6. A SZELLEM
A palackba zárt szellem története nem egy régi mese, hanem a valóság leegyszerűsített interpretációja. A lélek hardverjében futó szoftver a szellem, ami lényegében egy modulált időhullámok rétegeiből összeálló, komplex információs mátrix. Ez részeiben (elemeiben) és egészében (mindenestől) egyaránt ide-oda pattogva mozog, áramlik a lélek tachion forráselemei közt, egyrészt az időhurkokon belül, másrészt az időhurkok között. És folyamatosan kisugárzódik a környezetébe, mint lélekzet, emanációs sebességgel terjedve a végtelenségig. A transzcendens információ tehát dinamikusan tárolódik és igény szerint perturbálódik a tárolóban, a kívülről beérkező modulált időhullámok miatt szünet nélkül bővülve, bonyolódva. Ettől lesz a lélek élőlény, intelligensen reagáló, alkalmazkodó és befolyásoló, valamint kreatív szerzet. Akinek célja, létének lényege a tapasztalatszerzés, az új élmények begyűjtése és feldolgozása, majd tovább adása a felettesének a lelki hierarchiában. Végső soron pedig az Istennek, a legfőbb rendszergazdának, akinél minden tudás összegyűlik az egészről.
A szellem informetriai szempontból több részre tagolható, hogy könnyebb legyen tárgyalni és megérteni ezek működését. A gyakorlatban azonban a részei szerves egészet alkotnak, tehát fizikailag nem különülnek el egymástól. Így folyamatosan perturbálják, módosítják, irányítják egymást, ami (a dinamikus visszacsatolás) elengedhetetlen az életben maradáshoz.
A frissen megteremtett lélekbe a gyártása során csak az operációs rendszert töltik be, aminek feladata működésben tartani a részecskét, hogy a legszükségesebb feladatait elláthassa. Például mozoghasson, információt fogadhasson be és sugározhasson ki, képes legyen feldolgozni és eltárolni a tapasztalatait, valamint visszakeresni és módosítani ezeket. Számítástechnikai nyelven ezek az elemi műveletek az írás, olvasás, másolás, áthelyezés, törlés, átnevezés, kommentelés, valamint a hardver elemek vezérlése (központi egység és perifériák).
Az istenek a világegyetem működésének biztosítása érdekében gyártanak magukból nullás másolatú lelkeket is, akik nem üresen jönnek a világra, hanem teljes tudással feltöltve kezdik meg életüket. Azért nullás másolatok, mert nulla különbség van köztük és a szülőjük között. Régiesen szólva tehát aki látta őt, az látta az Atyját. Ezek az istenek rendszeradminisztrátorként dolgoznak, míg az üresfejű lelkek a felhasználók a hálózatban (lélek hierarchiában).
A gyártás során minden lélek megkapja a csak rá jellemző, egyedi vonását, amit a misztikusok eleve elrendeltségnek hívnak. Ez az illető életének célja és legvégső értelme, amiért életre hívta az alkotója. A gyakorlatban mindez a figyelmének orientációjában, tudásának szakosodásában, tehetségében, kiemelkedő képességében nyilvánul meg, amiben jobb a többieknél. És aminek sikeres végrehajtása, mesteri szinten való megismerése és alkalmazása esetén üdvözül a reinkarnációs útja végén. Amikor az alkotója üdvözli a hazatérő tékozló fiút. A tékozlást magyarul inkább tér-köz-lés-nek kellene mondani, vagyis a lélek által bejárt térbeli útvonalon összegyűjtött információ felettessel való közlésének.
A lélek önmagában, fizikai test nélkül, közvetlenül tapasztalja meg a valóságot. Tehát az időforrásain átfutó időhullámok lökdöső hatását érzékeli, amit a misztikusok tisztán látásnak vagy lelki látásnak neveznek. Ez lényegében a gravitációs hullámoknak, tágabb értelemben az univerzum háttérzajának, a hiperkomplex világéternek az érzékelése, ami folyamatosan és leárnyékolhatatlanul perturbálja a lélek időhurkait. A zavarás erőssége függ a lélek környezetében lévő anyagok (hullámforrások) térbeli távolságától, sűrűségüktől (forrásszámuktól) és az időhullám rétegek taszítási vektorainak nagyságától, irányától is (ami a források egymáshoz viszonyított mozgásának függvénye). Az alacsonyabb térdimenziószámú beágyazási környezetekben (3D) a háttérzaj erősebb, mint a felsőbb világokban (4D, 5D), ezért ide kilapítva a lelkek gyorsabban felejtenek és nehezebben tanulnak. És még az a kevés is, amit megtanulnak, sokszor tele van hibákkal és tévedésekkel vagy használhatatlan butaságokkal. Köszönhetően annak, hogy az igaz és hamis információk fizikailag egyenértékűek (egyformán hatók) a lelkek számára.
