GONDOLATOK AZ INFORMETRIÁRÓL

1. ELŐSZÓ

Ebben az írásomban az elmúlt hét év során összegyűlt fontosabb gondolataimat soroltam föl az informetria területéről. Bár az Eseményhorizonton az elmúlt években számos olyan publikáció jelent meg, amik az informetria (információ geometria) tárgykörével foglalkoznak, valamint ennek társtudományával, az emanikával (emanációs technika), mégsem született egy összefoglaló, általános mű a témáról. Ez a cikk sem tekinthető összefoglalónak, vagyis sajnálatos módon úgy alakult, hogy senki sem írta meg Az informetria alapjairól szóló nagy művet, ami pedig fontos lenne a terület további fejlődéséhez.
De ami késik, nem múlik. Az informetria még mindig gyerekcipőben jár az időfizikai szaktudományok között, s a kutatói abban az egyben legalább megegyeznek, hogy fényes jövő előtt áll a következő évszázadokban.

2. DEFINÍCIÓK

Az információ jelentése szó szerint: alakzatban. Tágabb értelemben jelenti még azt is, hogy: kialakulásban, kifejlődésben, alakulatban, képződményben, felállásban, egységben lévő. Ha az in- előtagot tagadó értelemben használjuk, akkor: kialakulatlan, egységtelen.
Tehát az információ lényegében az alakzatban van, ami egy rendszer formája, geometriája a beágyazási környezetben. Legyen az térdimenzió vagy idődimenzió, illetve mindkettő. Az egyes dolgokat informetriai szempontból az észlelt alakjuk, formai tulajdonságaik alapján tudjuk megkülönböztetni egymástól. Ezek főként a szín, a méret, a felületi tulajdonságok, a szerkezet, az állag, stb.
Az informetria lényegében az észlelt dolgok analóg információ tartalmának mérését, vizsgálatát jelenti. Nem azonos az informatikával, ami a diszkrét információk matematikáját, kezelését jelenti. Fizikai értelemben tehát az informatika csak része az informetriának, ami jóval általánosabb és tágabb értelemben foglalkozik az információ tudomány elméletével és gyakorlatával.

3. AZ INFORMÁCIÓTARTALOM

Az aszimmetria tétel kimondja, hogy minden pont aktuális információtartalma egyedi és különböző az összes többi pontétól, minden térbeli helyen és időpillanatban a teremtés egésze folyamán. Egy pontnak viszont önmagában véve nincs formája, mert megnyilvánulatlan. Nem létezik, csak van. Amikor viszont létezik, megnyilvánul egy másik pont vagy pontok számára, akkor a sajátidejében mozog előre azon pontok számára. Tehát észlelni egy pontot vagy bármi mást csak az időben lehet, mozgás közben.
Mivel a mozgás helyváltozás (futás) és helyzetváltozás (forgás) lehet, a két időpillanat közti állapot összekötésekor keletkező vonal (térszál), görbe vagy egyenes már elemi geometria lesz, egy formával rendelkező létező. Ennek legegyszerűbb időfizikai modellje a folyóvíz tardion szerkezete.
Egy létező pont annyi irányban mozog (rezeg, szitál) egyszerre, ahány más pont (időforrás) hullámai éppen elérik és taszigálják őt sugárirányban (normálisan) kifelé vagy befelé (pozitív és negatív időrétegek). Így egy időtartományban a pont a mozgás bonyolultságának megfelelően egy adott térrészben (gömbben, elnyúlt kapszulában, ellipszoidban, hengerben, stb.) helyezkedik el, ha minden pillanatát megrajzoljuk, folytonosan összekötve őket. Ennek matematikai megfelelője a különös attraktor, ami egy véges térrészben gomolyog, önmagát sosem ismételve.
A teremtett valóságban észlelt dolgok a szemlélők számára mind a téridőben találhatók. A mi számunkra (földi emberek) a dolgok ezen belül is a 3D-ben helyezkednek el. Még a papírlap felületén ábrázolt, kvázi 2D-s dolgok (sík képek, szövegek, rajzok) is a 3D irányából, tehát a síkon kívülről szemlélhetők, mert fentről nézünk a papírra. Oldalról nem látjuk, mi van rajta (benne). Ezért a látás és hallás, sőt még a szaglás, ízlelés, tapintás, gondolkodás és a többi érzékszervünk is térbeliséggel rendelkezik (kivéve a síkagyú polgárokat). Térbeli információkat közvetít a tudatnak az agyba, onnan pedig a lélekbe, egy térképet a külvilágról. Az információ tehát térbeli alakzatot, képet jelent, ami realizálódik a megfigyelő számára. Az igazi térkép így 3D-s, a 2D-s rajzokat ezért okosabb volna megkülönböztetésül síkképnek hívni.
Mindebből az is következik, hogy az információ térbeli kiterjedését döntően meghatározza a beágyazási környezete. Az a téresszencia, amiben a szemlélő és a szemlélt találhatók. Minél nagyobb a térdimenziószáma a közegnek, annál informatívabb, sokatmondóbb a benne észlelhető valóság, a geometria bonyolódásának függvényében. Ráadásul a létező dolgok folytonosan léteznek, tehát analóg szerkezetűek. Nem lehet őket pontosan leírni, ábrázolni diszkrét módon, számokká alakítva. Ebből következően minden pont tényleges információtartalma az n dimenziós szitálás miatt kvázi végtelennek tekintendő, vagyis tartalmazza közel az egész létezés teljes információtartalmát. Ezt nevezzük holografikus létezésnek, ami az egyik (de nem az egyetlen) oka a teremtésben megfigyelhető fraktális szerkezeteknek.
Ennyi bevezetés után most lássuk, hogyan mérhető akkor az információ a gyakorlatban és mit lehet kezdeni vele?

