6. AZ ELEKTROMOSSÁG
A társulat stabil összetartásának fontos része a társmagban szorongó protonok és a társhéjban ugrándozó elektronok közti vonzóerő. Ez is társerő, csak nagyobb távolságon működik és felelős az elektronhéjak és elektronpályák kialakításáért. Az egyszerűség kedvéért a nem elektronokból álló társhéjak tulajdonságaival itt most nem foglalkozunk.
Egy neutron felszínjelensége balra csavarodó. Ami azt jelenti, hogy a belsejéből folyamatosan kifelé tartó, balra és jobbra csavarodó komplex időhullám rétegek által kialakított interferencia mintázatok látszólagos elcsúszása, odébb és odébb megjelenése balos forgásúnak tűnik. Ez a spin, ami minden anyagi részecskénél megtalálható, és a fizikusok nem győzik hangsúlyozni, hogy nem forgásról van szó. És valóban, tényleg nem a részecske forog, hanem a hullámterében kialakuló mintázatok helye változik nagy sebességgel. A THZ-k például nem keringik körbe az időtartály felszínét, azok csak sugárirányban vibrálnak a keletkezésük és elmúlásuk során. A részecske belsejében kifelé növekvő és pusztuló időfraktálok sem forognak egészében, mivel nem egy szilárd és tömör bogyóról van szó, hanem valami egészen másról. Amit fölöttébb nehéz elképzelni, de leginkább egy nagy lufiba zárt gázfelhőhöz hasonlítható, ahol a gázmolekulákat vékonyka madzagok kapcsolják egymáshoz fa-gráfszerűen. A fák lombjai pedig hajladoznak a transzcendens szélben.
A protonjából kikényszerülő elektron, mint parányi időtartályocska az önkeltési rendszerének időellentmondásai miatt igazából bilokációt végez. Egyszerre van bent a protonjában és odakint a társhéjban, teljesen bolond módon. Mivel a hullámterek eredője két helyen határozza meg, őrült sebességű vibrálásra, határozatlan helyfoglalásra kényszerítve időhurkait. Ezért nem lehet a térbeli helyét, illetve a tartózkodási időpontját egyszerre pontosan meghatározni műszeres mérésekkel. A gyengébbek kedvéért itt megjegyezzük, hogy a részecskék nem egyetlen szuperhúrból állnak, nem szilárd bogyócskák, nem is elektromágneses hullámok és nincs kettős természetük. Vagyis teljesen mások, mint amiket eddig a témában alaposan melléfogott fizikusok kitaláltak kínjukban, hogy megmagyarázzák a természetet.
A proton felszínjelensége ugyanúgy balra csavarodó, mint a neutroné, de benne az elektron virtuális képének időszakos hiánya, bizonytalansága miatt némi módosulás keletkezik. Ettől más lesz az interferencia mintázatának képe, ami az elektromos vonzás jelenségének az oka. Az elektron felszínjelensége szintén balra csavarodó, de benne az interferencia mintázat képének eltolódása ellentétes irányú a protonéval. A két változás összerakva nullára kiegyenlíti egymást, vagyis a neutronon semmi sem látszik, ha jobban megnézzük. Ezért nevezzük elektromosan semlegesnek. A proton körül keringő elektron esetében azonban az ellentétes irányú eltolódások kifelé haladva rendre egymásba akadnak, megdobálva a másik időhurkait. A perturbáció taszítási iránya pedig befelé irányuló lesz. Ez eredményezi az elektromos vonzást, amit a fizikusok elektromos töltésnek neveznek.
Amennyire tudjuk, soha senki nem indokolta még meg kielégítően azt, hogy miért pontosan egyforma nagyságú, de ellentétes töltésű a proton és az elektron. Méghozzá a mérési pontosság határáig ugyanannyi! Két eltérő tömegű, spinű és tulajdonságú részecske hogyan képes ennyire tökéletesen kiegészíteni egymást? Ha tudjuk, hogy itt valójában egyetlen részecske hullámterének bonyolult játékáról van szó, nem lehet kétséges, hogy nem is lehet más a rendszerük. Mivel az időtartályok belsejében keletkező időhurok elágazások okozzák az interferenciát, az elektromos töltés független a gerjesztettségtől. Minden hőmérsékleten kiegészíti egymást az elektron és a proton.
Azt viszont elképzelhetőnek tartjuk, hogy erős gerjesztésnek kitéve a részecske páros egyik tagját, a hatás átszűrődjön a másikra is, de ez a térbeli hullámaik modulációja és az összekötő időszálaikon oda-vissza terjedő információ miatt lesz így. Ami eredményezheti azt, hogy a mérések látszólagos töltés különbséget mutatnak majd a két részecske között.
