AZ EGYETLEN FIZIKAI
KÖLCSÖNHATÁS MŰKÖDÉSE
5. A TÁRSERŐ
Egy proton és a körülötte keringő elektron
párja együtt részecske társulatot alkotnak. A
fizikusok ezt könnyelműen és elhamarkodottan atomnak
nevezték el a görög filozófusok után,
akik a teremtés alapját egy „oszthatatlan” elemi
alkotónak gondolták. Mivel viszont a görög
nyelv a magyarból származik, az atom szó
valódi jelentése is kicsit más: atyóm,
atyám, azaz a Teremtő Atya okforrása. Ennek megfelelően
az időfizikában a nulla térdimenziós
időforrások az atomok, bár ezek oszthatatlansága
némi magyarázatra szorul esetükben. A jelenpontok
ugyanis az idővisszacsatolás révén
megsokszorozhatók. Egy okforrás tachionból
így lesznek virtuális tachionok, amikből további
virtuális tachionok szakadhatnak ki, elvileg korlátlan
számban. A leszármazási rendszer lépcsője
elvileg megszámlálhatóan végtelen
hosszú lehet, mivel a másolatok nem kevésbé
létezők a transzcendens természetük okán,
mint a keltőik vagy az eredeti okforrás. Mert valami vagy
létezik vagy nem létezik. Középút,
átmeneti állapot nincs.
Egy jelenpont nem lesz kevesebb attól, hogy a
sajátidejében kétfelé vagy
háromfelé látszódik szakadni a
törésvonala mentén, mivel a
létezésének minden pillanatában
egyformán megnyilvánul. A virtuális
forráspontok attól léteznek, hogy más pont
vagy pontok látják őket, megnyilvánulnak a
számukra valahol. És attól szűnik meg a
létezésük, hogy eltűnik a képük a
felettes létezőjük, szülőjük
számára. A létezés tehát
szemlélőtől függő esemény.
Az időfizikában használt virtuális szó
jelentése éppen ezért alapvetően más, mint
a materialista fizika virtuális részecskéi.
Nálunk a látszólagos kifejezés nem azt
jelenti, hogy valójában nem létező, műszerrel
mérhetetlen és a fizika ismert törvényeinek
fittyet hányó, hanem azt, hogy láthatóan
létező, mérhetően kölcsönható az
időhurokban megnyilvánuló időellentmondás
okán.
Egy térbeli és időbeli kiterjedés
nélküli pont tovább nem osztható elemnek
tekintendő, vagyis atomnak. Bár mi ezt inkább
megnyilvánulatlan vanásnak nevezzük, magyarosan, ami
többet elmond az atyám pont tulajdonságairól.
Ha ezt kettévágjuk valahogy elméletben, akkor nem
két fél pontot kapunk, hanem két egészet.
Két pontot egyesítve pedig nem egy dupla pontot kapunk,
hanem egyetlen pontot. A pont épp ezért
szinguláris jelenség, amire a matematikai műveletek nem
alkalmazhatók ellentmondások nélkül.
A létező pontok esetében a szorzás és
osztás fizikailag mindig időben történik, aminek
következménye a téridőbeli
elkülönülés az eseménytérben. Ami
egy időben létezik, az egy helyen van, tehát a
térbeli és időbeli kiterjedés nem kezelendő
külön a fizikában. Ezért nem tekintjük
eseménytérnek az őskáosz állapotában
létező okforrások hullámterét,
csupán eseményidőnek, bár ábrázolni
ezt csak a saját téridőnkben vagyunk képesek a
modellezés során.
Mindezen felismerések után mi megtettük azt a
lépést, amit a fizikusok nem mertek vagy tudtak megtenni,
amikor rájöttek, hogy az atomnak nevezett
képződmények valójában
különféle típusú és
számú elemi részecskéből álló
bonyolult csoportosulások. Az időfizikában így
ezeket társulatnak nevezzük. A rendszer magját
értelemszerűen társmagnak hívjuk, az
elektronhéj mellé pedig bevezettük a sokkal
általánosabb társhéj fogalmát. Mivel
a részecskékből való
építkezés során lehetőség
nyílik olyan társulatok összehozására
is, amik társmagja körül nem elektronok
alkotják a társhéjat. Ilyen például
az antianyag, aminek társulatai nem elektronhéjjal
rendelkeznek, hanem pozitronhéjjal.
Mivel többféle méretű és
tulajdonságú neutron keletkezik a teremtésben, a
bomlásukkor kialakuló proton-elektron társulatok
(hidrogének és nagyobb csoportok) is
sokfélék lehetnek. Ezek egy részét
még nem fedezték föl a műszereink, főként
mert nem ebbe az irányba fejlődött a kutatási
technika. Köszönhetően annak, hogy az ember az előzetes
elképzeléseit próbálja mindig igazolni,
hozzájuk igazítva a méréseit.
