8. A MÁGNESESSÉG
A mágnesesség a doménnek nevezett atomcsoportokra jellemző tulajdonság. A domének olyan kis anyagszemcsék, amik önálló mágnesekként viselkednek és a méretüknek van egy alsó határa. Tehát a mágneses anyagot ledarálva egy kritikus méret alatt drasztikusan leromlik a domének mágnesessége, majd teljesen megszűnik, máig nem indokolt módon. A mágnesesség mindig polárisan lép fel, tehát van egy vonzó és egy taszító oldala, ahol az ellentétes tulajdonságú oldalak vonzzák, az azonosak taszítják egymást. Bár a fizikusok beszélnek a társulatok mágneses momentumáról és mágneses teréről, igazából semmi lényegeset nem tudnak magáról a mágnesességről, mint jelenségről. Mi ez az erőhatás valójában, miért méret és anyagszerkezet függő a megjelenése és miért hat eltérő mértékben a különféle társrács szerkezettel rendelkező anyagokra?
Amint arról korábban már volt szó, az elemi részecskék belsejében kifelé növekvő időhurok elburjánzások térbeli eloszlása, szerkezete aszimmetrikus. A komplex hullámtereik csavarodási irányai is aszimmetriát mutatnak, tehát az időtartályon belül különböző helyeken különböző mennyiségű balos és jobbos időhurok figyelhető meg. Ez az egyenetlenség megfigyelhető a részecskén kívül is, a hullámtér szinkrodinamizmusaiban, amik irányfüggő módon helyezkednek el és mozognak a rendszer körül. Nagyobb távolságokon mindez azt eredményezi, hogy a társulatok hajlamossá válnak rendezett módon beállni a térben egymáshoz képest, adott csavarodási pozícióba. Egészen pontosan az alkotó részecskéik csavarodási jellemzői szinkronizálódnak, s ezáltal a társulat egésze egyfajta hullámtéri rendezettséget mutat. Ami kényszerítő erővel hat a körülötte lévő többi társulatra, szintén elrendezve azok részecskéit. Ezt a rendező erőt nevezzük felmágnesezésnek.
A domén tehát nem más, mint egy nagy csoport társulat, gondosan összeszinkronizált részecskékkel és hullámtérrel. Amely körül a többi társulatok és domének szintén igyekeznek az időrétegek taszítási vektorai miatt megfelelő pozícióba rendeződni, ha lehetőségük van rá. Ez okozza az ellentétes pólusok közti vonzást és végső soron ennek köszönhető a mágnespor szemcséinek irányba állása a mágneses erővonalnak nevezett szinkrodinamizmusok mentén. Ha a tömegtehetetlenség vagy más akadályozó tényező miatt ez nem lehetséges, az ellenkező irányba beállt (kényszerített) társulatok vektorai taszítani kezdik egymást, a társerő nagyságától és a távolságtól függő mértékben. Ez okozza az azonos pólusok közti taszítást.
A domének feldarabolása, kisebb részekre aprítása azért rombolja le drasztikusan a mágneses hatást, mert a társulatok száma már nem elegendő a szabályos rácsszerkezet fönntartásához, úgymond hiányossá válik a társrács. Ez pedig sebezhetővé, zavarhatóvá teszi a csoport mágneses tulajdonságát a környezetükben grasszáló, össze-vissza álló többi társulat hullámtere részéről. Magyarul a háttérzaj túlüvölti a rendet és szétrázza a csoportot.
Az a tény, hogy a mágnesesség erősen függ a mágneses anyag társrácsának térbeli szerkezetétől, világosan mutatja, hogy hullámszerűen terjedő hatásról van szó, amit a szabályos elhelyezkedés erősít, a szabálytalan legyengít. Ezért van az, hogy a legerősebb mágnesek nem tiszta fémek, hanem inkább ötvözetek vagy kerámiák, speciálisan összekutyult vegyületek. És ennek köszönhető az is, hogy a mágneses tér, ami a részecskék időhullámterének szépen összerendezett modulációja, gyakorlatilag minden társulatra hat valamilyen mértékben. A látszólag nem mágneses és nem mágnesezhető anyagok is befolyásolhatók a mágneses térrel, mint a folyadékok (víz) és gázok (szénhidrogének).