A fizikai testbe reinkarnálódott lélek a test érzékszervein keresztül tapasztalja meg a valóságot. Amik az idegrendszerbe küldik jeleiket, ahol előfeldolgozásra kerülnek (szűrés, összehasonlítás, erősítés, stb). Ebből a szempontból az agy egyfajta külső feldolgozó egységként és rövid távú holografikus memóriaként működik, amiben valóban futnak periférikus gondolatok, asszociációk és válaszképző hatású idegi reakciók. Ezért gondolják úgy a mai napig a földi pszichológusok és agykutatók, hogy az ember az agyával gondolkodik és nincs szüksége holmi lélekre. Pedig az agy szerepe csupán annyi, hogy elvégezze a testi működéshez szükséges alapvető háttérműveleteket (segédprocesszorként), és ezzel tehermentesítse a lelket. Ne kelljen minden aprósággal neki foglalkoznia.
Az emberi agyban az előfeldolgozott információk folyamatosan befutnak a hipotalamuszba és ott egy idő után elhalnak a mérések szerint. Valójában az történik, hogy az idegsejtek továbbítják az arra érdemes információkat a léleknek, aki az interfészein keresztül veszi az adást és feldolgozza az adatokat. A jelenlegi orvosdiagnosztikai képalkotó berendezések (CT, PET, MRI) nem alkalmasak a lélek detektálására, mivel a felbontásuk nagyjából tized milliméteres, vagyis elégtelen a leleon és környező idegsejtjeinek vizsgálatára. Ennek ellenére az indiai Védák szent szövegeiben mégis fennmaradt az utókorra a lelket övező ideghálózat (a „nyája”) kapcsolási sémája, amit újabban ismét tanítanak a jobb iskolákban biológiából.
Az emberi lélek nyolc barionfürtje specializáltan működik, tehát mindegyiken keresztül egy adott érzékszerv benyomásai kerülnek beolvasásra a feltudatba. Ezek a látás (1), hallás (2), szaglás (3), ízlelés (4), tapintás és hőérzet (5), gravitáció és egyensúlyozás (6), belső elválasztású mirigyek és hormonok közvetítette testi állapot (7), valamint a belső érzékelők szolgáltatta adatok, mint például a tüdő, szív, gyomor, emésztőrendszer, vesék működése, mozgása, stb. (8). Mivel az interfészek kifelé két ágra válnak, ugyanezen érzékszervek, és a hozzájuk tartozó biológiai alrendszerek (szervek) felé küldött vezérlési utasítások folyamatosan áramlanak kifelé, az érzékeléssel együtt.
Az isteni léleknek 3D-ben csak hat barionfürtje van, amely „fogyatékosságot” a reinkarnálódáskor különféle szoftveres trükkökkel oldják meg, hogy vezérelhessék az emberi testüket. Szerencsére az interfészek és idegsejtek adatátviteli kapacitása olyan nagy, hogy belefér a plusz terhelés, elosztva az áramlási vonalakra.
A lélek tisztán látása a testben tartózkodása közben is működik, de a beállítástól függően szoftveresen le van tiltva a feltudatában futó személyiség programja számára az adatokhoz való hozzáférés. Csak a szentélye látja továbbra is az igazságot, aminek éntudatát nevezzük belső énnek. Ez nem azonos a felsőbb énnel, aki a lélek felettes létezője a hierarchiában. Akinek nincs letiltva a tisztán látása vagy csak időnként fér hozzá (véletlen vagy szándékos információ szivárgás miatt), az észleli a lelkeket (testben vagy azon kívül), érzékeny a különféle sugárzásokra (aurák, bioenergia áramlások, földsugárzások, elementálok, stb.) és tehetsége van a telepátiához (gondolatolvasás, együttérzés, távolba látás, múltba és jövőbe látás, stb.).
A letiltásból fakadó szelektív vakságot a lélekcellák információ tárolásának módja teszi lehetővé. Aminek lényege, hogy a térbeli időhullámokat egy művonal mentén oda-vissza pattogtatva, szoftveresen szűrve és hardveresen erősítve őrzi meg a cellában a rendszer. Minden cella több, egymástól független művonalat tartalmaz, amik lényegében megfelelnek az időfraktáljaiknak, és ezek kialakítása lehetővé teszi, hogy szeparáltan, javarészt zajtól védetten tárolják a beléjük töltött információkat.
