2. A TASZÍTÁS
Fizikai valóság az, ami létezik. Függetlenül attól, hogy milyen a szerkezete, mérete, mozgása, a különféle észlelhető tulajdonságai. A teremtésfilozófiai világkép fizikai alapja ezért az okforrások megnyilvánulása, egymás számára való létezése a közös, tértelen és időtlen őskáoszban, amiben a kölcsönhatások lefutását az ősidő paraméterei szabályozzák. Mindezzel nagyon sokat foglalkoztunk az elmúlt tíz évben az Eseményhorizonton, több tucatnyi különféle publikációban. Épp ezért itt csak röviden ismételjük át (a gyengébbek kedvéért) az egyetlen fizikai kölcsönhatás megnyilvánulási formáinak megértéséhez szükséges részeket belőle.
Az egymás számára létező jelenpontok a kibocsátott időhullámaik által lépnek kölcsönhatásba a közös eseményidőben, s maradnak kapcsolatban ezek révén a végtelenségig. Az időhullámok transzcendensek, gömbszerűen felfúvódók, a terjedési sebességük véges, egységnyi és egyenletes, továbbá megváltoztathatatlan. Az időhullámok mindenen akadálytalanul áthatolnak, beleértve egymást is, tehát leárnyékolhatatlanok és megállíthatatlanok. Ugyanakkor minden időforrásra hatnak, amit csak elérnek a folytonos rétegeik. A jelenpontból szakadatlanul kiáradó időgömb az eseményidőben mindig annyi idődimenziós, ahány másik jelenpontot elér a terjedése közben. Térdimenziója nincs, mivel ehhez előbb téridő kellene, amiben a térbeli kiterjedés értelmezhető.
Az időhullámok minden elért jelenpontot az első megérintés szubjektív pillanatának megfelelő időbeli távolságban határoznak meg a forrásukhoz képest, és azonnal sodorni kezdik, sugárirányban, kifelé az időgömb origójától. Ez a taszítási kölcsönhatás, ami a létezés szükségszerű és logikus, tehát nem axiomatikus velejárója. Minden mozgás, valamint deformáció oka és előidézője, ami a végtelenségig működésben tartja az egész teremtést. Ez az első és egyetlen fizikai kölcsönhatás, amiből minden más eredő jelenség egyszerűen és logikusan levezetendő. Filozófiailag, geometriailag, topológiailag, halmazelméletileg, gráfelméletileg, számelméletileg és minden más lehetséges módon.
A sugárirányú taszítás egy normálvektorral jellemezhető geometriailag, aminek iránya az őskáoszt alkotó okforrások esetében mindig kifelé mutat a jelenponttól. Ezért a létezés folyamatosan tágul, felfúvódik a meghatározhatatlan semmiben, vagyis lényegében önmagában, mivel nincs beágyazási környezete. A taszítási vektor nagysága azonos egy hullámréteg vastagságával, ami a kibocsátó forrás mozgási irányától és sebességétől, valamint abszolút forgási sebességétől függően nagyon sokféle relatív értéket felvehet a többi jelenpont taszítási vektoraihoz képest. Ezen értékeket jelenleg becsülni sem tudjuk, de bízunk benne, hogy a későbbi tudós generációk képesek lesznek majd műszeres mérésekkel meghatározni őket.
A taszítási törvénynek köszönhetően a jelenpontok relatív sebessége nagyon sokféle, de mindenképpen véges sebességet felvehet az időhullámok állandó terjedési sebességéhez képest. Vagyis lehet annál lassúbb és gyorsabb is. Az emanációnál lassabban mozgó okforrásokat ezért tardionnak, a gyorsabbakat tachionnak nevezzük.
A tardionok időhullámterében a sebesség nagyságától és irányától függő módon változik a taszítási vektorok iránya az időgömbön belül. Ez egyben az időrétegek vastagságának megváltozását is jelenti, amit idődopplernek nevezünk.
A tachionok kúpszerűen eltorzult időhullámterében a nagy relatív sebesség miatt kifordul magából az időrétegek szerkezete. Vagyis megjelennek olyan rétegek, amikben a taszítási vektorok iránya megváltozik. Befelé mutat, az adott időréteg origója irányába, ezért a beleszaladó időforrásokat is befelé kezdi el taszítani, miközben az időgömb továbbra is kifelé tágul. A kifelé taszító időhullámokat pozitív időnek, a befelé taszítókat negatív időnek nevezzük. Mivel azonban az okforrás tachionok folyamatosan kiszaladnak a saját kúpos hullámterükből, a pozitív és negatív időrétegek továbbra is összességében elfele mutatnak a jelenponttól, sugárirányban. Vagyis az elért jelenpontokat ugyanúgy kifelé taszítják, mint a tardionok hullámrétegei.
Ahhoz, hogy a létezésben megjelenjen a befelé vonzás jelensége, ami lehetővé teszi a jelenpontok közelítését és tartós együtt maradását, szükség van a tachionok körkörös mozgására. Geometriailag könnyen belátható, hogy egy körpályán haladó jelenpont hullámtere tachion sebesség esetén azt eredményezi, hogy a negatív időrétegek ténylegesen is befelé mutatóvá válnak, sugárirányban az origó irányába lökve az elért jelenpontokat. A vonzás tehát nem új kölcsönhatási forma, hanem a taszítási törvény egy speciális esete.
3. fejezet
Vissza a tartalomhoz