Az alábbiakban röviden ismertetjük a
közönséges neutron bomlásakor keletkező
társulatok tagjait összetartó
kölcsönhatásokat, amiket a fizikusok magerőknek
neveznek. Mi ezt társerőnek hívjuk, mivel szerintünk
csupán egyféle fizikai erőről van szó, az egyetlen
létezési kölcsönhatás eredő
következményéről.
A társmagot alkotó protonok és neutronok
azért képesek együtt maradni, mert a
kisugárzott hullámterük taszítási
vektorai befelé tolják, azaz vonzzák a
másik időhurkait. A hullámtérben
természetesen folyamatosan váltakoznak térben
és időben a forrásrendszer dinamikus mozgása miatt
az olyan zónák, amelyek befelé,
oldalirányba vagy kifelé taszigálják az ott
tartózkodó időhurkokat. De
összességében mégis a befelé
taszítás dominanciája
érvényesül, ám csupán egy kis
hatósugáron belül. Ezt pedig az okozza, hogy a
részecske felszínjelenségéhez
közeledve egyre jobban megnő a hullámrétegek
görbültsége, míg végül olyan
naggyá válik, hogy a taszítási vektorok
iránya már egy akkora felületen is jelentősen
eltér egymástól, mint egy időhurok
átmérője.
Ennek köszönhető, hogy a magnukleonok egy kicsiny
távolságon belül hevesen vonzani kezdik
egymást, míg azon túl inkább
taszítják a másikat. A társmag
épülésének, gyarapodásának
ezért szigorú feltételei vannak, amikor
neutronokkal bombázzuk az anyagot. Ha a társmagba
becsapódó neutron túl gyors, széttöri
a részecske csoportot, kilökve belőle egy vagy több
nukleont. Ha túl lassú, nem képes legyőzni a
taszítást és olyan közel kerülni a
maghoz, hogy rátapadjon a felszínére, stabilan
csatlakozva a társulathoz (és új kémiai
elemet vagy izotópot hozva létre). Az optimális
sebességtartomány a kulcsa a társulatok
igény szerinti rombolásának vagy
építésének és
lényegében az igazi anyagtechnológiának,
amiről régóta álmodoznak a fejlesztők.
A részecskék taszító hatása egyben
felelős a kémiai elemek számának
korlátozásáért is. Ahogy ugyanis pakoljuk
össze a nukleonokat, egy idő után a társmag
akkorára nő, hogy a külső részén
tolongó részecskéket taszítani kezdik a
belsők, megakadályozva a beépülésüket.
Ezt a jelenséget egy darabig képes ellensúlyozni
az a tényező, hogy a növekvő társmag
gombócban oldalirányban elhelyezkedő
részecskék hullámterének eredője
módosítja a vonzó-taszító
tartomány távolságát a centrumtól,
de csak kis mértékben. A stabilitási határ
közismerten a vasnál található. Ezért
nem képződnek a csillagok belsejében fúzió
útján a vasnál nehezebb elemek. A magas
hőmérsékleten fortyogó társulatok ugyanis
eddig maradnak stabilak plazmaszerű állapotukban.
A vasnál nagyobb rendszámú elemek fokozatosan
egyre instabilabbá válnak, ezért is nevezzük
őket radioaktívaknak, vagyis sugárzóknak. A
társmag növekedésével egyre csökken a
beépülő nukleonokat megtartó eredő erőhatás,
ami bomlékonnyá teszi a csapatot. A
bomlékonyságot a hőmérséklet
csökkentésével egy darabig lehet
ellensúlyozni, mert gerjesztettség
hiányában a nukleonok nem ficánkolnak annyit a
társmagban. De a transzurán elemeknél már
alacsony hőmérsékleten is csak nagyon rövid időre
lehet összekényszeríteni a
részecskéket egy társmagba, az egyre drasztikusabb
taszítás következtében.
Kiegészítésképpen megjegyezzük, hogy
ezen tényezőnek köszönhető a radioaktív
bomlás esetlegessége. A felezési idő egyik
társulatnál sem állandó, hanem a
gerjesztettségi szinttől, tágabb értelemben a
hőmérséklettől és a társmag
háborgatottságától függő
változó a természetben. Az erre épülő
kormeghatározási módszereket tehát csak
óvatosan és pontatlanul lehet felhasználni a
régészetben.
Érdekes anomália az óriás társmagok
megjelenése az univerzumban. Ezeket
közönségesen neutroncsillagoknak vagy fekete lyukaknak
hívjuk, bár mindkét elnevezés és a
definíciója erősen sántít. A
neutroncsillagok valójában neutronokból és
protonokból álló hatalmas társmagok, amik
felszínén a protonokból kikényszerült
és oda visszajutni képtelen elektronok alkotnak sűrű,
folyadékszerű réteget, azaz társhéjat. A
társmagot többféle típusú neutron
és proton alkothatja, ahogy a felszíni réteg is
többféle elektronból állhat. Mi ezért
a továbbiakban inkább társmagcsillagoknak
nevezzük az ilyen égitesteket.