Az isteni lelkekben található, szerinó centrumú lélekcellák 24 csúcsú, legömbölyített rombikuboktahedronjai belsejében a 24 időszál ágazat 12 művonalat alkot, ahogy az ellenkező irányokban növekvő időfraktálok párokba rendeződnek. Ugye a cellának 12 olyan testátlója van, ami áthalad az origón. Ezek egymással 45 fokos szögeket zárnak be a térben, és az eltárolt információ a két végpontjukat (átellenes csúcsukat) alkotó fotinók között áramlik folyamatosan, oda-vissza. Míg a szentélyben az időszálak modulációjában tárolódik az információ, addig a feltudati cellákban a térben terjedő gömbhullámok longitudinális modulációja hordozza azt.
Mivel az információ a futási késedelemben nyilvánul meg, terjedelme (lesugárzási időtartama) nem lehet hosszabb a testátló méretének duplájánál (elvileg). Különben átfedés keletkezne a hurokban, ami rontaná a másolhatóságot és végeredményben felülíródáshoz vezetne. Ebből következik, hogy minél nagyobb egy lélekcella, annál több információt tud egy művonala eltárolni, viszont annál kevesebb fér el belőle egy leleonban. Továbbá minél több művonal van egy cellában, annál több információs blokk fér bele. Számítástechnikai fogalmakkal élve egy művonal egy szektornak felel meg a winchesteren, egy cella egy sávot jelent, egy cellasor (sugarasan vagy körkörösen) pedig egy partíciót képvisel.
Egyes kollégáink úgy vélik, hogy a művonalon tárolt információ időbeli terjedelme akár jóval nagyobb is lehet a testátló duplájánál, mivel a végpontok valójában több fotinóból álló időhurok csapatok a lélekcella csúcsa alatt. És minden fotinó hét tachionból áll össze, amik egyenként is képesek végpontként működni. Így fizikailag nem egyetlen, egy dimenziós vonalról van szó, hanem párhuzamos útvonalak nyalábszerűen összefogott csoportjáról. Ha az író-olvasó rendszer képes a kötegeket párhuzamosan (egyszerre) kezelni, akkor minden tachion egy adatátviteli csatornát fog jelenteni a művonalon belül, amiknek nyilván szintén meg van az írási sorrendjük. Ezek szoftveresen szeparálhatók csak, különféle trükkös eljárásokkal, aminek részleteit egyelőre nem ismerjük.
A számítástechnikai hasonlatot alkalmazva erre azt mondhatjuk, hogy a művonal két végén sorakozó tachion párosok (amik közt az információ pattog) az egyes bitek a szektoron belül. Ha a lélekcellában csúcsonként csak hét fotinó (két másolódási szint) vesz részt az adattárolásban, az 49 csatornát jelent. Három másolódási szint aktivitása esetén ez 301, négy szintnél 1813, ötnél pedig 10 885 csatorna lesz. A szintek számát ugye nem ismerjük (lásd: a 4. fejezetet). Tovább bonyolítja a dolgot, hogy az egyes csatornák hossza, és ezzel az írhatóságuk időbeli terjedelme nem egyforma, mivel minden tachion máshol helyezkedik el a művonal köteg vaskos végein. De ennek következményeivel itt most nem foglalkozunk, hogy ne bonyolítsuk túl az Olvasó lelki világát.
Miután ezt az egészet végiggondoltuk, lelkesen számolgatni kezdtünk. A Földön jelenleg használatos emberi testek maximális életkora eléri a 120 évet. Ez kb. 3,784 milliárd másodpercnek felel meg. Tételezzük fel, hogy a feltudatban csak egymillió lélekcella található (mivel nem tudjuk, pontosan mennyi van). Ekkor cellánként kb. 63 percnyi élmény információ tartalmát kell eltárolni. Ez 12 művonalra elosztva 5,25 perc, csak 49 csatornával számolva pedig 6,4359 másodperc lesz. Ami 301 csatornánál 1,0477 másodperc, 1813 csatornánál 0,1739 másodperc, 10 885 csatornánál pedig 0,0289 másodperc.
