5. A TÁRSERŐ
Egy proton és a körülötte keringő elektron párja együtt részecske társulatot alkotnak. A fizikusok ezt könnyelműen és elhamarkodottan atomnak nevezték el a görög filozófusok után, akik a teremtés alapját egy „oszthatatlan” elemi alkotónak gondolták. Mivel viszont a görög nyelv a magyarból származik, az atom szó valódi jelentése is kicsit más: atyóm, atyám, azaz a Teremtő Atya okforrása. Ennek megfelelően az időfizikában a nulla térdimenziós időforrások az atomok, bár ezek oszthatatlansága némi magyarázatra szorul esetükben. A jelenpontok ugyanis az idővisszacsatolás révén megsokszorozhatók. Egy okforrás tachionból így lesznek virtuális tachionok, amikből további virtuális tachionok szakadhatnak ki, elvileg korlátlan számban. A leszármazási rendszer lépcsője elvileg megszámlálhatóan végtelen hosszú lehet, mivel a másolatok nem kevésbé létezők a transzcendens természetük okán, mint a keltőik vagy az eredeti okforrás. Mert valami vagy létezik vagy nem létezik. Középút, átmeneti állapot nincs.
Egy jelenpont nem lesz kevesebb attól, hogy a sajátidejében kétfelé vagy háromfelé látszódik szakadni a törésvonala mentén, mivel a létezésének minden pillanatában egyformán megnyilvánul. A virtuális forráspontok attól léteznek, hogy más pont vagy pontok látják őket, megnyilvánulnak a számukra valahol. És attól szűnik meg a létezésük, hogy eltűnik a képük a felettes létezőjük, szülőjük számára. A létezés tehát szemlélőtől függő esemény.
Az időfizikában használt virtuális szó jelentése éppen ezért alapvetően más, mint a materialista fizika virtuális részecskéi. Nálunk a látszólagos kifejezés nem azt jelenti, hogy valójában nem létező, műszerrel mérhetetlen és a fizika ismert törvényeinek fittyet hányó, hanem azt, hogy láthatóan létező, mérhetően kölcsönható az időhurokban megnyilvánuló időellentmondás okán.
Egy térbeli és időbeli kiterjedés nélküli pont tovább nem osztható elemnek tekintendő, vagyis atomnak. Bár mi ezt inkább megnyilvánulatlan vanásnak nevezzük, magyarosan, ami többet elmond az atyám pont tulajdonságairól. Ha ezt kettévágjuk valahogy elméletben, akkor nem két fél pontot kapunk, hanem két egészet. Két pontot egyesítve pedig nem egy dupla pontot kapunk, hanem egyetlen pontot. A pont épp ezért szinguláris jelenség, amire a matematikai műveletek nem alkalmazhatók ellentmondások nélkül.
A létező pontok esetében a szorzás és osztás fizikailag mindig időben történik, aminek következménye a téridőbeli elkülönülés az eseménytérben. Ami egy időben létezik, az egy helyen van, tehát a térbeli és időbeli kiterjedés nem kezelendő külön a fizikában. Ezért nem tekintjük eseménytérnek az őskáosz állapotában létező okforrások hullámterét, csupán eseményidőnek, bár ábrázolni ezt csak a saját téridőnkben vagyunk képesek a modellezés során.
Mindezen felismerések után mi megtettük azt a lépést, amit a fizikusok nem mertek vagy tudtak megtenni, amikor rájöttek, hogy az atomnak nevezett képződmények valójában különféle típusú és számú elemi részecskéből álló bonyolult csoportosulások. Az időfizikában így ezeket társulatnak nevezzük. A rendszer magját értelemszerűen társmagnak hívjuk, az elektronhéj mellé pedig bevezettük a sokkal általánosabb társhéj fogalmát. Mivel a részecskékből való építkezés során lehetőség nyílik olyan társulatok összehozására is, amik társmagja körül nem elektronok alkotják a társhéjat. Ilyen például az antianyag, aminek társulatai nem elektronhéjjal rendelkeznek, hanem pozitronhéjjal.
Mivel többféle méretű és tulajdonságú neutron keletkezik a teremtésben, a bomlásukkor kialakuló proton-elektron társulatok (hidrogének és nagyobb csoportok) is sokfélék lehetnek. Ezek egy részét még nem fedezték föl a műszereink, főként mert nem ebbe az irányba fejlődött a kutatási technika. Köszönhetően annak, hogy az ember az előzetes elképzeléseit próbálja mindig igazolni, hozzájuk igazítva a méréseit.
