bonyolultságára, most csak a 3D-s neutronok szerkezetével foglalkozunk. De az itt leírtak megfelelő transzformációk után természetesen alkalmazhatók az összes többi struktúrára is a teremtésben. Ennek részleteiről az utolsó fejezetben lesz még szó bővebben.
Amint azt már többször említettük, az anyagi részecskéket alkotó időfraktálok mind fotinókból állnak. Vagyis igaz, hogy az anyag nem más, mint összesűrűsödött fény. Csak nem abban az értelemben, hogy valaki fogott egy csomó fénykvantumot és jól összenyomta őket egy kupacba. Hanem az egymásból ciklikusan másolódó fotinók alkotnak egy összetett rendszert, egymástól elválaszthatatlanul. A tértükröződések miatt ezek néhány ciklusidő után megsemmisítik egymást, de mivel a rendszer szerkezete aszimmetrikus, mindig maradnak túlélők, amikből tovább növekedhet az időfraktál a részecske felszínéig.
Ebből pedig az következik, hogy ha összetörünk egy anyagi részecskét, az alkotó fotinói nem fognak szabadon szétszaladni az eseménytérben (megszabadulva egymástól). Mert a létezésük a felettes, öregebb létezőjüktől függ az időszál láncban, illetve a környezet hullámterének sodró hatásától. Minél alacsonyabb rangú egy időhurok ezen a fa-gráfon, annál több felettese van, amitől függ a fennmaradása. Bármelyik felettes megszűnése a teljes alárendelt populációjának (valamekkora késleltetésű) megszűnésével jár együtt. Az annihiláció késedelmi ideje függ a láncban lévő egyes fotinók ciklusidejétől, a hullámtér sodró hatásától, a térbeli távolságtól és az összekötő ízületek időcsúszásaitól is (két szomszédos időhurok között).
Az anyagi részecske tehát nem alakul fénnyé a lebomlása során. De más részecskékké sem alakul át, mert az egymástól elszakadó, szétrepülő időfraktálok csak rövid ideig képesek megmaradni. Amíg le nem bomlanak a távolban, nyom nélkül megsemmisülve, amint megszűnik a káprázatuk önújrakeltő képessége. Az anyagmegmaradás törvénye tehát nem igaz, ahogy az energiamegmaradásé sem. Ezt mellesleg a fizikusok már régen fölfedezték, csak valahogy nem akarták végiggondolni a következményeit. Így aztán nem is nagyon tanítják eme fontos tényt az iskolákban.
Ugyanakkor az anyagi részecskében csapdába esett, önálló fotinók az időtartály pusztulása során mind kiszabadulnak, szétszaladva belőle a THZ-k eltűnésekor. Ezért tűnik úgy, mintha az anyag fénnyé alakult volna, amiről persze nincs szó. Nem csoda, hogy az ősi tudományos szent iratok előszeretettel nevezik illúziónak, káprázatnak az anyagot, ami megtéveszti a szemlélőket ellentmondásos viselkedésével.
A megsemmisülés egy érdekes következménye, hogy az a fotinó, amelyik a részecske centrumában található, jó eséllyel nem szűnik meg létezni az időfraktáljainak pusztulásakor. Hisz belőle indult az egész fortyogó időhurok habzás, ami csupán következménye a létének, nem pedig oka. A centrális fotinó fennmaradása értelemszerűen csak attól a fotinótól vagy szerinótól függ, amiből másolódott korábban. És ami ki tudja, milyen messze kujtorog éppen a téridőben, a maga útját járva.
Tehát az első fotinó az időtartályának megszűnésekor újra szabaddá válik és távozik az időtartályba bezárt fotinókkal együtt. Erre mondják azt a misztikusok, hogy a fénylény kiszabadul az anyag börtönéből. Feltéve, hogy az annihiláció során keletkező jobbos és balos csavarodású hullámterek sodrása nem semmisíti meg őt is valamiképp. Elvégre a fotinók halandó létezők a teremtésben, amik csak a téridő hullámterében képesek életben maradni.
Az anyagnak tehát van egy piciny fénymagja, ami túlélheti az anyag lebomlását és később, megfelelő körülmények között akár új anyagi részecskét is növeszthet maga köré. Vagy fogságba eshet egy másik részecskében, ideig-óráig pattogva a THZ-i között.