Mivel az emberi érzékszervek, és főként az agy előfeldolgozott, és tömörített információt küld a léleknek, az analóg és holografikus élmények időbeli felbontása is nagyjából ebbe a tartományba fog esni sejtésünk szerint (0,02 - 0,2 másodperc között). Ennek köszönhető, hogy nem tudunk sem felidézni, sem tudatosan észlelni ennél rövidebb időtartamú eseményeket. A fentiek alapján tehát reálisan elképzelhető, hogy egy porszemnyi lélek részecskének ekkora adattároló kapacitása legyen reinkarnációnként.
Visszatérve a lélekcellákra, amennyiben az emberi lelkekben található, fotinó centrumú cellák nem 24, hanem 36 csúcsúak, úgy legömbölyített testük belsejében értelemszerűen 18 művonal található. Amik ráadásul kicsit hosszabbak, mint az isteni változatéi. Viszont kevesebb cella fér bele a kisebb átmérőjű halandó leleonokba, ami ellensúlyozza a különbséget. Ne feledjük: ha az emberi lélek átmérője csak negyede az isteni lélekének, akkor a felszíne tizenhatod akkora, a térfogata pedig a hatvannegyed része. A korábbi számításokat ennek megfelelően kell értelmezni.
Egy üres cella teleírása fizikailag úgy történik, hogy az interfész felezővonalán keresztül beérkező információ átszáguld a feltudaton, egyenesen a szentélybe. Az útjába eső cellák mindig úgy vannak beállítva (elforgatva) a térben, hogy egyik művonaluk se legyen párhuzamos a rendszeren átfutó időhullámok haladási irányával. Vagyis nem valamely csúcsát fordítja a cella a szentély (és az interfész) felé, hanem az egyik lapközéppontját. Ekkor az információ akadálytalanul és beíródás nélkül átszalad az időfraktáljain.
A szentélyben feldolgozásra kerül az információ, egyrészt eltárolva a középvonalakban, másrészt körbefuttatva a gólvonalakon. A tudat ekkor emészti meg szoftveresen az élményt. Vagyis szűri, gondolatokkal kommenteli (megítéli, rendszerezi), és más, korábbi információkkal összehasonlítja az újdonságot. Mivel a nyolc interfészből egyszerre futnak be középre a jelek, a különféle érzékszervek tapasztalatai összegződnek, egyetlen komplex információs mátrixot, holografikus élményt (gravíziót) alkotva.
Az operációs rendszer ekkor automatikusan hozzáírja a mátrix egyes összetevőihez, hogy melyik interfészen keresztül érkeztek be, vagyis felcímkézi őket. A címkék azt mondják meg a későbbiekben, hogy az adott elem milyen típusú érzéklet volt. Ennek a címkéző rendszernek a zavara (hibája vagy szándékos elbarmolása) idéz elő bizonyos emlékezet zavarokat. Amikor valaki egy képre visszaemlékezve, hangszerűen hallja azt. Aztán az orvosok tömhetik belé a gyógyszereket, és sokat keresnek azon, hogy hiába próbálják kezelni az agyát, mintha annak bármi köze lenne a dologhoz. Ez nem azonos a szinesztéziával, ami az agy jelfeldolgozó központjának hasonló, tévesztéses zavara (pl.: bőrlátás).
A gondolatokkal történő kommentelés az emlékek visszakereshetőségét könnyíti meg, vagyis logikai rendszerbe illeszti az időbeli élményeket, hogy több keresési feltétel és útvonal mentén is megtalálható legyen később az adat. A holografikus tárolás miatt az összehasonlítás és visszakeresés asszociációk által történik, ami gyakorlatilag fénysebességgel kiemeli a lehetséges megoldásokat a teljes (hozzáférhető) memóriából.
A feldolgozott információkat ezután a szentély kisugározza a saját művonalai mentén, valamely szoftveresen meghatározott irányba. Kifelé száguldva az időhullámok ismét áthaladnak az üresbe állított lélekcellákon, míg bele nem szaladnak abba a cellába, amelyikbe az operációs rendszer szerint éppen írni kell az aktuális információt. Ez a cella a csúcsával fordul a szentély felé, hogy az írásra váró oldalvonala, mint valami botantenna, fogadhassa a csak neki szóló üzenetet. A moduláció ráíródik a szentélyhez közelebb lévő fotinók időhurkaira, amik azonnal tovább adják azt a testátló művonala mentén, a túloldali csúcson várakozó fotinóknak. Amik kiszűrik a beérkező jelet a teljes környezet háttérzajából és szoftveres felerősítéssel (rezonancia effektus) visszaküldik azt, késlekedés nélkül.