Az alábbiakban röviden ismertetjük a közönséges neutron bomlásakor keletkező társulatok tagjait összetartó kölcsönhatásokat, amiket a fizikusok magerőknek neveznek. Mi ezt társerőnek hívjuk, mivel szerintünk csupán egyféle fizikai erőről van szó, az egyetlen létezési kölcsönhatás eredő következményéről.
A társmagot alkotó protonok és neutronok azért képesek együtt maradni, mert a kisugárzott hullámterük taszítási vektorai befelé tolják, azaz vonzzák a másik időhurkait. A hullámtérben természetesen folyamatosan váltakoznak térben és időben a forrásrendszer dinamikus mozgása miatt az olyan zónák, amelyek befelé, oldalirányba vagy kifelé taszigálják az ott tartózkodó időhurkokat. De összességében mégis a befelé taszítás dominanciája érvényesül, ám csupán egy kis hatósugáron belül. Ezt pedig az okozza, hogy a részecske felszínjelenségéhez közeledve egyre jobban megnő a hullámrétegek görbültsége, míg végül olyan naggyá válik, hogy a taszítási vektorok iránya már egy akkora felületen is jelentősen eltér egymástól, mint egy időhurok átmérője.
Ennek köszönhető, hogy a magnukleonok egy kicsiny távolságon belül hevesen vonzani kezdik egymást, míg azon túl inkább taszítják a másikat. A társmag épülésének, gyarapodásának ezért szigorú feltételei vannak, amikor neutronokkal bombázzuk az anyagot. Ha a társmagba becsapódó neutron túl gyors, széttöri a részecske csoportot, kilökve belőle egy vagy több nukleont. Ha túl lassú, nem képes legyőzni a taszítást és olyan közel kerülni a maghoz, hogy rátapadjon a felszínére, stabilan csatlakozva a társulathoz (és új kémiai elemet vagy izotópot hozva létre). Az optimális sebességtartomány a kulcsa a társulatok igény szerinti rombolásának vagy építésének és lényegében az igazi anyagtechnológiának, amiről régóta álmodoznak a fejlesztők.
A részecskék taszító hatása egyben felelős a kémiai elemek számának korlátozásáért is. Ahogy ugyanis pakoljuk össze a nukleonokat, egy idő után a társmag akkorára nő, hogy a külső részén tolongó részecskéket taszítani kezdik a belsők, megakadályozva a beépülésüket. Ezt a jelenséget egy darabig képes ellensúlyozni az a tényező, hogy a növekvő társmag gombócban oldalirányban elhelyezkedő részecskék hullámterének eredője módosítja a vonzó-taszító tartomány távolságát a centrumtól, de csak kis mértékben. A stabilitási határ közismerten a vasnál található. Ezért nem képződnek a csillagok belsejében fúzió útján a vasnál nehezebb elemek. A magas hőmérsékleten fortyogó társulatok ugyanis eddig maradnak stabilak plazmaszerű állapotukban.
A vasnál nagyobb rendszámú elemek fokozatosan egyre instabilabbá válnak, ezért is nevezzük őket radioaktívaknak, vagyis sugárzóknak. A társmag növekedésével egyre csökken a beépülő nukleonokat megtartó eredő erőhatás, ami bomlékonnyá teszi a csapatot. A bomlékonyságot a hőmérséklet csökkentésével egy darabig lehet ellensúlyozni, mert gerjesztettség hiányában a nukleonok nem ficánkolnak annyit a társmagban. De a transzurán elemeknél már alacsony hőmérsékleten is csak nagyon rövid időre lehet összekényszeríteni a részecskéket egy társmagba, az egyre drasztikusabb taszítás következtében.
Kiegészítésképpen megjegyezzük, hogy ezen tényezőnek köszönhető a radioaktív bomlás esetlegessége. A felezési idő egyik társulatnál sem állandó, hanem a gerjesztettségi szinttől, tágabb értelemben a hőmérséklettől és a társmag háborgatottságától függő változó a természetben. Az erre épülő kormeghatározási módszereket tehát csak óvatosan és pontatlanul lehet felhasználni a régészetben.
Érdekes anomália az óriás társmagok megjelenése az univerzumban. Ezeket közönségesen neutroncsillagoknak vagy fekete lyukaknak hívjuk, bár mindkét elnevezés és a definíciója erősen sántít. A neutroncsillagok valójában neutronokból és protonokból álló hatalmas társmagok, amik felszínén a protonokból kikényszerült és oda visszajutni képtelen elektronok alkotnak sűrű, folyadékszerű réteget, azaz társhéjat. A társmagot többféle típusú neutron és proton alkothatja, ahogy a felszíni réteg is többféle elektronból állhat. Mi ezért a továbbiakban inkább társmagcsillagoknak nevezzük az ilyen égitesteket.