A mágnesezhető anyagok pedig azért árnyékolják le a mágneses teret, mert a saját szinkrodinamizmusuk csak arra képes, hogy átvegye, úgymond lemásolja a kapott hullámteret, de ahhoz nem elég erős, hogy változatlan formában tovább adja azt a másik irányban. Így a hatás árnyékolható, annak ellenére, hogy az azt előidéző időhullámok leárnyékolhatatlanul átmennek mindenen, épp csak a modulációjuk zajosodik el közben a közegen áthaladva.
A fizikusok szeretik összekeverni a mágnesességet az elektromossággal, főleg az elektromágnesesség kapcsán, amivel kapcsolatban szintén rengeteg a tévhit és tanácstalanság. Azon elgondolás például, miszerint az elektromágneses hullámok transzverzálisak lennének, a fizika nagy szégyenei és fatális tévedései közé tartozik már jó ideje. Bár a témával korábban részletesen foglalkoztunk, most röviden megismételjük a legfontosabb tudnivalókat ezzel kapcsolatban.
Elektromos mezőnek nevezzük a társulatát elhagyó elektronokból összeálló, negatív töltésű részecske felhőt. Ennek környezetre gyakorolt hatását elektromos térnek hívjuk, nagyságát térerősségnek nevezzük. Az egy irányba, nagy sebességgel mozgó elektronok időhurkainak deformálódása során kialakuló torlódási hullámfrontok, modulált gravitációs hullámok az elektromágneses hullámok, amik mindenen áthatolnak és a modulációjuk ütemében rázzák meg az elért részecskéket a közegben. Mivel a társulatokban az elektronok kicsik és mozgékonyak, elsősorban ezek állapota változik meg a rendszeren áthaladó hullámok miatt, míg a társmagok nukleonjai épp csak beleremegnek a gyengécske lökdösésbe.
Az elektromágneses hullámok, miként az összes többi, másként modulált időhullám is, longitudinálisak, amik szerkezetének változását azonban sokkal könnyebb transzverzális hullámok formájában ábrázolni (sík papírlapra vetítve). A transzverzális hullámokkal ráadásul könnyű számolni a képletekben, de nyomatékosan szeretnénk jelezni, hogy ettől még az elektromágneses hullámok fizikailag nem lesznek transzverzálisak!
Elektromágnesesnek pedig azért nevezik ezeket a modulált elektron hullámokat, mert a részecskék a száguldásuk közben kénytelenek úgy fordulni a haladási irányukhoz képest, hogy a lehető legkisebb legyen az ellenállásuk, amikor áthaladnak a közegen. Vagyis a környezeti háttérzaj (a társulatok szinkrodinamizmusa) minél kevésbé lassítsa őket. Ez a szinkronizált beállás pedig hasonló ahhoz, amit a doménben művelnek a rendeződő társulatok. Tegyük hozzá: a közegen átáramló elektronok hullámterei a közeli társulatokat is beállásra kényszerítik, kölcsönösen. Amely elmozdulás esetenként (ha nagy tehetetlenséggel, azaz ellenállással találkozik) kipréselheti a nukleonok fénytartalmának egy részét. Vagyis a közeg melegedni kezd. Ezen az elven működnek az elektromos hő és fénysugárzók, amikben az ide-oda rángatott elektronok segítségével passzírozódik ki az eltárolt fény a társmagokból. Az átrendeződő társmagok körül pedig megváltozik a társhéj térszerkezete, ami útjába áll a társrácson átzúduló elektron folyamnak, létrehozva az elektromos ellenállásnak nevezett jelenséget.
Vegyük észre, hogy egy vezetőben (rúdantenna) ide-oda rángatott elektromos mező esetében akkor a legnagyobb az elektromos térerősség, amikor a mező eléri csúcspontját a rúd valamelyik végén. Ilyenkor a mágneses hatása minimális, mert a megtorpanó elektronok összetorlódnak, perturbálni kezdik egymást és folyadékszerűen örvénylő mozgásuktól szétesik a köztük kialakult rendezettség. Amikor pedig az elektronok a legnagyobb sebességgel vágtatnak keresztül a dróton, kényszerűségből elrendeződnek, elérve a mágneses hatásuk maximumát. Az elektromos térerősségük ekkor a legkisebb, mivel eloszlanak a vezetőben, és így a sűrűségük is lecsökken egy adott helyen. A száguldásuk közben természetesen a kisugárzott hullámfrontjaik is elérik a legnagyobb sűrűségüket a haladásuk irányában (idődoppler).