A szűrés három módszer kombinálásával történik (12. ábra). Az első az irányérzékenység, amikor a jelet fogadó fotinó tachionjai csak egy szűk, kúpszerűen kiszélesedő nyalábon belül vevők a befutó időhullámok taszigálására. Ezzel a rendszer kizárja az összes többi irányból folyamatosan rá záporozó komplex hullámtér legjavát. Tehát kiszűri az univerzum gravitációs háttérzaját, és magának a léleknek a saját, belső zajait is. Például a szomszédos művonalakon tárolódó jeleket és a szomszédos cellák adatait.
A második a távolság érzékenység, amikor a tachionok csak azokat a modulációkat sugározzák vissza, amik időfelszíneinek görbültsége nagyobb egy meghatározott értéknél. Mivel a lélekcella testátlóinak mérete közel állandó, a túloldali fotinóból lesugárzódó időhullámok görbültsége is nagyobb egy értéknél, egységnyi felületen vizsgálva. Ez az egységnyi felület esetünkben a fogadó időhurok pályagörbéje által elkerített térrész, aminek peremén a tachionok szaladgálnak körbe-körbe. A görbült hullámrétegek picit más sorrendben szaladnak át a tachionokon, mint a kvázi laposak, így hatásuk szeparálható a többitől. Ami tehát a művonal hosszánál messzebbről (vagy közelebbről) indult el a vevő felé (a két kúpon belül), az szintén kizáródik a megőrzésre és továbbításra érdemes jelek közül.
A harmadik az elforgatási érzékenység, amikor a lélekcella elfordul az írási állapotából, mert teleíródott az aktuális oldalvonala. Ekkor vagy a következő művonalat fordítja írható állapotba vagy üresbe vált, hogy a mögötte vagy mellette található, következő üres cella kerüljön írásra. A cellasorok együttes elmozdulása a szentély körül lehetővé teszi, hogy mindegyik cella sorra kerüljön, minden szinten a feltudatban, az operációs rendszer által meghatározott írási sorrendben. Feltételezzük, hogy a cellák írása kintről befelé, egy bonyolult térbeli csigavonal mentén történik. Így az operációs rendszer élmény katalógusában minden cella sorszámához hozzárendelt időkód alapján akkor is könnyű keresni az adatok között, ha nincsenek gondolatokkal behálózva (logikai rendszerbe fűzve). Ezt az írási útvonalat nevezik a pszichológusok idővonalnak (ami mentén a hipnotizált személy visszavezethető a múltjába).
Az elforgatási érzékenység lényege, hogy amikor a cella elfordul, a fotinó körüli két kúpocska, amiken belül vevő a befutó adatokra, szintén irányt vált a környezethez képest. Ha tehát egy szomszédos cella időhurkai beleesnek a cellán kívülre nyúló kúpba, az elfordulás után kívül kerülnek rajta. Ha más időhurkok kerülnek be ebbe a kúpba, azok az eltérő információ tartalmuk miatt azonnal kiszűrődnek a megőrzendő jelek közül. Mivel az információ szuperponálódása miatt a fotinó csak azokat a jeleket őrzi meg és erősíti vissza, amik minden elforgatás után változatlanul maradnak. Ezek pedig azok, amik a cella belsejébe nyúló kúpon belülről indultak, tehát a saját művonalától erednek.
A folyamatos szűrés miatt minden lélekcellának folyamatosan (pontosabban léptetéssel) forognia kell, amitől az egész feltudat állandó kavargásban van. Ez a mozgás azonban nem kaotikus, hanem nagyon precízen rendezett és szabályozott. Az élmények megőrzését végző cellák mindig úgy fordulnak, hogy valamelyik lapjukat mutassák a szentély felé nyugalmi állapotban, míg az írás vagy olvasás alatt lévők a megfelelő csúcsukkal állnak be a centrum irányába. A forgatást az időfraktálokat alkotó fotinók spirálgömbi hullámtereinek oldalirányú sodrása idézi elő és valószínűleg szoftveres szabályzás gondoskodik a megfelelő állásszögek tartásáról.
