7. A KÉMIAI KÖTÉSEK
A társulatok halmazokba rendeződése a mai tudományban már a kémia tárgykörébe tartozik, bár mi úgy véljük, eléggé hibás ez a fajta önkényes elkülönítés. Szerintünk a társulatok közti kötések és rácsszerkezetek tudományának is a fizikához kellene tartoznia, s praktikusabb lenne inkább az önreprodukáló szerkezeteknél meghúzni a határt. Önreprodukáló (és program vezérelt) szerkezetek alatt értjük a biológiainak nevezett rendszereket, vírusokat, baktériumokat, gombákat, egysejtűeket és többsejtűeket. Az a tény, hogy a hagyományos kémia fogalmaiban gondolkodó orvostudomány kétszáz év alatt nem tudott rájönni a homeopátiás orvoslás működésének okára, világosan mutatja, mennyire elhatárolódik a fejekben az elemi részecskék és társulatok világa a molekuláktól és vegyületektől. Így nem csoda, hogy a kutatók képtelen voltak felismerni a homeopátia részecskefizikai és informetriai alapjait, mert a keresett válasz kilógott a szakterületükről.
A kémiainak nevezett kötéseket mi a továbbiakban társulati kötéseknek nevezzük. A társmagot alkotó nukleonok között kialakuló térbeli rácsszerkezeteket magrácsoknak, a társulatok között kialakulókat pedig társrácsoknak hívjuk. Ezek fajtáit és tulajdonságait már szépen feltérképezte a tudomány, bár a magyarázatok terén itt is rengeteg a butaság és hiányosság. Kezdjük mindjárt azzal, hogy rácsállandók nincsenek. A különféle rácsokban gyakorlatilag semmi sem állandó, legfeljebb annak látszik a műszerek pontatlansága okán.
Az, hogy a szomszédos társulatok mekkora távolságra helyezkednek el egymástól, illetve a közéjük rajzolható egyenesek milyen kötési szögeket zárnak be, számos paraméter függvénye. Ezek a társhéj térbeli szerkezete, a társmagok egymásra gyakorolt vonzó és taszító hatása, a részecskék belső és a társulatok külső gerjesztettségi szintje, azaz fénnyel való töltöttsége, továbbá a külső környezetből érkező gravitációs háttérzaj, ami deformálhatja a rendszert. A mozgásállapot (áll vagy száguld az anyag) szintén beleszól a kérdéses értékekbe. Mindezek eredője adja a pillanatnyi távolságokat és szögeket, s a változásaik állandó lötyögésre, imbolygásra késztetik a társulatokat egymáshoz képest.
A részecskék komplex hullámterében nem csupán a felszínhez közel jelennek meg álló, mozgó, stabil vagy változékony interferencia mintázatok, ahol a taszítási vektorok meghatározott irányokba tologatják az oda belépő időrendszereket. Ezek távolabb is rendre felbukkannak, hol erősebb, hol gyengébb formájú potenciál völgyekként és hegyekként, befolyásolva a rajtuk áthaladó különféle részecskék útvonalát. Esetünkben a potenciál völgy alatt olyan zónát értünk, ami a széléről a saját középpontja irányába sodorja az időhurkokat, potenciál hegy alatt pedig olyat, ami minden irányban taszítja az időforrásokat, hasonlóan a THZ-khoz (csak kisebb erővel). És ne feledjük, hogy még mindig a társerőről beszélünk! Csupán az időtartály centrumától való távolságot növeltük meg néhány részecske sugárnyival.
A társmag határán túl megfigyelhető vonzó és taszító interferencia mintázatokat megkülönböztetésül szinkrodinamizmusoknak nevezzük, vagyis olyan dinamikusan mozgó és mozgató hullámtéri zónáknak, amik egymással szinkronban (szabályosan) helyezkednek el a térben, és szinkronizált ütemben lökdösik a beléjük kerülő időhurkokat. A szabályos elhelyezkedés persze társmag függő és gerjesztettség függő, ahogyan a lökdösési ütem sebessége, iránya és nagysága is. A lehetőségek számosak, és ennek köszönhető, hogy a társulatok világa annyira bonyolult és sokszínű lehet, hogy a százvalahány elemből milliónyi vegyület képezhető a gyakorlatban. Itt ismét jusson eszünkbe, milyen egyszerű alapokról indultunk az elején, amik kombinálásával egyre nagyobb és komplexebb rendszereket építettünk fel, önkényes szabályok bevezetése nélkül.
Az, hogy a társrácsok mérete és alakja éppen milyen, valamint mennyire rugalmasak (összenyomás, deformálás és elszakítás állók), döntően ezen szinkrodinamizmusok helyzetétől és mozgásától függ, valamint kisebb mértékben az egymásba érő társhéjak elektronjai közti taszítástól. Vagyis a modellünk szerint a molekulákat és vegyületeket nem a közös pályára kényszerülő elektronok eredő ereje tartja össze, hanem döntően a társmagok közti kölcsönhatási tér határozza meg. Ne feledjük: az elektronok kicsik a magnukleonokhoz képest, a töltésük meg hiába nagy, ha csupán arra képesek, hogy eltaszigálják egymást fickándozás közben.
Elgondolásunkat bizonyítja az is, hogy a könnyű anyagok többnyire gázneműek vagy folyékonyak, míg a nehezebbek (kevés kivételtől eltekintve) szilárdak és kemények. A gáznemű anyagok ezért jól modellezhetők pattogó labdákkal, a folyadékok egymáson elgördülő labdákkal, a szilárdak pedig összeragasztott labdákkal. Az nyilvánvaló, hogy minél több nukleon zsúfolódik össze egy társmagban, annál nagyobb lesz a kisugárzott gravitációs hullámtere, tömegjelensége. Ami a társulatok közti parányi távolságokon szintén hozzáadódik az összetartó erőhöz.
De mielőtt tovább lépnénk a nagy távolságban megnyilvánuló gyenge kölcsönhatáshoz, a gravitációhoz, előbb vizsgáljuk meg a mágnesességet, ami természetesen szintén a társerő következménye. A materialista fizikusok ezt is külön, önálló kölcsönhatásnak tekintik, nem lévén jobb ötletük a mágneses vonzás és taszítás jelenségére.
8. fejezet
Vissza a tartalomhoz