4. A PONTHALMAZ

Ha megvizsgálunk egy véges számú elemből álló ponthalmazt a teremtésben, például egy almát, láthatjuk, hogy elemi részecskék és fény alkotják a tömegét. Amik viszont másolati időforrásokból és azok időhullámtereiből (tachionokból) állnak. Az almának, mint ponthalmaznak tehát kétféle alkotója van, amik tovább nem boncolhatók eredményesen, köszönhetően a pont halmazelméleti definíciójának (oszthatatlanság). Az almát leíró, meghatározó információk ezért a következő paraméterekből állnak egy külső megfigyelő (éhes ember) számára:
1. Az időforrások száma. Ezek mennyiségét nevezzük tömegnek.
2. Az időforrások egymáshoz viszonyított térbeli helye, helyzete kis és nagy léptékekben egyaránt. Vagyis a pontok közti távolságok és a pontokat összekötő térszálak által bezárt szögek.
3. A ponthalmaz megfigyelőhöz viszonyított térbeli helye, helyzete. Vagyis az, hogy honnan (milyen irányból és távolságból) nézi.
4. A ponthalmaz és a megfigyelő mozgása egymáshoz képest. Vagyis az abszolút sebességük az időhullámokhoz képest és a relatív sebességük egymáshoz képest, valamint ezen mozgások iránya.
5. A megfigyelés időtartama, amin belül az információ vétele történik, vagyis az időtartomány szélessége.
6. A ponthalmazon belül az egyes időforrások sajátidőbeli mozgása, szitálása az időtartományon belül, egymáshoz képest. Ez a 2. és 5. pont összevonásából képezhető.
A felsoroltakból megállapítható, hogy az almát alkotó időhullámok, mivel a forrásukat elhagyva nem változnak meg (csak közvetítik a kölcsönhatást, az észleletet lehetővé téve), nem képezik részét szűkebb értelemben az alma információ tartalmának. Pontosabban nem vizsgálhatók külön az időforrásoktól, amik kibocsátották őket. Az egyes időhullámok ugyanis lényegükben egyek és örökké összetartozók a forráspontjukkal.
Érdekes ellentmondás, hogy az időhullámok, amik a modulációjukban hordozzák a ponthalmaz információtartalmát, nem részei annak, bár részt vesznek a kialakításában, fenntartásában és közvetítésében. Ez annak köszönhető, hogy csak az időforrások képesek változni (mozgásállapotukban), míg az időhullámok megváltoztathatatlanok. Az információ fogalmának egyik fontos kritériuma pedig az, hogy időben létező és változó legyen. Maga az idő tehát, mint skaláris kiterjedés nem időben létezik, mert nincs mögötte egy másik, alapvetőbb idő, ennélfogva nem is változik, csak van. Mindaddig, amíg realizálódni (létezni, kölcsönhatni) nem kezd egy elért jelenpont számára.
Az alma információtartalmának paraméterlistája alapján a következő megállapításokat tehetjük:
1. A ponthalmazt alkotó időforrások mennyisége egy adott pillanatban (eszményien rövid időtartományban) vizsgálva mindig egy konkrét, véges szám lesz. Az észlelés viszont egy hosszabb időtartományban történik, ami végesen sok rövidebb pillanatra bontható. Az időhurkok működése miatt (tachionok felvillanása és megszűnése) az időforrások száma valamilyen mértékben változik, föl-le ingadozik a hosszabb időtartományon belül.
Emellett más változások is történnek a környezettel való kapcsolat miatt. Az alma például lehűl vagy felmelegszik a külső hőmérséklet függvényében, tehát fény kerül bele vagy távozik belőle. Továbbá az érlelődése során növekszik, dagad, gyarapodik a fán lógva, vagyis nő a pontjainak száma (a beépülő társulatok miatt). Később, a fáról leszakadva fonnyadni kezd, kiszárad, vizet veszít, lakmározik belőle a kukac és az ember, tehát idővel elfogy az alma. Az alkotó pontjai átkerülnek más formájú ponthalmazokba, gyarapítva őket. Éppen ezért gyakorlatilag lehetetlen meghatározni egy alma forráselemeinek számát, mivel maga a mérés is időbe kerül.
