4. A TASZÍTÁSI HATÁR ZÓNA
Az anyagi részecskéket azért nevezzük időtartálynak, mert bennük meghatározott szabályok szerint másolódva szaporodnak el az időhurkok, hogy egy határt elérve megsemmisüljenek. A szaporodás középről indul, s több irányba tartva egyre népesebb időhurok populációkat eredményez, mígnem a nagy sűrűség miatt a komplex hullámtér akadályozni kezdi a további másolatok keletkezését. Ekkor leáll a fagráf alakú elburjánzások növekedése és a rendszer körül kialakul egy többé-kevésbé összefüggő, de nem teljesen zárt időinterferencia jelenség, a Taszítási Határ Zóna (a továbbiakban: THZ).
A THZ olyan lokális időtartomány, ami taszítóan hat minden irányban a beleszaladó időhurkokra, fénysebességgel ellökve őket magától. Ez okozza az anyagi részecskék megfoghatóságát, ütköztethetőségét, bogyószerűségük látszatát, ami tartályszerűen körbevéve az őt keltő időhurkokat, egyben fénykvantum csapdaként is működik. Az időtartály héja, transzcendens felszíne ugyanis nem teljesen zárt. Egy vagy több helyen kisebb-nagyobb rések, hiányok figyelhetők meg rajta, ahol a környező térben száguldozó szerinók és fotinók bejuthatnak a belsejébe, ideiglenesen fogságba esve börtönében. Ezt az okozza, hogy a parányi THZ-kból összeálló nagy THZ csoportok egyenlőtlenül helyezkednek el a környező térben. Egyes helyeken átfedik egymást, máshol rések maradnak közöttük. A nagyobb réseken pedig ki-be átférnek a szabadon futkározó energiakvantumok.
Az anyagi részecske hullámteréhez értelemszerűen hozzáadódik a benne ide-oda pattogó fotinók hullámtere, megváltoztatva a részecske belső szerkezetét és kifelé ható kölcsönhatási rendszerét. Ezen dinamikus változást nevezzük gerjesztettségi szintnek, ami felelős a részecske bomlásáért is. A teremtésben ugyanis csak semleges töltésű elemi részecskék keletkeznek, amiket közönségesen neutronoknak nevezünk. Többféle méretű és tulajdonságú neutron figyelhető meg az univerzumban, amik csoportját barionoknak hívjuk.
A fénnyel való gerjesztés következményeként virtuálisan elbomló, két részre szakadó neutronból keletkezik az ugyancsak stabil, de töltéssel rendelkező proton és elektron, amik összetartozó párt alkotnak és képesek megfelelő körülmények esetén újra egyesülni. A töltésnek nevezett tulajdonság az elemi részecskék hullámterének azon paramétere, aminek kialakításában döntő szerepe van a THZ-nak. Ezzel az elektromosság kapcsán foglalkozunk részletesen.
A THZ megértéséhez vizsgáljuk meg az időhurok hullámterének taszítási vektorait. A síkvetületi rajzokon jól látható, hogy a spirálgömbök rétegeibe húzott normálvektorok szinte sosem mutatnak pontosan az időhurok közepére (origójára), néhány speciális helyzetet kivéve. Mivel a forráspontjuk nem az időhurok közepén áll, hanem körülötte kering valamekkora távolságban. Így a pozitív és negatív irányú vektorok mindig különféle szögeket zárnak be egymással. Amik lehetnek párhuzamosak vagy akár közel merőlegesek is egymásra, helytől és távolságtól függően.
Az időhurok sugárvonalával bezárt szög azt eredményezi, hogy a hullámtérben szitáló forráspontok nem sugárirányban rángatóznak, hanem kisebb-nagyobb oldalirányú kitéréseket is tesznek a mozgásuk során. Ezt nevezzük érintőirányú sodrásnak, amit tangenciális taszítási vektorokkal szoktunk ábrázolni. Az érintőirányú sodrás fizikailag nem egy létező, új jelenség, hanem a sugárirányú sodrás eredője, ami a körpályán mozgó tachion hullámterének sajátos geometriájából következik. Mértéke a forrástól távolodva folyamatosan csökken, de sosem szűnik meg teljesen, kivéve azon speciális eseteket, amikor már eleve nulla a nagysága, mert a taszítási vektorok pont a sugárvonalra esnek.