Ahhoz, hogy a részecskét alkotó több százezernyi fénykvantum megsemmisüljön, elég az, ha valahol a belső zónájában zavar támad. Például a rajta áthaladó komplex hullámtér megakasztja az önújrakeltési folyamatot és lebontja a kifelé növekvő időfraktál fák törzsét. Ekkor kifelé haladva fénysebességgel megszűnik az egész gráf, mert elveszíti oksági alapját, amitől létezik. A megmaradó többi időfraktál pedig a hullámtér megváltozása miatt eltorzul, ami a részecske széteséséhez vezet. Így keletkeznek a rövid életű részecske törmelékek.
Ilyen részecske pusztító hatásokból többféle is lehetséges a természetben. Az egyik, ha nagy sebességgel ütköztetjük az időtartályt, olyan drasztikus gyorsulásnak téve ki, ami az alkotó időhurkok gyorsulási ellenállása következtében megakadályozza a másolatok keltését. Ne feledjük, hogy az idődoppler miatt a kisugárzott spirálgömbi hullámrétegek a haladás irányában összenyomódnak. Tehát ha két elemi részecskét közel fénysebességre gyorsítunk, és szembe haladva ütköztetünk, jó esélyük van rá, hogy a torlódási frontjaikkal kölcsönösen szétcsapják a másik időfraktáljait és úgymond darabokra törve elmállanak a robbanás során.
A másik, ha anyagot ütköztetünk atyaggal, kritikus közelségbe kényszerítve egymáshoz az ellentétes csavarodási irányú részecskéket. Ekkor igazi ütközés, fizikai érintkezés valójában nem történik, mert a hullámterek már több részecske átmérőnyi távolságból a halálba sodorják egymás időrendszerét. Ez esetben a csavarodási irány a lényeges, nem a fizikai szerkezet, tehát mindegy, hogy neutront, protont vagy elektront ütköztetünk antineutronnal, antiprotonnal vagy pozitronnal, és hány térdimenziós közegben tesszük ezt. Minden anyag és antianyag kölcsönösen pusztítóan hat egymásra, mennyiségtől és minőségtől függetlenül, mindenféle téresszenciában.
A harmadik lehetőség a téranomáliákkal való találkozás. Mivel a fotinók csak a téridőben képesek életben maradni, annak kritikus mértékű torzulása, zavara, esetleg hiánya egy határon túl azonnal megsemmisíti a halandó teremtményeket. Ez esetben nincs jelentősége a helytartó téresszenciát keltő szerinó térbeli távolságának a részecskétől, mert az időhullámok a végtelenbe terjednek a forrásuktól.
Példának okáért, ha a Földet életben tartó istenségek (Gaia és térerősítő angyalai) eltávoznának valamiért, sorsára hagyva a bolygót, illetve a Napban működő szerinók (Napisten és társai) is lelépnének (akár csak egyetlen nanoszekundumnyi időre!), az egész rendszer egyhuszad másodpercen belül nyom nélkül megsemmisülne, amint átszalad rajta a térszünet. Por sem maradna a planétából. Ez ugye kicsit más módja a világ végének, mint amiről a vallások, misztériumok és a beavatottak mesélnek, de jóval hatásosabb és gyakorlatilag kivédhetetlen. Persze az istenek nem szokták lenullázni a teremtésüket, valahányszor véget akarnak vetni egy kísérletüknek. Ennél kevésbé drasztikus módszerekkel is ki lehet irtani a megmérettetett és könnyűnek találtatott teremtményeket a terráriumból.
A negyedik lehetőség az, ha az Életfára kapcsolódó anyagi részecske valamiért leszakad a felettes létezőjéről. Tehát nem az időtartály belsejében szűnik meg valamelyik fotinó, majd őt követve az összes leszármazottja, hanem a centrális fotinó valamelyik felsőbb rangú őse, szülője szűnik meg valahol a távolban. Ezzel a témával is foglalkoztunk már korábban más cikkekben, ezért nem részletezzük újra a folyamatot.