2. Az időforrások egymáshoz viszonyított térbeli helyzete a távolságuktól és az őket összekötő egyenesek (térszálak) által bezárt szögektől függ. Mivel azonban a források állandóan mozognak (n dimenziós szitálást végezve), a térbeli helyük és helyzetük mindig csak közelítően adható meg, a mérés időtartományának meghatározásával együtt. Mivel pedig műszaki okokból nem lehet tetszőlegesen kis távolságokat mérni (észlelni) tetszőlegesen kicsiny időtartamok alatt, az alma információtartalma is csak közelítően határozható meg.
3. Az időforrások megfigyelőhöz viszonyított térbeli helye szintén tartogat problémákat. Minden forráspont az időbeli észlelésekor attraktorként viselkedik, vagyis kitölt egy véges méretű térfogatot (bizonytalansági mezőt), amiben az észlelés során éppen tartózkodik bizonyos helyeken. A ponthalmazok szerkezetileg aszimmetrikusak, tehát különböző irányokból szemlélve mindig másmilyennek látszanak, mert más részüket látjuk. Más rész észlelete dominál a megfigyelő számára, míg a takarásban lévő részek vagy nem láthatók vagy háttérzajként szűrődnek át a ponthalmazon.
Ezt a problémát sem az alma körbejárásával, sem a körbeforgatásával nem lehet orvosolni, mert mindkettő időt igényel, ami alatt az alma különféle paraméterei mind megváltoznak. Tehát a szemlélő sosem láthatja pontosan ugyanazt, pontosan ugyanolyannak, mint bárki más. Hiszen minden hely és időpillanat teljesen egyedi és megismételhetetlen az univerzumban.
Az alma megfigyelőtől való távolsága azért számít, mert a pontjainak távolsága más szög alatt látszik közelről, mint távolról. Nagy távolságból csupán pontnyi méretű az alma (kvázi 0 fokos látószöget fed le a látómezőben), a felületéről nézve viszont betölti a fél világot (közel 180 fokot). Belülről nézve pedig (a geometriai középpontjából) az egész világot kitölti a szemlélő körül (360 fokot).
Emellett még az alma és a megfigyelő közti közeg is befolyásolja (rontja, takarja) az észlelést, attól függően, milyen tulajdonságokkal rendelkezik (levegő, víz, stb.). Erről később még lesz szó a háttérzaj kapcsán.
4. Az alma és a megfigyelő időhullámokhoz és egymáshoz képesti mozgása szintén befolyásolja az észlelt információtartalmat. A véges terjedési sebességű időhullámok doppler-effektusa miatt ugyanis eltér az alma észlelt információtartalma akkor, ha áll vagy ha mozog. Tegyük hozzá: az alma forrásai sosem állnak, mert létük dinamikus. Álló létező tehát nincs, csak mozgó létező, változó, időben haladó megnyilvánulás.
Az idődoppler miatt a szemlélő több információhoz jut egységnyi sajátidő alatt egy hozzá közeledő almáról (az összetorlódó időhullámai miatt), mint egy távolodóról (a ritkuló időhullámai miatt). Ugyanez érvényes fordítva is: ha a szemlélő közeledik az almához, (ráközelít, hogy jobban megnézze magának), okosabb lesz felőle, mintha eltávolodna tőle. A távoli dolgok ezért pontnyi méretűvé zsugorodva gyakorlatilag belevesznek a környező világegyetem információtartalmának kavalkádjába (a háttérzajba). Szó szerint elfelejtődnek, lényegtelenné válnak a megfigyelő számára.