Becslésünk szerint a 45 fokos szöget bezáró, szomszédos művonalak közti átfedések (fantomkép beszűrődések) megakadályozására az irányérzékenység kúpjának ennél hegyesebbnek kell lennie. Ha ugyanis eléri a 45 fokot, a cella üres állapotba fordulva nem szeparálódik a lélek belsejében sugárirányban szaladgáló információktól. Úgy gondoljuk ezért, hogy az érzékenységi kúp csúcsszöge nagyjából 10-20 fokos lehet. A távolság érzékenység 2-3, maximum 4-5 időhurok átmérőnyi távolságnak megfelelő lötyögést enged meg a túloldali fotinónak a művonal végén. Az elforgatási érzékenység pedig erősen korlátozza a lélekcella elfordulási sebességét a részecskén belül. Ha ugyanis túl gyorsan fordul el a cella a következő állapotába (írható-olvasható vagy üres-átjárható szögbe), akkor a művonal végén lévő adó fotinó kiszalad a túloldali vevő fotinó érzékenységi kúpjából, ami ezáltal elveszíti a megőrzendő jelet. A dolog természetesen fordítva is érvényes. Szerencsére a cellák olyan kicsik, hogy az elfordulásuk csak nagyon rövid ideig tart, a művonalaik teleírásának időtartamához viszonyítva.
Azt viszont egyelőre nem tudjuk, milyen trükkökkel oldja meg az operációs rendszer az egy művonalon belüli csatornák szeparációját. De elképzelhetőnek tartjuk, hogy sehogy, hanem engedi szellemképesen tárolódni rajtuk az adatokat. És csak a kiolvasáskor végez szoftveres szűrést, asszociatív módszerrel különítve el az emlékfolyam egyes részeit.
A lélekcella szentélyhez viszonyított elforgatásaiból eredő rövidke szüneteknek van egy olyan következménye, hogy az eltárolásra kerülő életélmények a feltudatban nem folyamatos jelfolyamként őrződnek meg, hanem szaggatottan. Tehát tele vannak rövidke szünetekkel. Ez azonban a tudat számára nem tűnik fel, amikor visszakeresi őket, a lejátszás nagy sebessége miatt. Ahogy a mozifilmet vagy televízió képet nézve sem veszi észre az ember, hogy álló képek gyorsan váltakozó sorozatát látja, amik közt a kicsiny különbségek okozzák a mozgás illúzióját. Valószínűsítjük továbbá, hogy az operációs rendszer használ valamilyen hézag kitöltő programot a lyukak eltüntetésére, értelemszerű kitöltésére, például redundáns írással. Ennek legegyszerűbb módja az, ha egy adott pillanat élményét egyszerre két cellába írja be (a feltudat átellenes pontjain), két írási útvonal mentén haladva, amik egymáshoz képest felváltva fordítják el a művonalaikat. Így az egyik rögzítés hiányzó részei megvannak a másik rögzítésben, amit az emlékezéskor szoftveresen összefésül a rendszer a tudati fókuszban.
Minél többször átfuttat a lélek magán egy fontosnak tartott információt, annál többször íródik be a memóriájába, ami azt eredményezi, hogy annál több helyről kereshető vissza. Annál többféle útvonal mentén, annál hatékonyabb zajszűréssel. Ha ugyanis két külön helyen, két példányban létezik a keresett adat, a visszakereséskor leszűrhető róluk az esetleg rájuk rakódott (egyedi) háttérzaj, az összehasonlításuk révén. És persze minden visszaemlékezés egyszerre történik a jelenbeli élmények észleletével, így azokhoz kapcsolódva újra eltárolódik (szellemképesen). Erre mondjuk azt, hogy ismétlés a tudás anyja. És ennek köszönhető az, hogy az idő módosítja (megszépíti) az emlékeket, begyógyítja (elmossa) a traumákat. Szó szerint.
A frissítés alapvető fontosságú a dinamikus adattároló rendszerek esetén, így nem csoda, hogy az ember agya és lelke állandóan jár valamin. Szünet nélkül locsog-fecseg, emlékezik és fantáziál, ismétel és variálgat, újraértékel és szelektál az illető egész életében. Ha pedig túl nagy már a belső zaj, meditációval le lehet csendesíteni az elmét, amit kiürítve lecsillapodnak az élmény perturbációk. De persze üresfejűnek sem jó lenni, mert aki állandóan üresre meditálja magát (mint egyes szerzetesek és jógik), végül nem tanul semmit és nem gazdagítja semmivel az Isten adatbankját.
Egy jól beállított és helyesen működtetett lélek gyakorlatilag sosem felejti el az emlékeit (elefánt memória), de a jó szoftveres és hardveres memória kezelést a rendszernek önállóan kell elsajátítania. Nem ezzel a képességgel együtt gyártják az istenek. Amikor a feltudati cellarendszer megtelik, több lehetőség közül választhat a lélek, hogyan tárolja az élményeit a továbbiakban. Ezeket csak nagyon röviden soroljuk fel, nem részletezve őket.
