8. GERJESZTÉSEK
A gerjesztés az a folyamat, amely során az anyag és a fény közeli kölcsönhatásba lépve egymással, megváltoztatja a szerkezetét és ennélfogva a működését. Korábban már szóltunk a fény színekre bomlásáról, amikor visszaverődik a részecskék felszínéről. Az időtartály THZ-inak csapódó fotinók lökdösése (a fény nyomása) azonban nagy mennyiségben komoly deformációkat okoz az időfraktálokban is.
A fénykvantum forrásrendszere előtt összenyomódó torlódási front sűrű időrétegei a részecske belsején áthaladva a taszítási vektoraiknak megfelelően lökdösik odébb az összes útjukba kerülő időforrást. Amik az időhurkok gyorsulási ellenállása miatt részben képesek ellenállni a sodrásnak, de az összeadódó hatások mégis kimozdítják nyugalmi helyzetéből az egész időtartályt. Nem csupán az időfraktálok torzulnak el ilyenkor, hanem értelemszerűen az általuk keltett THZ-k is megváltoznak, helyet, helyzetet, alakot váltva.
Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fénnyel való ütközések hatására megváltozik a részecske alakja és felszínjelensége. Egyes rések becsukódnak, mások kinyílnak vagy módosul az alakjuk. Mintha az időtartály felborzolná a bundáját idegességében, amiért a körülötte röpködő szúnyogok megcsipkedik. A nagyobb réseken viszont jobban beférnek, illetve kiférnek a fotinók, tehát átjárhatóbbá válik az anyag a gerjesztés idejére.
Egy elemi részecske gerjesztettségi szintje döntően, de nem kizárólagosan a körülötte és benne pattogó fotinók számától függ. További befolyásoló tényező a gravitációs háttérzaj, azaz a környező részecskék hullámtereinek sodrása, amik speciális körülmények között okozhatnak olyan rezonanciákat az időfraktálokban, amitől a fotinók pofozásához hasonló torzulásokat szenvednek el. Ezért befolyásolják a gerjesztettségi szintet a hanghullámok mellett az elektromágneses hullámok és persze a gravitációs hullámok is.
Az időfraktálok deformációja azt jelenti a gyakorlatban, hogy nem csupán a térbeli alakjuk változik meg ideiglenesen és rugalmasan, de a méretük is. Ha ugyanis az elágazási rendszer kintről befelé összenyomódik, a tetején több hely marad a legutolsó másolatok számára, hogy mozogjanak, életben maradjanak és további másolatokat szüljenek. Tehát az egyes időfraktál ágak csomópontjainak (fotinóinak) száma megnőhet valamekkora mértékben. Ugyanez fordítva is igaz. Az időtartály belsejében pattogó fotinók kifelé ható pofozása mintegy felfújja a buborékot, megnövelve annak átmérőjét. Vagy csak a dombok magasságát az egész rendszerhez (a völgyekhez) képest vagy a teljes átmérőt, valamekkora nagyságban. Ekkor szintén több hely marad a másolatok keltésére és az időfraktálok nyomban igyekeznek kitölteni azt.
A gerjesztés következményeként egy részecske tömege nem csupán annyival nőhet meg, amennyi fényt belepumpáltunk, elnyelettünk vele. Hanem további, rejtélyes tömegnövekedés is megfigyelhető, ami a legerjedéskor nyom nélkül eltűnik, amint visszaállt a rendszer a korábbi állapotába. Ezt a jelenséget azért nem fedezték még föl (tudtunkkal), mert nagy hőmérséklet különbségek esetén alakul ki és jobbára belül marad a mérések pontossági korlátain.
A részecske tömegének ideiglenes változása természetesen kihat a hullámterére, THZ-ira és szinkrodinamizmusaira is, ezek alakjára, számára, méretére és mozgására egyaránt, valószínűleg igen bonyolult módon. Ami makroszkopikus méretekben a társulatok közti kötések megváltozásaként jelentkezik a számunkra. Legalapvetőbb formája ennek a hőtágulás.
Mivel a fénykvantumok haladási útvonalainak bonyolultsága (ide-oda pattogása) miatt a fátyolbuborékba való bejutásuk, és onnan történő kijutásuk némi időt igényel, a tárgyak melegedése és hűlése fokozatosan történik. Tehát hiába nyomunk a társulatok közé hirtelen nagy mennyiségű fényt, az általa előidézett reakciók késleltetve jelentkeznek a társrácsokon. Ezért lehet nagy energiájú lézerrel rombolni az anyagot, például vágásra vagy lyukasztásra használni a koherens fényt. Ami egyben azt is jelenti, hogy a lézerágyúk elleni hatékony védekezés módja a fényvisszaverés mellett a hővezetés fokozásában és az anyag rugalmasságában (a hőtágulással szembeni tűrőképességében) van.
A társrácsok szerkezete a fény számára lehet könnyen vagy nehezen átjárható, azaz vezető (átlátszó) vagy szigetelő. Kellően hosszú idő alatt azonban minden anyagon átszivárognak a fénykvantumok, még a szuper sűrű társmagcsillagok kompakt tömegén is. Anyagból tehát nem lehet tökéletes hőszigetelőt készíteni. A THZ jellegű transzcendens erőtér pajzsok azonban teljesen elzárják a fény útját, de ezek felépítésével és működésével itt nem foglalkozunk.