Ha viszont a megfigyelő és az alma együtt mozog valamerre, például forog és kering velük a Föld (vagy egy repülő, űrhajó), akkor közelítőleg állandó távolság esetén a haladási irányukhoz viszonyított helyzetük fog számítani. Az, hogy a megfigyelő és az alma közé húzott egyenes milyen szöget zár be a haladás irányvektorával. Ez persze alacsony sebességeknél nem fog semmilyen látható különbséghez vezetni, de relativisztikus sebességeknél már igen. Például RV=1 közelében vagy afölött a hullámtér erős torzulása miatt.
5. A megfigyelés időtartama kritikus fontosságú az információtartalom minősége szempontjából. Ezalatt mindig a megfigyelő sajátidejét értjük, függetlenül az alma sajátidejétől (mozgásától és egyéb paramétereitől). A hosszabb vizsgálat több és pontosabb információ begyűjtését teszi lehetővé. Elvileg.
A gyakorlatban azonban kicsit bonyolultabb a helyzet. Ugyanis az időfizikai törvények (például az idődoppler) miatt valójában épp ellenkező hatást vált ki a hosszadalmas megfigyelés. Pontatlanabbá teszi az információtartalmat, mert hosszabb idő alatt az alma több különböző állapota szuperponálódik (összegződik, rakódik) egymásra a szemlélő tudatában (adatbankjában). Amitől egyre elmosódottabb, bizonytalanabb lesz az alma képe. A határozatlanság tehát nem csak kis, hanem nagy léptékekben is működik a teremtésben és lekorlátozza a benne lévő megfigyelők számára az elérhető, megtapasztalható valóság képének élességét (felbontását).
A tudatunk asszociatív úton hasonlítja össze és rendezi halmazokba az észleleteit. A különböző információtartalmú élményeket folyamatosan egymásra vetíti és keresi az köztük lévő hasonlóságokat (átfedéseket), amik alapján azonosíthatja az új és régi dolgokat. A sok különféle, konkrét alma képét tehát a formai hasonlóságuk alapján tekinti az elme egy általános (elméleti) almának. A különbség a tényleges és elméleti (modellezett) alma között olyan csekély, hogy a figyelmetlenebb elmék sikeresen becsapják vele magukat. Azt hiszik, hogy a tegnap látott alma azonos a ma látottal.
De ha a dolgok valójában sohasem azonosak önmagukkal, a különböző időpillanataikban vizsgálva, akkor mi a közös bennük? Természetesen a hasonlóság. Az egyes térbeli helyek és helyzetek, időbeli pillanatok és tartományok, a mozgások, változások mind valamilyen mértékben hasonlítanak egymáshoz. Az észlelés folyamata során akkor tekintünk azonosnak egy dolgot egy korábban észlelt dologgal (például ha hosszan nézünk egy almát), ha a rendszer méretével egy mérettartományba eső formai változásokat nem látunk. Tehát az almához, mint ponthalmazhoz képest elhanyagolható méretű (pontnyi) változás, például egy-két molekula elbomlása, elpárolgása az almáról nem tudatosul bennünk, mert az az észlelés érzékenysége, felbontása alatt marad. Ez pedig pontatlanságot jelent.
A dolog odáig ragozható, hogy a halmaz elnagyolása miatt a megrágott almát is egyszerűen almának nevezzük (és gondoljuk), pedig ott már tisztán látható, hogy az alma méretével összevethető mértékű a bekövetkezett változás. Ezt nevezzük egyszerűsítésnek, ami minden modellezés alapja és lényege.
A gondolatainkban tehát az alma képét elvont fogalomként (absztrakcióként) kezelve tetszésünk szerint elnagyolhatjuk a formai különbségekre való érzékenységünket, hogy megkönnyítsük a róla való elmélkedést. Ezzel pedig máris átléptünk a pszichológia területére, a felfogáshoz, fogalomalkotáshoz, kommunikációhoz.