Az elemi részecskék bomlásának egyik érdekes következménye, hogy a szétszakadó időfraktál egyes ágazatai rövid időre tovább szaporodhatnak. Mivel kikerültek az időtartály korlátozó kényszerterének fogságából, immáron semmi sem akadályozza meg, hogy a fotinók elburjánzása folytatódjon, amíg oksági viszony létezik a másolatok között. Ennek köszönhető, hogy bizonyos esetekben a hosszú életű részecskéből keletkező rövid életű részecskék saját és együttes tömege átmenetileg meghaladhatja az eredeti időtartály tömegét. Mintha nem egyszerűen széttörne, hanem megsokszorozódna az anyag, mielőtt semmivé foszlik a robbanás végén. A szétrepülő törmelékekből a fizikusoknak már sok százat sikerült előállítaniuk nagy buzgalmukban, hogy aztán kedvükre eljátszadozhassanak a csoportosításukkal és tulajdonságaik elemezgetésével. Épp csak az okára nem sikerült rájönniük az ellentmondásos folyamatoknak.
Egy másik érdekes anomália az időfraktálok növekedése kapcsán az újabb stabil részecskék keltődésének lehetősége. Véleményünk szerint ugyanis megfelelő körülmények esetén egy neutron képes a felszínén új időtartályt növeszteni, ami bibircsókként megdagadva végül leválhat a burkolatáról és eltávolodva önálló életbe kezdhet. Ehhez csak az kell, hogy valamelyik időfraktál elágazása túljusson a felszíni THZ-kon és elég ideig növekedjen tovább, immáron gömbszerűen. A bimbózásnak tekinthető folyamat során a részecske gyakorlatilag szül magából egy másikat, tehát teremt. Ez a jelenség annyira fontos, hogy itt nem is részletezzük tovább, mert a későbbiekben még biztosan foglalkozunk vele, a teremtőgépek anyaggyártó berendezései kapcsán.
Bár még nem ismerjük az időfraktálok szaporodási szabályait (a bonyolultságuk és változó paramétereik miatt), mégis könnyen belátható, hogy a részecskén belül szintén megjelennek egyes helyeken kisebb-nagyobb THZ-k, illetve THZ csoportok. A fizikusok ezeket a belső struktúrákat hívják (tévesen) kvarkoknak (magyarul: túró). Amik pont azért nem léteznek az elemi részecskén kívül (önállóan), mert nem „még elemibb részecskék”, még kisebb bogyócskák, hanem fürtszerűen elburjánzó időrendszerek, amik léte egymástól függ. Ha erőszakkal széttörjük a részecskét, az egyes darabjai (az időfraktál fürtök) fénysebességgel megszűnnek létezni, amint megszakad az önújrakeltésük lehetősége, és az ellenkező csavarodású hullámtereik kölcsönösen annihilálják őket. A fizikusok meg találgathatják, mi a túró van a részecskében, hogy így viselkedik?
A belső THZ fátylak a felszínt alkotókhoz hasonlóan szintén sokféle alakúak és méretűek lehetnek. Elképzelhetők lemezszerű kiterjedések, lépcsős zónák, félgömb alakú kupolák vagy akár gömbszerű tartályocskák, kis zárványok is. Ezek szintén belső akadályokat képeznek a részecskébe betévedő energiakvantumok számára, valóságos transzcendens labirintussá alakítva az időtartályt. Amiben a fotinók apró flipper golyók módjára, ide-oda pattogva száguldoznak a THZ-k között, keresve a kiutat a szabadba. Közben pedig a saját hullámterükkel, és főként a maguk elé keltett torlódási frontjukkal folyamatosan meglökdösik és szétzilálják a részecske időfraktáljait, amikor nagy sebességgel átszaladnak rajtuk.
A belső fátylak ugyanakkor a részecske saját időfraktáljainak elburjánzását is akadályozhatják, eltorzítva azok formáját. Ennek köszönhetően csak azok az ágak tudnak tovább növekedni kifelé, amik a belső THZ-k közti réseken átjutnak. Ahogy a növények is először a kövek közti réseken keresztül bújnak elő a földből. Az viszont, hogy egy időfraktál kelt-e THZ-kat maga köré, illetve maga elé (akadálynak), egyrészt a benne tükröződő időhurkok számától és térbeli pozíciójától függ, másrészt a szomszédos ágak zavaró hatásaitól. A folyamat tehát nagyon bonyolult és érzékeny a befolyásoló paraméterek változásaira. Ilyen befolyásoló tényező a közeli részecskék hullámtere mellett a külső héjazaton kopogó és elnyelt fénykvantumok gerjesztő hatása is.
8. fejezet
Vissza a tartalomhoz