A társmagban szorongó nukleonok állapota folyamatosan befolyásolja a társhéjban szaladgáló elektronok mozgását is. Ezért változik meg az anyagok elektronhéj szerkezete a hőmérséklet függvényében, holott az elektronok önmagukban csak nagyon kevés fotinót képesek elnyelni, mivel sokkal kisebbek, mint a proton párjaik. A héjaikkal egymásnak ütköző társulatok szintén visszahatnak a magnukleonokra, egyrészt a térbeli hullámrétegek modulációja, másrészt a proton-elektron párok közti időszálak jelátvivő képessége miatt. A társulatok és részecskéik tehát bonyolult kölcsönhatásban vannak egymással, ami már önmagában is képes megváltoztatni a gerjesztettséget és a hőmérsékletet.
Az anyagok összenyomás hatására felmelegszenek. A vezetőkben áramló elektronok is melegedést okoznak az anyag ellenállása miatt. Ezek a jelenségek nem csupán annak köszönhetők, hogy a társulatok közti térben szabadon röpködő fotinók kipréselődnek a társrácsból, ahogy az összenyomott szivacs engedi ki magából a vizet. Hanem annak is, hogy a részecskék egymáson okozott deformációi úgymond felnyitják a THZ-k közti réseket, amitől az időtartályban tárolódó fény egy része adott irányban kiszalad a börtönéből. Drasztikus esetben ez olyan erős sugár is lehet, hogy szabad szemmel is látható, felvillanás, fénylés, kipattanó fényszikra formájában.
Nem tudjuk, mennyi fotinó tárolódik egy elemi részecskében adott hőmérsékleten. De az a tény, hogy még a mélyfagyasztott élelmiszerekből is kirázható egy csomó fény a mikrohullámú sütőben (felforrósítva a vizet), azt mutatja, hogy rengeteg szabad fotinó pattog az anyagokban. Amennyiben különféle trükkös módszerekkel mégis sikerül annyira lehűteni egy tárgyat, hogy az összes fény eltávozik belőle, elérjük az abszolút nulla fokot. Bár gyakorlati okokból (a technika tökéletlensége miatt) ez nem lehetséges, átmenetileg mégis előidézhető olyan állapot, amikor a társulat részecskéi fénymentessé válnak.
Ettől persze nem fognak megállni, belefagyva a térbe, és a protonok sem nyelik be mind az elektronjukat, de tény, hogy számos anyag szerkezete maradandó károsodást szenved alacsony hőmérsékleten. Törékennyé válik vagy elporlik a legkisebb behatásra (rezgésre) is. Véleményünk szerint az elemi részecskék tömegét abszolút nulla fokon kellene pontosan megmérni, hogy a kapott értékből jó közelítéssel kiszámolhassuk a bennük kavargó időhurkok számát. Ehhez persze előbb egy fotinó tömegjelenségét kell megállapítani, ami szintén nem kis kihívást fog jelenteni a kísérletezőknek. Viszont ha sikerül a mérés, utána összevethető lesz az időtartály számítógépes modellje által becsült időhurok számmal, amiből végeredményben egyetlen időforrás tömege is kiszámolható lesz (nem tudni, mekkora bizonytalansággal). Ez persze származtatott érték, mert a jelenpontoknak nincs tényleges (anyagi jellegű) tömegük.
Az alacsony hőmérsékleten egyes anyagoknál megfigyelhető szupravezetés kapcsán mindössze annyit szeretnénk megjegyezni, hogy ez a hőzaj csillapulásának egyik mellékhatása. Az a speciális eset, amikor a társhéjat alkotó elektronok közel húzódnak a társmaghoz, ugyanakkor a társrácsok élhosszúsága (a társulatok közti távolság) nem csökken le ezzel együtt, mert a magnukleonok keltette szinkrodinamizmusok közel változatlanul maradnak. Így az átszáguldó elektronok bőven elférnek a szivacsszerű anyagban és ütközés nélkül mozoghatnak akár a végtelenségig. A magas hőmérsékletű szupravezetéshez tehát értelemszerűen olyan anyagra van szükség, ami szabályos társrácsú (hibátlan), üregesen átjárható (csőszerű) és nagyok benne a társulatok közti távolságok. A természet kaotikus világában ilyen anyagok nem fordulnak elő, de elvileg növeszthetők trükkös módszerekkel.
Az anyag szerkezetének egyre mélyebb megismerése már az elmúlt évszázadokban is alapvetően megváltoztatta az emberiség által használt technológiákat. Az időfizikai kutatásaink során talált összefüggések pedig azt sejtetik, hogy ez a következő évszázadokban is így marad. Vagyis további forradalmi újítások várhatók szinte minden anyagtudományi területen. Reméljük, a szakemberek hasznosnak fogják találni elgondolásainkat és tovább fejlesztik azokat az összes lehetséges irányba.
Kiegészítés: Az a tény, hogy a vákuum jó hőszigetelő (lásd: termosz), például annak köszönhető, hogy a tárgyak felszínét a gázmolekulák is folyamatosan háborgatják. A levegő a hőmérsékletétől függő mértékben mozog, alkotói igyekeznek kiterjedni minden irányban. Ennek során a folyadékoknak és szilárd tárgyaknak ütközve szintén kinyomogatják a fényt belőlük, vagyis hűtik őket. A kiszabaduló fényt pedig elnyelve magukkal viszik máshová, ezért kialakul a hőáramlás jelensége. A hőáramlás így az anyagba zárt fény áramlása lényegében.
9. fejezet
Vissza a tartalomhoz