A hétköznapi beszédünkben elég, ha valakinek azt mondom: vegyél egy piros jonatán almát. Neki ennyi információ is elég lesz a feladat sikeres végrehajtásához. Nem kell részletesen ecsetelnem az alma színárnyalatát, méretét, súlyát, érettségét, ízét, szagát, a beszerzésének helyét és az univerzumban való mozgását, stb. Ez a pontatlan meghatározás teszi lehetővé, hogy kevés információval ábrázoljunk (közöljünk) sokat. A halmazképzés, csoportosítás és rendezés szükségszerű és elkerülhetetlen. Ahogy az is, hogy mindez különböző félreértésekhez és illúziókhoz vezessen, mert a tudás látszatával palástolja a tudatlanságot.
A gyakorlatban többnyire nincs szükségünk rá, hogy milligrammnyi vagy időforrásnyi pontossággal ismerjünk egy almát. Megszerezzük, megesszük és kész. Látjuk, hogy nem egyformák az almák (mindegyik más, mint a többi), de nem törődünk vele. Vannak viszont esetek, amikor fontos, hogy a lehető legpontosabban ismerjük a részleteket.
Kiegészítés: A moziban csak álló képeket látunk fentről lefelé mozogni egymás után. A pontatlan észlelésünkkel mossuk ezeket egybe mozgófilmmé. A televízió képernyőjén egyetlen fénypont szaladgál egy megadott útvonalon nagy sebességgel, különböző fényességgel villogva, és ez nekünk szintén mozgó, színes képnek tűnik. A CD-re vagy magnókazettára felvett zenei anyag oszcilloszkópon vizsgálva a tömörítés miatt szűkebb sávszélességű és kevesebb rezgés komponenst tartalmaz, mint az eredeti, élő zene, mégis ugyanolyannak tűnik. A botfülűeknek még az mp3-as zene is élethű, pedig nem az, sőt nem is hanghű, mint a hi-fi hangrögzítés, ami már jobban közelít hozzá (de sohasem éri azt el).
6. Az egyes időforrások szitálásának kérdése gyakorlatilag nem más, mint a 2. pont részletes kifejtése. Hol vannak egymáshoz képest a források az almában? Mindegyik egy adott attraktor behúzási tartományában tartózkodik valahol. Az időhurkot alkotó tachionok például körívszerű pályákon mozognak a létezésük során. A megtett útvonalukat elsősorban a környezetükre jellemző, aktuális és domináns hullámtér eredője határozza meg. Tehát az, hogy egy szabad fotinóban vagy egy időtartályba zárt időfraktál fotinójában (neutronban, protonban, elektronban) szaladgálnak körbe-körbe. Másodsorban az, hogy ezek az elemi részecskék milyen társulatokká állnak össze, milyen gerjesztettségi szinten és ezek milyen molekulákat alkotnak.
Harmadsorban bonyolítja ezen mozgáspályákat a környező univerzumból érkező, leárnyékolhatatlan háttérzaj hullámzása, ami gyenge ugyan a domináns hullámtér sodrásához képest, de sohasem nulla. A háttérzaj okozta szitálás jóval kisebb eredő elmozdulásokat okoz a forráspontok számára, amik valószínűleg már összevethető mértékűek a jelenpont méretével, illetve az eseményhorizont rétegeinek vastagságával. Sőt, annál tetszőleges mértékben kisebbek is lehetnek, mert az elmozdulás finomságának nincs alsó mérethatára a létezésben (nem kvantált). Márpedig ez a leheletfinom szitálási jellemző is megjelenik az alma által kibocsátott hullámképben, és egy kellően érzékeny, részletes méréssel elvileg észlelhető lenne. A gyakorlatban azonban ez nincs így.
Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a zaj az az információ, amit az észlelője nem képes hasznosítani (értelmezni). Kezelhetetlen, feldolgozhatatlan a számára. Az önmagába zárt és önmagáról minden tudó létezés számára épp ezért nincs olyan, hogy zaj. Ezzel a problémával csak a véges méretű részrendszereinek, belső megfigyelőinek kell megküzdeniük (a siker reménye nélkül) a véges idejű életük (észlelési folyamatuk) során.