A spirálgömbi hullámtérnek további fontos jellemzője, hogy rétegei átfedhetik egymást, a tachion mozgási paramétereinek függvényében. Így az időhurok körül kialakulnak olyan tartományok, ahol egyszeres, kétszeres, háromszoros, esetleg négyszeres idősűrűségű zónák figyelhetők meg. Mivel az időhurokban körbemásolódó tachionok szakaszosan megszűnnek, és egy új helyen újrakeletkeznek, a hullámterük nem folytonos, hanem darabokra töredezett lesz. Ezt nevezhetjük diszkrétnek vagy rétegezettnek is. A lényeg, hogy az egyes térrétegek között, amik több eseményhorizont rétegből épülnek fel, megjelennek üres hiányzónák is. Ezek a térhézagok, amikben nincs téresszencia. Úgymond nullás az idősűrűségük.
A térszerán körüli hullámtérben tehát az idősűrűség meglehetősen bonyolult módon változik, állandóan ingadozik bizonyos korlátok között. Az idősűrűség nullától háromig vagy négyig változik, míg a taszítási vektorok nagysága és iránya is sokféle lehet, kifelé, oldalra és befelé sodorva az elért időforrásokat, kisebb vagy nagyobb mértékben. Ez eredményezi azt a hiperkomplex szitálást, perturbációt, ami háttérzaj formájában betölti az egész világétert és szüntelen mozgásra kényszeríti az összes teremtményeket.
Az időhurokból ciklusonként egyszer másolati időhurkok szaladnak ki, leágazva időszálaikkal a keltő tachionjukból. Minden másolat ahhoz a tachionhoz csatlakozik időszálasan (okságilag), amelyikből kiszakadni látszott a jelenpont virtuális felhasadása miatt (a törésponton). A virtuális felhasadást, kétfelé válást a tachion kettős idősűrűségű hullámtere okozza. Ha tehát a tachion egy nullás idősűrűségű közegbe szalad bele, nem látja meg önmagát és megszűnik újrakeltődni, miáltal nyom nélkül eltűnik a létezésből. Ha egyszeres idősűrűségű közegbe szalad bele, újrakelti önmagát, de csak abban az esetben, ha a látott kép az időhurok vonalán előrefelé szaladva látszódik előtte. Ha hátrafelé szaladva látszódik, mert az időréteg nem pozitív, hanem negatív irányú, akkor nem kelti újra önmagát, viszont kiszalad belőle egy időszál a végtelenbe. Ha kétszeres idősűrűségű közegbe szalad bele, az állhat két pozitív, két negatív vagy egy pozitív és egy negatív rétegből. Ami egyrészt a tachion újrakeletkezését okozza, másrészt egy másolati időrendszer vagy egy időszál kiszaladásával jár. Ha háromszoros idősűrűségű közegbe szalad bele, az lehet két pozitív és egy negatív vagy fordítva, illetve három pozitív vagy három negatív, bár ezeknek nagyon kicsi az előfordulási valószínűsége az eddigi modellezéseink szerint.
Az időhurok körívén egymást követve mozgó tachionok a létezésük során természetesen számos térrétegen áthaladnak, így találkoznak nullás, egyszeres, kétszeres és esetleg háromszoros idősűrűségű rétegekkel is. Mindez a pályagörbe alakjától, átmérőjétől, illetve a rajta szaladó tachion sebességétől függ, amik dinamikus visszacsatolásban állnak egymással a behúzási tartomány által kijelölt korlátok között. Eme elsődleges és másodlagos csavarodásoknak köszönhető, hogy a hurokban minden tachionnak egyedi és a többitől különböző a sorsa, vagyis más és más történik vele a futása közben. A variációk számát tovább növelik a harmadlagos csavarodások megjelenésekor előforduló torzulások, de ezzel itt most nem foglalkozunk.