Az egyik a szelektálás. A fölösleges vagy lényegtelen emlékek törlésre kerülnek, tároló celláik újraírhatók. Ekkor az írási útvonal hézagos (töredezett) lesz, ami megbonyolítja az emlékkatalógus szerkezetét, bár nem okoz hardveres lassulást a cellák közvetlen elérése miatt. A másik a tömörítés. A fontos emlékek veszteségmentesen tömörítve újra eltárolásra kerülnek, csak egy példányban, míg a többi másolatukat letörlik. A lényegtelen emlékek veszteséges tömörítéssel tárolhatók el újra, egy példányban. A harmadik az összevágás. A lényegtelen élmények kivágásra és törlésre kerülnek, a lényegesek filmszerűen összevágva újra eltárolásra kerülnek, sokkal kevesebb helyet foglalva el az eredetinél (töredezettség mentesen). A negyedik a háttértárra mentés. A cellák tartalma kiírásra kerül egy lélek szerverre, biztonsági mentésként, amihez időszálon keresztül folyamatosan hozzáfér az illető, hogy a szoftveres konzisztenciájuk megmaradjon az új adatokkal. Az ötödik a hardveres bővítés. Az emberi lelket a karbantartó istenek átalakítják isteni lélekké, szoftveres áttelepítéssel (szellemvándorlás). Az információit átmásolják egy frissen gyártott isteni lélekbe, a régi hardvert pedig megsemmisítik vagy letörlik és zöldfülűként visszaküldik a szamszárába, hogy kezdje elölről az egészet. Ezt nevezzük megistenülésnek (apoteózis).
A lélekcellák tartalmát fehér zajjal lehet fizikailag letörölni. Ilyenkor a rásugárzott sztochasztikus előtérzaj elmossa és tönkreteszi az adott művonalon tárolódó információkat, kiolvashatatlanná téve őket. Fizikailag tehát az adatok nem semmisülnek meg, csak belevesznek a zajba. Egy másik módszer a lélekcella megsemmisítése, időfraktáljának annihilációja a centrális időhurok élvonalának elvágásával. Ekkor a cellával együtt a benne pattogó összes információ is elvész, szétsugárzódva a végtelenbe és háttérzajjá válva a környező időhurkok számára. Ezután új cellát lehet növeszteni a keletkező hézagba, de ez az eljárás műszakilag nem praktikus (bonyolult). A harmadik módszer a szoftveres törlés, amikor az operációs rendszer élmény katalógusában kerül törlésre az adott időkódú és hullámképű (formájú) élmény. Számítástechnikai hasonlattal élve a FAT táblából kerül törlésre az adat (a kukába kerülve). Ekkor a cella felülírhatóvá válik friss élményekkel. Ennek hátránya, hogy a tényleges újraírás előtt célszerű fizikai törlést is végezni, hogy ne legyen szellemképes az új emlék.
Az emlékek zárolására szintén többféle módszer kínálkozik. Az egyik a szoftveres letiltás, amikor az adott területen lévő vagy adott formájú élmények elérhetetlenné válnak a katalógusban a feltudati személyiség számára. Ilyen az, amikor a hipnotizőr azt mondja az alanynak, hogy felejtse el, ami a hipnózis során történt. Az embereket elrabló földönkívüliek előszeretettel alkalmazzák ezt a módszert, ami ugyanakkor hipnózisban feltörhető. Ahogy ebben a módosult tudatállapotban a tudatalatti információ tartalmához is hozzá lehet férni. Nem csak az elfelejtett (elnyomott) élményekhez, de a túlvilági, előző életekbeli élményekhez is (a szentélyből). Sőt, a következő életek tervei is megtekinthetők, amik persze folyamatosan változnak, ahogy a jelenben változik az illető maga és a környezete.