A fekete lyukak pedig valójában nem lyukak az űrben, amik
elnyelik a fényt, és az anyagot, hogy semmit se adjanak
vissza belőle. Az anyaguk gravitációs hullámai
ugyanis szabadon kiáradnak belőlük, magukon hordozva a
forrásra jellemző modulációt, vagyis a csillag
információ tartalmát. Bár eme csillagok
tényleg feketék, de csupán az optikai
megfigyelés számára. Egy gravitációs
távcsőben ezek a legerősebb, legfényesebb jelet
adó objektumok az égen. Mi ezért a
továbbiakban inkább fekete csillagoknak nevezzük
őket (ahogy eredetileg hívták őket egy ideig).
A társulatok szerkezeti tulajdonságainak
ismeretében úgy véljük, hogy egy bizonyos
mérethatár alatt nem létezhetnek
társmagcsillagok. Érthetőbben megfogalmazva: mikro fekete
csillagok nincsenek. A fizikusok régóta
fantáziálnak arról, lehet-e porszemnyi vagy
ökölnyi méretű társmagot létrehozni,
illetve kóborolhatnak-e ilyenek a világűrben. De a
fentiek ismeretében nyilvánvaló, hogy nem.
Amennyiben két társmagcsillag nagy sebességgel
összeütközik, vagy összeolvadnak vagy darabokra
törik egymást, ami a törmelékek
robbanásszerű
szétaprózódásához vezet. A folyamat
addig tart, míg a maradványok mérete el nem
éri a transzurán elemek nukleonszámát.
Feltéve, hogy a környezet gravitációs tere
meg nem állítja a porzást. Így a
világűrbe nem csupán szupernóva robbanások
során kerülhetnek ki a vasnál nehezebb kémiai
elemek jelentős mennyiségben. A fekete csillagok tehát
korántsem tekintendők az anyag sírjának, sokkal
inkább ideiglenes tároló és
gyűjtőhelyének, ahol hosszútávon
újrahasznosításra kerülnek.
Azt is valószínűsítjük továbbá,
hogy a fekete csillagok méretének van valahol egy felső
határa, aminél nagyobbra nem nőhetnek. Mivel a
belsejükben egymáshoz préselődő nukleonok az
elraktározni kényszerült hatalmas mennyiségű
fotinó miatt erőteljes háborgatásnak vannak
kitéve, ami egy fokon túl annihilálja az anyagot.
Erre főleg aszimmetrikus deformációk esetén
kerülhet sor, például a csillag
felszínén, ahol a legnagyobb a gyorsulás. Az ide
becsapódó részecskék egy része
valószínűleg megsemmisül, ugyanúgy, ahogy a
túlméretezett gyorsítókban
ütköztetett anyagok is darabokra törnek és
semmivé válnak az időrendszerük helyrehozhatatlan
sérülései miatt.
Egyes korábbi elképzelések szerint
lehetséges, hogy a fekete csillagok magjában a nagy
nyomás miatt lebomlanak a nukleonok, de mi úgy
véljük, erre kicsi az esély. Főként
azért, mert az égitestek centrumában közel
súlytalanság uralkodik, ami enyhíti a
részecskékre nehezedő terhelést. Ettől
függetlenül érdemes lesz a jövőben
gravitációs távcsövekkel megvizsgálni
a galaxisunkban található fekete csillagokat,
egészen közelről, hogy ellenőrizzük a
teóriát. A legközelebbi ilyen óriás
égitest a Tejútrendszer magjában
található, térugró űrhajóval
éppen elérhető távolságban tőlünk.
Visszatérve a társmaghoz, még
feltétlenül meg kell említenünk a
korábban már részletezett THZ-kat is, amik az
összepréselődő nukleonokat kölcsönösen
eltaszítják, hatalmas erővel egymástól. Nem
a THZ-k taszítják egymást, mivel teljesen
transzcendensek, és akadálytalanul áthatolnak
egymáson, nem lépve a másikkal semmilyen
kapcsolatba. Viszont épp ezen áthatolásnak
köszönhetően az egyik részecske THZ-i belépve a
másik részecskébe, taszítani fogják
annak időhurkait. Így a nukleonok formailag csak
összetapadni képesek,
felszínjelenségükkel egymásba olvadva, de
képtelenek belehatolni a másikba, bármekkora
erővel is ütköztetjük őket. Sőt, egy határon
túl az időfraktáljaik olyan deformációkat
szenvednek a nagy sebességű ütközéskor, hogy az
megsemmisíti rendszerüket, annihilálva az
egész időtartályt.
6. fejezet
Vissza a tartalomhoz