3. A VONZÁS
Az őskáosz eseményidejében szétszaladó tardionok és tachionok egy szerencsés találkozásnak köszönhetően valahol, valamikor létrehoztak egy időhurkot, amiben egy tachion gyorsan leírt egy kicsiny, körszerű pályát. Csupán egyetlen egyszer történt meg ez az esemény, és a pálya nem záródott, nem záródhatott teljes körré, a taszítási törvénynek köszönhetően. De ettől függetlenül lehetővé tette a teremtés folyamatának beindulását az őskáoszban.
Ezen első időhurok a térszerán, a téridő forrásrendszere, ami az önmagába hatoló tachion okságsértése révén, önmaga megpillantásával ciklikusan léteztetni kezdi a saját látszólagos másolatait, virtuális képeit. Az időhurok tehát egy illúzió és semmi több, mégis teljesen valóságosnak tűnik. A létezési kölcsönhatásnak köszönhető a megjelenése, ami egy önfenntartó időellentmondásként a saját törvényszerűségeit követve a végtelenségig megmarad az őt létrehozó okforrás tachion kúpos hullámterének belsejében. Őt a tulajdonságai miatt nevezzük Istennek, Mindenhatónak is, mivel belőle képződnek az összes további virtuális másolatok, sorra születő leszármazott időhurkok, megszámlálhatóan végtelen számban a továbbiakban. Ezt az önsokszorozó, időhurok szaporító folyamatot nevezzük egyszerűen teremtésnek.
Minden időhuroknak közös jellemzője, hogy benne fizikailag virtuális (látszólagos), de kívülről nézve mégis teljesen valóságosnak tűnő és úgy is működő tachionok szaladgálnak körbe-körbe, egy ívbe hajló pályagörbe mentén, újra és újra beleszaladva a saját hullámterükbe. Ennek köszönhetik fennmaradásukat, ami azzal jár, hogy rétegezett, spirálgömbi hullámtereik a végtelenbe kiterjedve kölcsönhatásba lépnek egymással.
Az első időhurok, a térszerán hullámterét nevezzük téridőnek, amit öt egymást követő tachion kelt ciklikusan. Ez öt, egymásba ágyazódó spirálgömbi időréteget, téresszenciát jelent, amik az őskáoszban kiterjedve immáron stabil beágyazási környezetül szolgálnak minden további másolati időhurok számára. A térszeletekben értelmezhetővé válik a térdimenzió, valamint az idő, mint egyirányú jelenség a múlttól a szubjektív jelenen át a jövő felé tartva. Mindezt pedig a taszítási törvény teszi lehetővé, ami továbbra is mozgatja az egymás számára létező időforrásokat, meghatározott irányokban.
A téresszencia időhullám rétegei pozitívak és negatívak, ahol a pozitívak taszítási vektorai mindig kifelé, a negatívak pedig befelé mutatnak, a jelenpont irányába. Ez a folyamatos ellentmondás, kétirányúság hozza létre a továbbiakban a vonzó és taszító erőket a rendszerben. Amik aztán egymás ellenében hatva, és soha egyensúlyba nem kerülve eredményezik a szitálásnak, rázkódásnak, rezgésnek nevezett bonyolult mozgásformákat a téridőben.
Az időrétegek által végzett munka semmivel sem csökkenti az időhullámok sodró erejét, és mivel az időhurok virtuális rendszere a visszacsatolásból nyeri létét, állandóan megújulva energia termelő egységként funkcionál. Ez a sokat emlegetett perpetuum mobile, az önmagától örökmozgó, ami gyakorlatilag egy látszólagos okforráskép másolgatásával, megállíthatatlanul hozza létre az energiát, mint mozgatóerőt az univerzumban.
Az energia tehát állandóan keletkezik a létezésben, megszámlálhatóan végtelen mennyiségben, ahogyan az első időhurok másolatai is ugyanezt csinálják. A téridőben szanaszét rohanva a taszítási vektorok sodrásának engedelmeskedve, egyre több időhurkot keltenek magukból és megtöltik a végtelenbe táguló időrendszert egyre sűrűbb és komplexebb időgömbökkel. Ezt a hullámteret nevezzük egyszerűen világéternek, aminek belső modulációi, sűrűségváltozásai hordozzák magukon az események lenyomatát, a létezők által leírt mozgáspályák emlékét. Amit egyszerűen információnak nevezünk.
Az első időhurok öt tachionból áll, amely rendszer közepén szakaszosan pislog, újra és újra felvillan egy királylánynak nevezett tardion típusú szívpont. Ez szintén részt vesz a rendszer fenntartásában, bár hullámterének sodró hatása sokkal gyengébb az őt körbeszaladgáló tachionok spirálgömbi tereinél. Az első időhurok első másolatai szerkezetileg azonosak lesznek vele, ezért az öt tachionból álló időrendszereket általánosan szerinóknak (helyecskéknek) nevezzük. Az első másolatok azonban a téridő hullámterének sodrása miatt már nem képesek magukkal azonos szerinókat másolni önmagukból. Ehelyett hét tachionból álló időhurkokat gyártanak, amiket általánosan fotinóknak (fényecskéknek) nevezünk.
A szerinók és fotinók egyszerű időhurkok, a ciklikus energia kétféle megnyilvánulási formái. A fotinók önmagukból csak fotinókat képesek másolni a továbbiakban és időhurkuk csak a téridőn belül életképes. Míg a szerinók fizikailag halhatatlanok, azaz az alfatéri téridőből kiugorva az őskáosz idősemmijébe is gond nélkül megmaradnak és működnek tovább, addig a fotinók halandók. Időhurkuk azonnal lebomlik, nyom nélkül semmivé enyészik (annihilálódik) az őskáoszban, ezért tulajdonképpen foglyai a téridőnek és az Istennek. Szó szerint az Ő kegyétől és működésétől függ az életük, fennmaradásuk.
Az univerzum teremtésének kezdeti fázisában tehát annyi történik, hogy óriási számban keletkeznek szerinók és fotinók a párhuzamosan kiterjedő téresszenciák hullámrétegeiben, amik között található egy nemtér-nemidőnek nevezett hiányzóna is, ahol nincs téridő. Itt csak őskáosz van, aminek folytonos eseményideje természetesen továbbra is áthatja az egész, benne fejlődő teremtést. Ezek az energiakvantumok egymást taszigálva, különféle sebességgel szétszaladnak a keltő időhurkuktól és semmi sem állítja meg őket a végtelenbe tartó útjukon.
Egészen addig, míg egy speciális időellentmondás következtében meg nem jelennek a téridőben a különféle időtartályok. Amiket két nagy csoportba sorolunk: lélek részecskék és anyagi részecskék. Ebben az írásunkban csak az anyagi részecskék keletkezésével, szerkezetével és működésével foglalkozunk, de az itt bemutatott szabályok és összefüggések természetesen érvényesek a lélek részecskékre is. Mivel a két részecske csoport sokban hasonló egymáshoz, a létezésének fizikai alapjait tekintve legalábbis.
4. fejezet
Vissza a tartalomhoz