A mozgó elektromos áram tehát azért indukál mágneses teret a vezetőkben, mert maga is mágneses hullámteret generál. Ahogy a mágneses térben mozgatott vezetőben is megindulnak a társulatukhoz gyengébben kötődő elektronok a hullámtér kényszerítő erejének köszönhetően. Ahhoz képest, hogy a civilizációnk által használt technika döntően erre az egyszerű jelenségre épül, fölöttébb meglepő, hogy a sok százezernyi fizikus teljességgel képtelen volt megérteni a dolog lényegét és elszakadni a nyilvánvalóan téves felfogástól. De persze attól még, hogy valaki megtanulja az iskolában belevert dogmákat, és papírja van róla, milyen beavatott a tudomány titkaiba, még nem fogja érteni is, és főként átlátni a természet törvényeit.
Kiegészítésképpen megjegyezzük, hogy a mágnesek természetesen folyamatosan munkát végeznek a fogalomnak abban az értelmében, hogy mozgatják a környezetükben lévő anyagokat. Ami azért nem fárasztja ki a mágnes társulatait, mert a kiárasztott transzcendens hullámtér nem hat vissza a forrására. Ellenben a mágnesek egy idő után mégis lemágneseződnek, fokozatosan elveszítve az erejüket. Ez a szétzilálódás bizonyos fajta zavarással felgyorsítható, semleges közegbe helyezve a mágnest pedig lelassítható. A lemágneseződés oka természetesen a különféle szinkrodinamizmusok közt fellépő folyamatos harc, a taszítási vektorok elemi részecskékre gyakorolt pofozó hatása, ami idővel szétrázza és szétrendezi az összeállt nukleonokat a társmagokban.
A materialista fizika kedvenc téveszméi közé tartozik még az a nyilvánvaló képtelenség is, miszerint a fény elektromágneses hullám. De látott már bárki világító rádió antennát? Vagy fogott már valaki sugárzás közben melegedő antennát? És tapasztalt már bárki olyasmit, hogy a rádióadást zavarják a közeli fényforrások (tűz, villanylámpa)?
A fény furcsa jószág a természetben, mert nem lép kölcsönhatásba se az elektromos mezővel, se a mágneses mezővel. Észlelhető változás nélkül átszalad rajtuk, mintha ott se lennének. Ennek oka a fentiek ismeretében már nyilvánvaló. A fotinó egyetlen időhurkát nem képes drasztikusan deformálni se az elektromos mező térerőssége (nagy elektron sűrűség), se a mágneses térerő, mivel a rajta áthaladó modulált időhullámok csak megtáncoltatják a tachionjait, mást nem tudnak vele kezdeni. Ugyanígy az igazi elektromágneses hullámok sem befolyásolják a látható fényt (és fordítva), még akkor sem, ha a frekvenciájuk azonos.
A fizikusokat nyilvánvalóan ez utóbbi tény zavarta meg, no és az, hogy a fény bizonyos esetekben úgy viselkedik, mintha hullám lenne. Pedig csak hullámszerű jelenséget keltenek a nagy tömegben együtt szaladó fénykvantumok például a diffrakciónál és a kétréses kísérletnél. Szó sincs tehát okos fotinókról, amik előre kiválasztják a haladási útvonalukat és más misztikus bravúrokat művelnek a mérőpadon. És persze a fény nem kettős természetű, hogy igény szerint hol hullám, hol részecske a megfigyelő kedvéért. Viszont tényleg kettős természetű abban az értelemben, hogy van egy tachionokból álló piciny centruma, ami folyamatosan árasztja magából a modulált időhullámait. De ez az anyagi részecskékről is elmondható.
Figyeljük meg, hogy az elemi részecskéktől távolodva egyre csökken az észlelt kölcsönhatások mozgató erejének nagysága. Mindez az időtartályban lévő különböző forrásokból származó időrétegek taszítási vektorai által bezárt szögeknek köszönhető, amik a végtelenbe tartva egyre jobban közelítenek a párhuzamoshoz. Azt a nagyon gyenge hatást pedig, ami a makroszkopikus méretek szintjén megnyilvánulva, láthatatlanul összeköti a különféle anyagokat, egyszerűen gravitációs vonzásnak nevezzük. Aminek látszólag nincs ellenpárja (antigravitáció vagy gravitációs taszítás), mintha a természet valahogy megfeledkezett volna róla. Azt, hogy valóban így van-e, a következő fejezetben tárgyaljuk.
9. fejezet
Vissza a tartalomhoz