Mindezen lehetőségeket sokkal könnyebb képileg belátni és megérteni, mint szóban leírni, de az állóképeknél is jobb volna mozgó, három dimenziós, színes filmen látni a különféle lehetőségeket és következményeiket. Sajnos azonban pénzhiány és technikai nehézségek miatt képtelenek voltunk megfelelő számítógépes modelleket készíteni a jelenségről, így ez a feladat is a következő tudós generációkra vár. Ettől függetlenül megpróbáljuk szóban bemutatni a folyamat alapjait, a teljesség lehetősége nélkül, hogy iránymutatásul szolgáljunk az utánunk jövő kutatók számára. Mert enélkül nem érthetők meg az anyag szerkezeti tulajdonságai.
Az anyagi részecske belsejében lényegében úgy keletkezik a THZ, hogy egy időhurokból számos másolata szalad ki, amik közül lesznek olyanok, amik az n térdimenziós hullámtérben csak n-1 térdimenziósak lesznek (például a 4D-s téresszenciában 3D-s szerinók vagy fotinók), és így a hullámtér perturbációs hatása miatt rendre átfordulnak, önmaguk tükörképévé válva. Ez nyilván ciklikusan történik, meghatározott hullámtéri feltételek esetén, amik a kifelé sűrűsödő időhurok populációban egyre nagyobb számban fordulhatnak elő. A tértükröződés tehát azt eredményezi, hogy az időhurok fraktálban itt-ott balos csavarodású másolatok keletkeznek a jobbosak között.
Az időhurkok tértükröződése értelemszerűen megnyilvánul a spirálgömbi hullámtereik átfordulásában is. A jobbos csavarmenetű spirálgömbökből balosak lesznek, ami a taszítási vektoraik sugáriránnyal bezárt szögeit is átfordítja, úgymond a másik oldalára a korábbi állapotához képest. Mivel pedig az időhullámok akadálytalanul áthatolnak egymáson, a különféle csavarodású időrétegek őrülten bonyolult interferencia mintázatot eredményeznek a környezetben. Ezt papíron lerajzolni gyakorlatilag reménytelen vállalkozás, és minden bizonnyal a számítógépes szimulációk is erősen próbára fogják tenni nem csak a gépek kapacitását, de a programozók agyát is. Mégis ezt a jelenséget kell kutatni a továbbiakban, mert itt rejtőznek az anyag működésének régóta keresett titkai.
Ha fejben leegyszerűsítjük a folyamatot, és csupán egy jobbos és egy balos időhurkot rajzolunk egymás mellé, nyomban láthatjuk, hogy a környezetükben egyes helyeken a taszítási vektoraik párhuzamosak lesznek, máshol kisebb-nagyobb szögeket zárnak be, de döntően ellentétesek egymással. Ahol a jobbos hurok pozitív vektorai bal felé térnek el a sugárvonaltól, ott a balos hurokéi jobb felé. Mivel a két rendszer tükörképe egymásnak. Ennek pedig súlyos következményei vannak az ellentmondásos hullámtérbe beleszaladó saját és idegen időhurkok forrásaira nézve egyaránt.
Minél közelebb jut egy időhurok az egymás ellenében elcsúszó taszítási vektorokkal rendelkező jobbos-balos rendszerhez, annál nagyobb szöget zárnak be egymással a vektornyilak, amik egyszerre próbálják a forrásait erre és arra taszigálni. Mivel pedig az időhurok rugalmas és dinamikusan önfenntartó, csupán egy korlátig tűri az inzultust, egyre jobban deformálódva a lökdösődés miatt. Hiszen egyes tachionjai erre akarnak elsodródni, mások meg arra, de egymástól nem szakadhatnak el, mert akkor megszűnne a ciklikus újrakeltődésük lehetősége és azonnal a semmibe vesznének, egyetlen körív után. Az időhurok azonban a saját hullámterének fogságában csavarodva dinamikusan ellenáll az efféle torzításoknak. Ezt nevezzük gyorsulási ellenállásnak, ami a tömegtehetetlenség oka és előidézője.