Kiegészítésként megjegyezzük, hogy senkinek nem tanácsoljuk, hogy belebabráljon a saját (vagy mások) adattároló rendszerébe (életbe vágóan fontos ok nélkül). Se a feltudati részbe, se a szentély memóriájába, mert az ilyesmit úgyis észreveszik a felettes istenek és megrovás lesz a vége (jaj neked!). Újabban számos földi technológia irányul az ember elméjének és emlékeinek manipulációjára, de ezek csak az agyban eltárolt információkat piszkálgatják, a lélekre egyáltalán nem hatnak (lásd: katonai agymosó gépek). A szuggesztiós mágia technikák viszont (mint a hipnózis) a lélekhez is hozzáférnek, amiben kellő szaktudás nélkül mindenféle működési zavarokat okozhatnak a beavatkozások. Többek közt ennek köszönhető, hogy sok ember egyáltalán nem hipnotizálható, mert megfelelő paravédelmi rendszer óvja a személyes adatait másoktól. Az előző életekre vonatkozó információk kutatása pedig azért nem tanácsos, mert a szentély középvonalain tárolódó, letiltott emlékek minden olvasásnál minőség romlást szenvednek el az információs mátrix belső perturbációi (a kiolvasás-visszaírás keveredése) miatt.
Az emlékek zárolásának másik módja a hardveres letiltás, amikor bizonyos lélekcellák blokkolhatók, hogy ne tudjanak olvasási pozícióba fordulni. Ennek legdrasztikusabb formája a lelki amnézia, amikor egyes lélekcellák megsérülnek, képtelenné válva a forgásra. A leggyakoribb oka a cella bénulásnak egy drasztikus ütés, ami a lélek részecskét éri. Ha hirtelen sok torlódási hullámfront szalad át a leleonon, pláne közeli forrásból indulva (például nagy energiájú lézerrel rálőnek), akkor ezek olyan durván megdobálják a cellák időforrásait, hogy az időhurkok elsodródhatnak a kényszertér által kijelölt helyükről. A lélekcella szó szerint deformálódik, képtelenné válva az információ megőrzésére (megszakadnak a művonalai). Ekkor jó eséllyel végleg elvész belőle az emlék, hiába állítják helyre fizikailag a szerkezetét a karbantartó istenek. Viszont ha az adott élmény más tárcellákban is megvolt, amik nem sérültek meg, azokból visszaállítható az eredeti állapot, nagy szoftveres munkával. Ehelyett azonban két gyorsabb és egyszerűbb alternatív módszert szoktak alkalmazni a rendszergazdák. Az egyik, hogy a szentélyből kiolvastatják a szükséges adatokat és visszatöltik őket az üres cellákba. A másik, hogy az akashából (isteni szerver háttértárból) töltik vissza az anyagot.
Ugyanezt a módszert használják akkor is, ha valamilyen baleset folytán egy lélek megsemmisülne az időfraktáljait érő drasztikus hatások miatt. Amennyiben a centrális időhurka túlélte a lelki összeomlást (annihilációt), azt begyűjtik a karbantartók és gyártanak köré egy új leleont, majd az akashából visszatöltik a szellemét.
Egyes misztikusok véleménye szerint az emberi spontán égések jelensége kapcsolatba hozható a leleon lebomlásával, mivel ilyenkor nagy mennyiségű fény szabadul ki a testben, szó szerint másodpercek alatt elhamvasztva az illetőt (elég a pokol tüzében). A fény egyrészt a lélekből származik, másrészt a róla lefűződött (időszálasan leszármazott) anyagi részecskék időtartályaiból, amik a testben nagyjából egyenletes eloszlásban találhatók (a végtagokban valamiért kevesebb van belőlük). Az indián varázslók a halálnak ezt a módját belülről izzó tűznek nevezik, és állítólag képesek szándékosan előidézni önmagukon, amikor távozni kívánnak a biológiai testükből.
Mivel a lélek és a szellem szorosan összefüggő, egymást befolyásoló rendszert alkot, ez megmutatkozik a kifelé generált komplex hullámterében, lélekzetében is. A lélek részecske ugyanis egy több rétegű aurát sugároz maga köré, aminek szinkrodinamizmusai kényszerítő erővel hatnak a benne lévő fénykvantumokra és elemi részecskékre. Ez teszi lehetővé a biológiai test növesztésének irányítását a megtermékenyülés kezdeti szakaszában (a sejtek differenciálódását a szervek kialakítása érdekében), valamint később aktívan befolyásolja a fizikai test működését. A folyamat rendkívül bonyolult, ezért itt nem részletezzük.
Rengeteg minden van még a szellemmel kapcsolatban, amiről írhatnánk, és még több, amit nem ismerünk. De a cikk terjedelmi korlátai miatt ezek kifejtésétől el kell tekintenünk. Akit komolyan érdekelnek a lelki folyamatok, nézzen utána önállóan az isteni mindentudásban fellelhető adatoknak.
7. fejezet
Vissza a tartalomhoz