5. A PONTHALMAZ GRÁFJA

Legyen az alma a továbbiakban egy olyan ponthalmaz, aminek elemeit (a forráspontokat) egy teljes gráfba kapcsoljuk élek meghúzásával. Az élek a kölcsönhatásokat jelzik a létezők között. Amennyiben az alma kellően nagy, egy benne kiválasztott tachion időforrás, ami keletkezik, mozog és eltűnik, nem tud minden más időforrással kölcsönhatásba lépni, amik abszolút értelemben egyszerre léteznek vele. Csak hatni tud rájuk, mivel még azelőtt megszűnik, hogy a távoli források időhullámai elérnék őt (amik vele egy időben keletkeztek). Ezt az egyirányú folyamatot jelöljük a gráfon irányított élekkel.
Az irányított élek fontos jellemzője, hogy nem valódi, fizikai kölcsönhatásokat reprezentálnak, hanem elméletieket, amik fizikai okokból nem következnek be. Így a ponthalmaz valójában nem alkot teljes gráfot. Ahhoz, hogy az irányított éleket eltüntessük a halmazból, le kell csökkentenünk az időbeli felbontást, szélesebb időtartományban vizsgálva a kölcsönhatásokat. Egy véges méretű halmazban ugyanis a legtávolabbi pontok is kölcsönhatásba lépnek egymással, valamekkora véges késedelemmel, még akkor is, ha azok a pontok már csak fiktív helyeket reprezentálnak a halmazban, ahol a rövid életű, valós létezők folyamatosan cserélődnek, a maguk ütemében.
Jó példája ennek a csillagközi kommunikáció elektromágneses hullámokkal történő megvalósítása. Elküldöm az üzenetem egy távoli csillaghoz, hogy beszéljek az ott élő értelmes lényekkel. Mire a jel odaér, azok az értelmes lények már meghaltak, de az utódaik megkapják az üzenetet és válaszolnak. Mire visszaér a jel, én is meghaltam, de az utódaim megkapják az üzenetet. Az egyének közt tehát nincs (nem lehetséges) a kapcsolat ezen a módon, de a két halmaz között igen.
Ha úgy tekintünk az almára, mint egy nagy sebességgel pislákoló időforrásokból összeálló, vibráló halmazra, akkor láthatjuk, hogy a gráf pontjai folyamatosan mozognak a beágyazási környezetben. Ennek megfelelően az összekötő éleik is mozognak, de csak egyenesként, tehát nem görbülnek meg. A hosszuk és az egymással bezárt szögeik változhatnak, más paraméterük nem. Széles időtartományban vizsgálva a rángatózó élek egy véges tartományon belül fognak vibrálni, húrszerűen rezegni, ami a térben körülrajzolva (az attraktoruk vonzáskörzetét) egy kapszula formát fog adni (lekerekített végű hengert).
Minél nagyobb a mozgás (a tér) és minél hosszabb a vizsgálat (az idő), annál elmosódottabb, életlenebb lesz a kölcsönhatás mezeje bármely két pont között. A gyakorlatban minden létező dolog ilyen vibráló, bizonytalan kölcsönhatási mezőkön keresztül kapcsolódik egymáshoz, amik egymást rángatják, n irányba perturbálva az eredő elmozdulást. Ahhoz, hogy egy ilyen világ kiszámítható legyen, s benne előrejelezhetők (modellezhetők) legyenek a mozgások, erős egyszerűsítésekre van szükség, amik elfedik a bonyolultságot. A megfigyelő tudatának szándékosan törekednie kell a homályos látásra, az észlelési felbontás (és ezzel az információtartalom) csökkentésére.
Az eredmény: kevesebb tudás, de pontosabb előrejelzés. Az információt tehát fel kell áldozni a jóslás érdekében. A két szükséglet egymással fordítottan arányos lesz, s csupán a szemlélőn múlik, melyiknek enged nagyobb teret aktuálisan. Belefullad az információtengerbe vagy ostobán rohan előre a valószínű jövője felé.
A természetben ennek megfelelően azt látjuk, hogy a nagyon elmosott attraktorú rendszerek jól takarják a valóságot. Átlátszatlanok, hőszigetelők, rezgéselnyelők, stb. Nem csak a fényre, elektromágneses hullámokra, részecskezáporra érzéketlenek, de a különféle deformációkra is. Nem szenvednek annyit az erőhatásoktól (nem törnek hanem nyúlnak, görbülnek, gyurmázódnak, stb).
Ennek az emanikában is lesznek következményei. A tárgyak egyedi gravitációs spektruma eltakarja a mögötte lévő dolgokat, de a saját belső szerkezetét is. Annak ellenére, hogy a gravitációs hullámok számára teljesen átjárható (átlátszó) egy tárgy, mégsem lehet tetszőleges élességgel vizsgálni a belsejét az elmosódás miatt (gravitációs mikroszkóppal). Sejtésem szerint ráadásul az anyag szerkezete (kristályos vagy amorf összetétele) is befolyásolja majd az átlátszóságot. Egy amorf tárgy belsejét nem lehet olyan élességgel szemlélni, mint egy kristályosat az előtérzaj miatt (azonos térfogat esetén).
És ezzel elérkeztünk az informetria következő fontos problémaköréhez, a zajszűréshez.