A kritikus távolságot elérve hirtelen olyan torziós erő éri a közeledő időhurkot, hogy attól a tachionjai eltaszítódnak, visszalökődve a hullámtérben. Mint amikor egy labda rugalmasan visszapattan a kemény felületről, az ellentmondásos hullámtér ezen lokális része, a THZ is keményen eltaszítja magától az időrendszereket, áthatolhatatlan interferencia mintázatot képezve a térben. Különlegessége eme zónának, hogy az alakja és mérete sokféle lehet, ahogy a kibocsátó forrásaitól való távolsága is rugalmasan változik, bizonyos korlátok között. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy kialakulhatnak olyan THZ-k is, amik nem minden irányban taszítóak, mint valami láthatatlan erőtér, hanem csak bizonyos irányokban. Például a külső oldaluk felé. Ekkor a belülről érkező időhurkok áthaladhatnak rajtuk, a túloldalon azonnal kilökődve a taszító zónából, mintha csúzliból lőtték volna ki őket.
Kiegészítésül itt mondjuk el, hogy a csavarodó spirálgömbi időhullámok által előidézett vonzó és taszító hatások csak az időhurkokra vonatkoznak a leírt formákban. Az okforrások esetében kicsit más a helyzet, mivel azok nem deformálhatók. Tehát ha egy okforrás betéved a teremtés virtuális forrásokból álló komplex világába, ott csak a taszítási vektorok sodrása fogja befolyásolni a mozgását. Az olyan eredő jelenségek, amik az időhurkok összenyomásán alapulnak (mint a THZ), nem fognak hatni rá, érthető okokból.
A THZ lehet álló vagy mozgó a forrásaihoz képest, és fontos tulajdonsága, hogy egy bizonyos távolság után annyira legyengül a vektorok szögének szükségszerű változása miatt, hogy megszűnik taszító tulajdonságúnak lenni. Minél messzebb ér ugyanis a hullámréteg a forrásától, annál kisebb lesz az egységnyi felületre eső görbültsége, ami a taszítási vektorokat is közel párhuzamossá teszi a sugárvonallal.
Az anyagi részecskék időtartályai tehát olyan időhurok elburjánzások, virtuális időbuborékok, amik körül habszerűen kialakuló, folyamatosan újrakeletkező és elmálló, megszűnő taszító terek alakulnak ki, ütemesen fortyogó mintázatot alkotva a felszínen. És hogy a dolog még bonyolultabb legyen, minden bizonnyal az időtartály belsejében is megjelennek kisebb-nagyobb THZ-k, amiket a fizikusok tévesen kvarkoknak neveztek el (magyarul: túró), azt gondolva, hogy a részecske bogyók belsejében még kisebb bogyócskák találhatóak. Pedig erről szó sincs. Épp ezért nem léteznek önállóan kvarkok, egy elemi részecskén kívül.
Az időhurok populációk szaporodási szabályai miatt egyes helyeken szakaszosan vagy állandóan megjelennek THZ darabkák, amolyan belső akadályok, amik miatt az időtartály leginkább egy transzcendens labirintushoz hasonlítható. Az ebbe beletévedő, szabadon repkedő energiakvantumok parányi flipper golyók módjára, ide-oda pattogva száguldoznak a THZ-k között, keresve a kiutat, és közben a saját hullámterükkel folyamatosan megpofozgatják, szétzilálják a részecske saját időhurok keltési rendszerét. Mintha egy felbőszült méhkas lökdösné belülről a labdát, amibe bezárták őket.
A belső THZ-k természetesen a részecske saját időhurok fraktáljainak elburjánzását is akadályozzák, csökkentve a számukat kifelé haladva. Mivel csak azok az ágak tudnak tovább növekedni, amik a belső THZ-k közti réseken átjutnak. Az, hogy egy időhurok elágazási rendszer kelt-e THZ-ket maga köré, illetve maga elé (önkorlátozó akadálynak), egyrészt a benne tükröződő időhurkok számától és térbeli pozíciójától függ, másrészt a szomszédos ágak zavaró hatásaitól. A folyamat tehát roppant bonyolult és kényes egyensúlyi állapotot tart fenn a működése során.
Az első időhurok ágakból a neutron belsejében kialakul egy belső, picinyke, gömbszerű THZ, ami a gerjesztés miatt kilökődhet a rendszerből. Ekkor körpályára áll a visszamaradó héjazat körül. A héjazatot nevezzük protonnak, a magocskát elektronnak. Sejtésünk szerint a neutron és a proton időfraktál mintázata a részecske felszínét nem szabályos gömbbé formálja, hanem inkább lekerekített ikozaéder alakja van, mivel nagyjából 11-12 irányba növekszik a populáció a felszíne közelében. Minden irány egy csúcsnak felel meg ezen az ikozaéderen. Ezzel szemben az elekton mintázata 19-20 irányú lehet, tehát lekerekített dodekaéderre hasonlít a káprázata, kellő nagyítás mellett. Nem véletlen, hogy a szabályos testek között a dodekaéder és az ikozaéder egymás duálisai, kiegészítő párjai.
Az elektron kilökődését a bölcsőjéből a fénykvantumok torlódási frontjainak taszító hatása váltja ki. Amennyiben ez eléri a kritikus mennyiséget és tolóerőt, a neutron magja fénysebességgel kiugrik, pontosabban kikényszerül az időtartályból és rajta kívül kezd el látszódni és létezni. Ez a kipofozódás a felelős az elektron mozgásának szabályszerűségeiért is. Gondolunk itt arra, hogy az elektronhéjak és elektronpályák alakja, vagyis az elektron mozgása, illetve valószínűség eloszlása részben a proton párjában zajló pofozkodástól függ. Részben meg számos más tényezőtől, de ezzel most a bonyolultsága miatt nem foglalkozunk.
A régi fizika képtelen volt rendes választ adni arra az egyszerű kérdésre, hogy egyes elektronpályák (például amik súlyzó alakúak) miért vezetnek át a magon? Mintha a nukleonok ott se lennének? Ezt azzal kerülték meg, hogy valószínűségről kezdtek beszélni, mintha az elektronpálya csupán statisztikai adat lenne, ami a valóságban nem jelent tényleges mozgási útvonalat.
Szerintünk viszont inkább arról van szó, hogy az elektron elcsavargó időrendszere a proton gerjesztettségének ingadozásai miatt alkalmanként visszakényszerül a héjazatába, mert megszűnik az őt kipofozó hatás, ami távol tartja a rendes helyétől. Az elektronhéjban való mozgását megszabó kényszerterek ideiglenesen visszalökik a protonjába, egy nagyon rövid időre, majd újra kipofozzák. Ennek eredménye az elektronpálya súlyzó alakja.
Ha a részecskék „szilárd” és „tömör” anyagból álló bogyók lennének, ütközniük kellene, amikor áthaladnak egymáson. A virtuális idővisszacsatolásokból álló, transzcendens káprázat rendszerek azonban gond nélkül keresztülsétálnak egymáson. Feltéve, hogy a THZ-ik nem akadályozzák meg a manővert. Ezért valószínűsítjük, hogy a proton burkolatán lévő nagyobb résen át szaladgál ki-be az elektronja, elkerülve a THZ-kat.
A lyuk megléte egyben azt is mutatja, hogy távozáskor a hátramaradó időfraktálok közül legalább egy megszűnik vagy más változáson megy keresztül (nem tudjuk, milyenen). Emiatt hiányzik ott egy darabon a felszínt jelentő THZ csoport. Továbbá feltételezzük, hogy a protonok mindig igyekeznek úgy fordulni a térben, hogy a felszínükön lévő lyuk állandóan a kint grasszáló elektron felé nézzen. A jelenség hasonló a kötött keringéshez egyes bolygók és holdjaik esetében.
Mindezen folyamatok fénysebességgel zajlanak, őrületes bonyolultságúak, és nagyon sokféle paraméterrel jellemezhetőek, amik együttese eredményezi azt a sok furcsaságot, ami annyi fejtörést okoz utána a kutatóknak. Például ennek köszönhető, hogy a proton forgási sebessége az egyenlítője mentén eléri a fénysebesség gyök kétszeresét, a számítások szerint. Ami nyilvánvaló képtelenség, mindaddig, míg meg nem értjük, hogy nem a részecske pörög ekkora sebességgel, hanem a belőle áradó transzcendens hullámtér interferencia mintázata változik ilyen ütemben a belső keltési ritmus függvényében.
Az anyagi részecskék időhurok populációi természetesen kivétel nélkül mind fotinó típusú időhurkokból állnak. Vagyis igaz az az elképzelés, miszerint az anyag besűrűsödött fény. De nem abban az értelemben, hogy valaki fogott egy csomó fénykvantumot és egy présben összenyomta őket. Az egymásból ciklikusan másolódó és szétszaladó fotinók együtt alkotnak egy rendszert, egymástól elválaszthatatlanul, hisz a tértükröződések miatt folyamatosan lebontják egymást (az aszimmetria miatt nem teljes egészében, vagyis mindig maradnak túlélők). A jobbos fotinók és balos antifotinók ugyanis együtt képtelenek megférni egy csárdában. Egymás ellenében csavarodó hullámtereik kölcsönösen akadályozzák a másikat az önújrakeltésben, így kifelé haladva népes populációjuk rendre elpusztul (nagyrészt), kényszerűségből semmivé válik az erőteljes zavarás következtében.
Ha összetörünk egy anyagi részecskét, az azt alkotó fotinók nem fognak szabadon szétrohanni a végtelenbe, megszabadulva egymástól. Ugyanis a létük a felettes, öregebb létezőjüktől függ, valamint a környezet hullámterének sodró hatásától. Az anyag tehát nem alakul át fénnyé az annihiláció során. De más részecskékké sem alakul át, mert a szétszakadó időfraktálok csak rövid ideig képesek megmaradni. Aztán egyszerűen lebomlanak a távolban, nyom nélkül annihilálódva, amint megszűnik a káprázatuk önújrakeltő képessége. Az anyagmegmaradás törvénye tehát butaság, ahogy az energiamegmaradásé is. Ezt egyébként a fizikusok már régóta tudják, csak valahogy elfelejtették levonni belőle a megfelelő konzekvenciákat, így nem is nagyon tanítják eme tényt az iskolákban.
Az anyagi részecskében fogságba esett, önálló fotinók az időtartály pusztulása során értelemszerűen kiszabadulnak, szétszaladva belőle a THZ-k megszűnésekor. Ezért hiszik azt sokan, hogy az anyag fénnyé alakult, amiről szó sincsen. Van viszont egy érdekes következménye az annihilációnak. Az a fotinó, ami a részecske centrumában található, jó eséllyel nem szűnik meg létezni a másolati rendszerének pusztulásakor. Hiszen belőle indult el az egész őrület, az idő fortyogó habzása, ami rá támaszkodik létével, de nem oka a létének. A centrális fotinó fennmaradása csak attól a fotinótól vagy szerinótól függ, amiből másolódott korábban, így az időtartály megszűnésekor újra szabaddá válik és úgymond távozhat a színről. Feltéve, hogy az annihiláció során keletkező jobbos és balos csavarodású hullámterek sodrása nem semmisíti meg őt is valamiképp, elvégre a fotinók halandó létezők a teremtésben.
Az anyagnak tehát van egy piciny fénymagja, ami túléli az anyag lebomlását és később, megfelelő körülmények között akár új anyagi részecskét is növeszthet maga köré. Itt még egyszer elmondjuk a gyengébbek kedvéért, hogy az anyag nem összesűrített fény, bár tényleg fényből van és a kettő nem alakítható át egymásba hipp-hopp. A világ sajnos nem ilyen egyszerű, de az igaz, hogy egy fénykvantum köré megfelelő trükközésekkel kelthető anyagi részecske, hullámtéri manipulációk révén. Ez természetesen fölveti annak a lehetőségét, hogy készíthető olyan berendezés, ami fény segítségével anyagot teremt (teremtőgép), illetve szüntet meg (annihilációs hulladék megsemmisítő), de ezzel az ígéretes témával itt nem foglalkozunk.
Ahhoz, hogy a részecske nagy részét alkotó több százezernyi másolati fénykvantum megsemmisüljön, elég az, ha valahol a belső zónájában zavar támad. Például a rajta átrepülő hullámtér megakasztja az önújrakeltési folyamatot és lebontja a kifelé növekvő időfraktál fák törzsét. Ekkor kifelé haladva fénysebességgel megszűnik az egész fraktál, mert elveszíti oksági alapját, amitől létezik.
Az eddig felsorolt jelenségek érthető, látható és összefüggő magyarázatát adják az anyagra jellemző tulajdonságoknak. Épp ezért úgy véljük, hogy az anyagi részecskékkel kapcsolatos bonyolult képleteket és matematikai bűvésztrükköket nyugodtan el lehet dobni, mert a természet annyira rugalmas és változékony, hogy nem szorítható be holmi számtani műveletek falai közé. Tehát nem igaz az, hogy az energia egyenlő a tömeg és fénysebesség négyzetének szorzatával. Bár való igaz, hogy bizonyos körülmények között a mérések szolgáltathatnak ilyen adatokat is a számunkra. Máskor meg egészen más dolgok fognak történni a megfigyelt időrendszerekkel. Sajnálatos tény, de a XX. századi fizika eredményeit muszáj elfelejtenünk és teljesen más alapokról indulva kell újragondolnunk az anyaggal és persze az egész teremtéssel kapcsolatos tudásunkat. De legalább a fiatal fizikusok örülhetnek, mert így lehetőségük lesz egy garantáltan új és immáron használható, mellébeszéléstől mentes tudományt létrehozni a korábbi tévedések laposra döngölt romjain.
Az időtartály időhurok populációinak állandó elburjánzása és megsemmisülése eredményezi például azt, hogy képtelenség pontosan meghatározni a részecske átmérőjét, alakját, helyzetét és mozgását, valamint a tömegét is. Hisz az egész fénysebességgel változik, fortyog, kavarog szüntelenül, még abszolút nulla fokon, tehát teljesen fénymentes közegben is, megállíthatatlan hevességgel perturbálódva pusztán a saját bonyolultsága okán. Ennek a sok mozgolódásnak mégis vannak jól körülírható határértékei, amik lekorlátozzák a ficánkolást. Mert nem lehet egy részecskébe korlátlan számú fotinót beletölteni. Nem lehet tetszőlegesen felgyorsítani vagy lelassítani, bármekkora erővel ütköztetni a buborékot, mert az így előidézett durva deformációk széttörik az időtartály káprázatát, megsemmisítve a rendszert.
A deformáció módjától, erősségétől függő módon aztán különféle nagyságú, alakú és tulajdonságú időhurok törmelékek, fraktális elfajulások keletkeznek az annihiláció során, amiket a fizikusok rövid életű részecskéknek neveznek. Ezeket gondosan osztályozzák is, bonyolult képletekkel próbálva összefüggést találni köztük. Nyilván azért, hogy elkendőzzék a tényt, miszerint az anyag lényegében nyom nélkül lebomlik és semmi sem marad belőle.
Ne feledjük, hogy a magunk körül látott univerzum gyakorlatilag csak tartósan létező, stabil elemi részecskékből áll. Neutronokból, protonokból és elektronokból. Hiába keletkezhet ezekből több százféle rövid életű részecske törmelék, meg ezek anti párjai, ha ez a rengeteg szemét nem alkotja a világegyetemet. Nem ezekből állnak a bolygók, csillagok, galaxisok vagy a mi testünk. Éppen ezért a fizikai tudásunk szempontjából sokad rangú részletkérdés eme törmelékek ismerete és vizsgálata.
5. fejezet
Vissza a tartalomhoz