A fekete lyukak pedig valójában nem lyukak az űrben, amik elnyelik a fényt, és az anyagot, hogy semmit se adjanak vissza belőle. Az anyaguk gravitációs hullámai ugyanis szabadon kiáradnak belőlük, magukon hordozva a forrásra jellemző modulációt, vagyis a csillag információ tartalmát. Bár eme csillagok tényleg feketék, de csupán az optikai megfigyelés számára. Egy gravitációs távcsőben ezek a legerősebb, legfényesebb jelet adó objektumok az égen. Mi ezért a továbbiakban inkább fekete csillagoknak nevezzük őket (ahogy eredetileg hívták őket egy ideig).
A társulatok szerkezeti tulajdonságainak ismeretében úgy véljük, hogy egy bizonyos mérethatár alatt nem létezhetnek társmagcsillagok. Érthetőbben megfogalmazva: mikro fekete csillagok nincsenek. A fizikusok régóta fantáziálnak arról, lehet-e porszemnyi vagy ökölnyi méretű társmagot létrehozni, illetve kóborolhatnak-e ilyenek a világűrben. De a fentiek ismeretében nyilvánvaló, hogy nem. Amennyiben két társmagcsillag nagy sebességgel összeütközik, vagy összeolvadnak vagy darabokra törik egymást, ami a törmelékek robbanásszerű szétaprózódásához vezet. A folyamat addig tart, míg a maradványok mérete el nem éri a transzurán elemek nukleonszámát. Feltéve, hogy a környezet gravitációs tere meg nem állítja a porzást. Így a világűrbe nem csupán szupernóva robbanások során kerülhetnek ki a vasnál nehezebb kémiai elemek jelentős mennyiségben. A fekete csillagok tehát korántsem tekintendők az anyag sírjának, sokkal inkább ideiglenes tároló és gyűjtőhelyének, ahol hosszútávon újrahasznosításra kerülnek.
Azt is valószínűsítjük továbbá, hogy a fekete csillagok méretének van valahol egy felső határa, aminél nagyobbra nem nőhetnek. Mivel a belsejükben egymáshoz préselődő nukleonok az elraktározni kényszerült hatalmas mennyiségű fotinó miatt erőteljes háborgatásnak vannak kitéve, ami egy fokon túl annihilálja az anyagot. Erre főleg aszimmetrikus deformációk esetén kerülhet sor, például a csillag felszínén, ahol a legnagyobb a gyorsulás. Az ide becsapódó részecskék egy része valószínűleg megsemmisül, ugyanúgy, ahogy a túlméretezett gyorsítókban ütköztetett anyagok is darabokra törnek és semmivé válnak az időrendszerük helyrehozhatatlan sérülései miatt.
Egyes korábbi elképzelések szerint lehetséges, hogy a fekete csillagok magjában a nagy nyomás miatt lebomlanak a nukleonok, de mi úgy véljük, erre kicsi az esély. Főként azért, mert az égitestek centrumában közel súlytalanság uralkodik, ami enyhíti a részecskékre nehezedő terhelést. Ettől függetlenül érdemes lesz a jövőben gravitációs távcsövekkel megvizsgálni a galaxisunkban található fekete csillagokat, egészen közelről, hogy ellenőrizzük a teóriát. A legközelebbi ilyen óriás égitest a Tejútrendszer magjában található, térugró űrhajóval éppen elérhető távolságban tőlünk.
Visszatérve a társmaghoz, még feltétlenül meg kell említenünk a korábban már részletezett THZ-kat is, amik az összepréselődő nukleonokat kölcsönösen eltaszítják, hatalmas erővel egymástól. Nem a THZ-k taszítják egymást, mivel teljesen transzcendensek, és akadálytalanul áthatolnak egymáson, nem lépve a másikkal semmilyen kapcsolatba. Viszont épp ezen áthatolásnak köszönhetően az egyik részecske THZ-i belépve a másik részecskébe, taszítani fogják annak időhurkait. Így a nukleonok formailag csak összetapadni képesek, felszínjelenségükkel egymásba olvadva, de képtelenek belehatolni a másikba, bármekkora erővel is ütköztetjük őket. Sőt, egy határon túl az időfraktáljaik olyan deformációkat szenvednek a nagy sebességű ütközéskor, hogy az megsemmisíti rendszerüket, annihilálva az egész időtartályt.
6. fejezet
Vissza a tartalomhoz