A társmagban a protonok az azonos sodrású interferenciájukkal taszítják egymást. Ez hozzáadódik a már korábban felsorolt vonzó és taszító társerőhöz, módosítva azt. És egyben megmagyarázza a társmagokban jelenlévő neutronokat is. A semleges neutronok afféle távtartóként funkcionálnak a társmagban. A különféle irányú erőhatások eredőjeként akkor lesz a legstabilabb a társmag, ha elegendő számú neutron áll csillapító közegként az egymást lökdöső protonok közé, illetve mellé. Ha két proton között ott van egy neutron, a saját hullámterével elzajosítja, lerontja a köztük megjelenő disszonanciát, ami ezáltal jelentéktelen erősségűre redukálódik. Nem szűnik meg, csak kisebb hatást gyakorol a többi protonra. Ennek köszönhető a kémiai elemek stabilitása és izotópjaik nagy száma.
Minél kevesebb egy társmagban a neutron, annál erősebben próbálják szétrázni azt az egymást lökdöső protonok, ami végül elbomlaszthatja a társulatot. Ugyanakkor ha a neutronok száma több a protonokénál, ez egy darabig stabilizálóan hat, majd újra bomlasztóan, mert a nukleonszám kezdi elérni az urán rendszáma környékén jelentkező instabilitási határt. Önmagában tehát se neutronokból, se protonokból nem lehet stabil társmagot építeni. És nem az elektronok hullámtere tartja össze a társmagot, mivel kicsiny tömegükkel csupán minimális hatást gyakorolnak a náluk sokkal nagyobb, nehezebb nukleonok időhurkaira.
Érdekes kérdés viszont az, hogy a társmagban lévő neutronok miért nem bomlanak el ugyanúgy, mint a protonok az őket érő gerjesztés hatására? Ennek valószínűleg maga a társerő lesz az oka. A neutronok időrendszerét ugyanis nem csak a bennük pattogó fény, és kívülről a THZ-iknek csapódó fény befolyásolja, hanem a többi neutron és proton hullámtere is. Amennyiben ezek kvázi kiegyenlítik egymást, a neutron nem képes kilökni magából az elektron magját (mintha beleszorulna) és még magas hőmérsékleten is megmarad semlegesnek.
Ugyanígy az abszolút nulla fokhoz közeledve sem omlanak össze a különféle anyagok társulatai semleges neutron gombócokká, amikor eltávoznak belőlük a fénykvantumok. A gerjesztés ugyan megszűnik, de a társmag nukleonjai között korábban kialakult erőviszonyok stabilan megtartják a protonokon kívül az elektronokat a lehető legkisebb energiájú pályákon. Ezért nem állnak meg a részecskék abszolút nulla fokon, mintegy belefagyva a térbe, hogy könnyebben vizsgálhatók legyenek. Mert a mozgásuk nem kizárólagosan a gerjesztettség (hőzaj) függvénye, hanem elsősorban, és döntően a saját belső önkeltési rendszerük, valamint a komplex hullámterük dinamikája okozza az állandó és megállíthatatlan ketyegésüket.
Fontos lenne megvizsgálni mérésekkel, hogy a különféle társmagokban egymáshoz képest hol helyezkednek el a neutronok és protonok? Milyen szabályosságok, rácsszerkezetek figyelhetők meg a társmag alkotói között? Elvileg lehetségesnek tartunk egy olyan jelenséget, amely során megfelelő körülmények között a neutronok és protonok szerepet cserélnek. Egy proton benyeli az elektronját és neutronná alakul, a közelében lévő valamelyik neutron pedig ennek hatására elbomlik és kilökve elektronját, átveszi a szerepét a társulatban. Ennek mikéntjét érdemes volna tanulmányozni, hogy közelebb jussunk a társmagokban uralkodó viszonyok megértéséhez.
Visszatérve az elektronokra, azt látjuk, hogy a társhéjban szaladgáló részecskék szintén taszítani fogják egymást egy távolságon belül, igyekezvén stabil pályagörbéket, tartózkodási helyeket kialakítani maguk körül. Ahogyan a szomszédos társulatok elektronjai is ellökdösik egymást, megakadályozva, hogy a társmagok túl közel kerüljenek a nagyobb anyagi halmazokban. Ez az elektromos taszítás fújja föl a társhéjat a minimálisan szükséges sugarúra, amit a gerjesztettségi szint képes befolyásolni. Minél több fénykvantum rohangál ugyanis a részecskék között és pattog a belsejükben, annál erősebben lökdösik azokat, próbálva szétrázni a köztük kialakult harmóniát. Ennek a pofozkodásnak köszönhető a hőtágulás jelensége, valamint a társulatok halmazállapotának megváltozása.
7. fejezet
Vissza a tartalomhoz