6. ZAJSZŰRÉS

A különféle zajok és káros mellékrezgések kiszűrésére alapvetően ugyanezt a technikát alkalmazzuk mindenhol a gyakorlatban. A mechanikai rezgések csillapításánál, a rádiótechnikában vagy a távközlési vezetékeknél, stb. Élesíteni (és ezzel erősíteni) kell a hasznos jelet az elmosódottság csökkentésével, hogy túlüvöltse a zajszintet. Ezt a célt szolgálja a nagy energiájú jelátvitel mellett a redundancia is, ami a zaj változékonyságát kihasználva az információ megsokszorozásával teszi lehetővé az utólagos szűrést, élesítést. Ehhez persze külön hibajavító, jelfelismerő algoritmusokra van szükség, amik „értelemmel” kiegészítik a hiányokat és kiveszik a nem illeszkedő piszkot az adathalmazból. Lehet még javítani az átvitel minőségén a kódolás megválasztásával (ez már az informatika tárgykörébe tartozik), a csendes frekvenciák használatával (ahol kevés a zaj), illetve a párhuzamos vevők használatával (több vevő rögzíti ugyanazt, máshonnan és összeadják az eredményeket).
Mivel a teremtésben minden dolog legvégső lényege az információ, természetes, hogy az élet is folyton küzd a zajjal, az elmosódással. Hétköznapi néven felejtésnek, illetve halálnak hívjuk az elzajosodást, ami ellen az élőlények különféle „éles elméjű” megoldásokkal védekeznek, az evolúciónak (alkalmazkodási kényszernek) köszönhetően. Gondoljunk itt például arra, hogy a Földön ma élő összes élőlény genetikailag lényegében sok milliárd éves. A DNS-t alkotó molekulák ugyan folyton cserélődnek, de a struktúrában őrzött információ kvázi örökké fennmarad, a rekombinációk és mutációk ellenére is. És megőrzi működőképességét. Az egyedi élőlények halandóak, de az általuk hordozott információ, maga az élet gyakorlatilag halhatatlan. Így azt is mondhatjuk, hogy az élet lényege (fő alkotója) nem az anyag, hanem az információ. Ez ugye merőben másféle megközelítése a biológiának, mint amit a XX. századi materialista tudomány produkált, anyagba zárva az életet (igazából sikertelenül).
Valamekkora veszteség persze mindig van, sőt kell is az intelligens rendszerek működéséhez, mert enélkül hamar túltöltődne a memóriatáruk, ami kezelhetetlenül bonyolulttá tenné az információs bázisukat. A túl sok tudás tehát épp oly veszélyes az intelligenciák számára, mint a túl kevés. A kettő közti egyensúlyt, biztonságos tartományt megtalálni viszont nem könnyű, főleg azért nem, mert a változó külső körülmények folyamatosan módosítgatják annak határait. Azt az eseményhorizontot, ameddig érdemes (kell) szemlélődni, s amin túl jobb, ha homályba vesznek már a dolgok a számunkra.

Készült: 2003.03.31. - 2010.12.17.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz