AZ ÉLET VIRÁGÁNAK TITKA


Az időhurkok és időszálak működésével foglalkozó publikációkat olvasgatva feltűnt egy komoly hiányosság a modellekben. Az Életfa felső és alsó szálai rosszul kapcsolódnak össze egy rendszerré, lásd: Az időszál univerzum működése (2008) című írás 6. fejezetében „Az Életfa elágazó hurokrendszere” feliratú rajzot. A problémát vizsgálgatva fontos dolgok derültek ki, amik végül elvezettek az élet virága néven közismert misztikus szimbólum ezoterikus (időfizikai) jelentésének megfejtéséhez. Az alábbiakban ezt szeretném ismertetni, kiegészítésül Az időhurok kétféle modellje (2009) című anyaghoz.

1. AZ ÉLVONAL

Egy szerinó időhurok öt tachionja úgy kelt magából másolatokat (alfatéri esetén szerinókat, bétatéri esetén fotinókat), hogy minden tachion belépve az előtte haladó tachion múltterébe, azt a töréspontjából kettéhasadni látja. Ekkor mindkét pontból látszik egy-egy időhurok bekanyarodó köríve, amiből az egyik az eredeti (szülő) következő ciklusa lesz, a másik pedig a másolat (leszármazott) legelső ciklusát fogja létrehozni.
Mivel az időhurok pályagörbéjén leghátul haladó (legidősebb) tachiont az előző ciklus legelöl haladó (legfiatalabb) tachionja látja, a belőle kiszaladó második jelenpont nem egy időhurkot fog kelteni, hanem az időszál lefelé vezető ágát. Az elsőrangú időhurok (főszerán) esetében ez a primer időszál feneketlen mélységbe vezető, alsó része. A másod és sokad rangú időhurkok esetén ez az időszál valójában fölfelé vezet az Életfán, a felettes létező azon tachionjába, amelyikből a másolat virtuálisan kiszakadt.
A sorban második tachionból azért keletkezik egy másolati időhurok az őt látó legidősebb tachion révén, mert a szemlélő előrefelé szaladva a hurokíven két bekanyarodó tachion sort lát maga előtt. Ugyanez történik a harmadik, negyedik és ötödik tachionnal is. Tehát a szerinóból ciklusonként négy másolati rendszer keletkezik négy tachionból. Alfatéri szerinó esetén ők lesznek a négy arkangyal, akikről minden fontosabb vallási és ősi misztikus tanításban említés történik.
A másolati időhurok tachionsorában tehát az utolsó tachionból hátrafelé kiszaladó időszál azonos azzal, amelyik a szülő időhuroknak azon tachionjából szalad ki, amelyikből a másolati rendszer kivált a törésponton. De mi történik a másolati időhurok tachionsorában legelöl szaladó, legfiatalabb tachionnal?
Az elsőrangú főszerán esetében ebből szalad ki felfelé, a Teremtő Atya okforrás irányába a primer időszál, azaz a fenntartó élvonal az Életfa gyökere (a fa-gráf nulla pontja) felé. A másod és sokad rangú időhurkok számára ez a felvezető időszál értelemszerűen visszavezet a szülő időhurokhoz. Abba a tachionba, amelyik hullámterében létezik a másolat és amelyikből leszármazott. Így az összekötő időszál valójában kettős időszál lesz, amiben az egyik mentén lefelé látszódnak szaladni a pontok, a másikban felfelé. Tehát az információ is két irányba áramlik egyszerre és egymást nem zavarva a két időhurok között. Az, hogy melyiket látjuk éppen vagy mindkettőt egyszerre, a szemlélőpontunktól függ (1. ábra).


Informetriailag ez egy információs hurkot, folyamatos körbeáramlást jelent a szülő és leszármazottai között, ami az Életfa egészét tekintve ugyanakkor csillag topológiával bír. A két szaladási irány a szálon azért nem zavarja egymást, mert más-más tachionból látszódnak a küldő és fogadó rendszerek számára. Az összes élvonali időszál így működik, s onnan lehet tudni, hogy a művonal túlsó végén lévő időhurok még létezik, hogy jön befelé tőle az információ.
A semmibe vezető vakvágány időszálak esetén csak a kifutó szál létezik, bejövő szál nélkül, mivel nincs honnan visszaérkeznie a válasznak. A vakvágányokat épp ezért nem tekintjük élvonalnak, ezért inkább holtvonalnak vagy holtvágánynak kellene nevezni őket.
Ábrázolva a rendszert, szerinó szülő esetén egy négy szirmú, fotinó szülőnél pedig hat szirmú virágra emlékeztető struktúrát kapunk. Aminek szirmai ciklusonként kinőnek és szálat húzva maguk után, leválnak a szülőjükről (2. ábra). A fényszóró fénykvantumok tehát szakaszosan hullatják fényszirmaikat.


2. AZ ÉLET VIRÁGA

Az elemi részecskék (lelkek és anyagok) belsejében több lépcsőben elágazó időhurok rendszerek (időfraktálok) ugyanolyan fényszórók, mint a szabadon szaladgáló fénykvantumok időszál rendszere (a fényág). A kiindulásuk ugyanúgy háromféle lehet a gyökérként szolgáló időhurokból, ami egyben meghatározza a növekvő időfraktálok szerkezetét is.
Ha a centrális időhurok egy alfatéri szerinó, az maga köré négy bétatéri szerinót másol, amik maguk köré négy-négy fotinót másolnak, amik maguk köré hat-hat fotinót másolnak és így tovább. Ha a centrális időhurok egy bétatéri szerinó, akkor az maga köré négy fotinót másol, amik maguk köré hat-hat fotinót másolnak, stb. Ha pedig a centrális időhurok egy fotinó, akkor az maga köré hat fotinót másol, amik maguk köré hat-hat fotinót másolnak és így tovább.
Amint az látható, mindhárom lehetőség törvényszerűen ugyanoda vezet, az egymásba ágyazódó időhurkok közti fizikai kölcsönhatások eredményeképpen. Viszont egy időtartály belsejében nagyon nem mindegy, hogyan kezdődik az elágazó időfraktálok növekedése, mivel a másolatok egymást taszigálva akadályozzák a többieket a sokszorozódásban a tértükröződésekből következő annihilációk révén. Ezzel a témával részletesen foglalkozik Az anyagi részecskék működése (2010) című publikációnk, amit érdemes többször alaposan átolvasni, hogy érthető legyen a folyamat.
Az anyagi részecskék (neutronok) belsejében minden esetben egy centrális fotinóból indul az időfraktálok növekedése. A leleonoknál csak a halandók (emberek, állatok, növények) lélek részecskéi indulnak centrális fotinóból, vagyis szerkezetileg hasonlók lesznek az anyagokhoz. Azért csak hasonlók, mert a gráfok növekedésébe beleszóló további, járulékos paraméterek összességében más fizikai struktúrát eredményeznek az időtartály egészében.
Az istenek tőlük eltérően halhatatlanok és két csoportot alkotnak. Az első a centrális alfatéri szerinóból induló lélek részecskék típusa. Ők az igazi istenek, istenségek, az Életfán elfoglalt rangjuktól függően. A másik a centrális bétatéri szerinóból induló lélek részecskék csapata. Ők a félistenek vagy angyalok, szintén a rangjuktól függően. A különféle lelkek szerkezetével és működésével a Lelki ismeretek (2010) című publikációban foglalkozunk részletesen.


A lehetséges másolódási rendszereket körökkel modellezve az élet virágának nevezett ősi szakrális szimbólumokat kapjuk (3. ábra). A beavatottak helyesen nevezik ezeket az univerzum leképeződésének (geometriai modelljének). De ez nem metaforája az univerzum szellemének és minden élet összekapcsolódásának, hanem ténylegesen is az, szó szerint! És nem akasha-kódex, hanem ebben a rendszerben tárolódik a mindentudás, egyrészt az időhurkok közti térbeli hullámrétegek modulációjában, másrészt az élvonalak szálirányú pontmodulációjában áramolva a csomópontok között (4. ábra).


Drunvalo Melchizedek (magyarul inkább Önvaló Élki-ízek-nek kellene nevezni őt) szerint az élet virágát létrehozó geometriai lépések sorozata a teremtés hét napjának feleltethető meg (az ószövetségi iratokban). Ez szintén igaz, abban az értelemben, hogy az anyagi részecske időtartályában sokszorozódó fotinók hét másolódási szintig szaporodnak, mielőtt az általuk keltett ellentmondásos hullámtér (a THZ fátyol) lekorlátozza további burjánzásukat (5. ábra).


A struktúrát pont azért nevezzük az élet virágának, mert egyrészt formailag hasonlít a virágokra (6. ábra), másrészt minden élőlény ilyen szerkezetekből épül fel legbelül (a lelkében és a testét alkotó elemi részecskékben). Az ebben áramló információ teszi élővé ezeket a rendszereket, ami a lelkek esetében odáig megy, hogy intelligens információs mátrixot alkot a perturbációja közben. A virág és világ szavaink sem véletlenül hasonlóak. Vir-ág: vanás írta ágazat, vil-ág: vanás illúziójának ágazata (vagy villogó, világító ágazat).
Az élet virága természetesen nem azonos az Ígével (sem az igével), ami az okforrás és az időforrások kódneve a Bibliában. De igékből áll az élet virága (a csomópontjaiban).


Készült: 2010.09.12. - 13.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz