A NAPFÚZIÓ MŰKÖDÉSE


A földi fizikusok ma úgy gondolják, hogy a Nap magjában zajló fúziós folyamat során a hidrogén társulatok az óriási nyomás és hőmérséklet hatására összeolvadnak, héliummá alakulva. Ez az egyesülés a későbbiekben tovább folytatódik a hélium összeolvadásával más, nehezebb elemekké, egészen a vasig. A reakció során pedig a magrészecskékből (protonok, neutronok) több energia szabadul fel, mint amennyi a folyamat beindításához szükséges, ezért az termeli az energiát. Így a fizikusok szerint a fúzió lehet a jövő nagy hatékonyságú energiatermelő módszere az emberiség számára.
Az időfizikai világmodellből azonban mindez egyáltalán nem következik, sőt teljes lehetetlenségnek minősül, igen nyomós okokból kifolyólag. Az alábbi cikkünkben ezt a témát igyekeztünk röviden bemutatni, rávilágítva a materialista tudomány által elkövetett hibákra a fúziós elmélet kidolgozása során.
Kezdjük azzal, hogy a hidrogén fúziója során kiszabadul az elemi részecskékből a bennük tárolódó hatalmas energiamennyiség. Felmerül a kérdés, hogy honnan van a részecskék energia tartalma? A materialista fizika erre nem ad világos választ, mivel egyszerűen nem tudja, mi az az energia és hogyan keletkezik.
Az időfizikában az energia az idő visszacsatolása egy önfenntartó időhurokba, ami perpetuum mobile szerűen működve létezteti önmagát és folyamatosan hatást gyakorol a környezetére. Az elemi részecskék (neutronok, protonok, elektronok) olyan időtartályok, amik belül sok ezer, illetve millió időhurokból állnak össze. Lásd: Az anyagi részecskék működése (2010) című korábbi publikációnkban az Eseményhorizonton.
Ezen időhurkok (fénykvantumok) egymásból másolódva keletkeznek, fa-gráfszerűen elágazva, és folyamatosan növekvő és pusztuló, hosszabb távon mégis nagyjából egyensúlyban maradó időfraktálokat képezve. Vagyis az anyag lényegében fényből áll. Tömegét az összezárt fénykvantumok időforrásainak tömege (és ezek hullámtere) adja, ami felelős a különféle fizikai kölcsönhatásoknak képzelt interakciókért. A témát részletesen lásd: Az egyetlen fizikai kölcsönhatás működése (2010) című írásunkban.
A fényt azonban gyakorlatilag lehetetlen teljes egészében kiszabadítani az anyagi részecskékből, azok szétrobbantásával, lökdösésével vagy megsemmisítésével. Mivel az időfraktál megszakadása az összes leszármazott időhurok azonnali és végleges megsemmisülését eredményezi, ami során szó szerint megszűnik, semmivé válik az energia. A megsemmisülés amúgy is folyamatosan végbemegy a részecskék időtartályában, mivel a tértükröződések miatt keletkező balos csavarodású antifotinók hullámterei rendre elpusztítják a jobbos csavarodású fotinókat és fordítva. Ha nem így lenne, az időfraktálok tovább növekednének kifelé a rendszer centrumából, ki tudja, milyen hatalmas gomolyagokat alkotva a téridőben. Csakhogy az időfraktál fák sem nőnek az égig. Méretüknek az időfizika alaptörvényei szabnak határt, no meg a felszínjelenségüket kialakító THZ-k, amitől ütköztethetővé és „megfoghatóvá” válnak.
Az anyagi részecskék buborékai azonban az őket alkotó fotinókon kívül tartalmaznak még szabad fotinókat is, amik nem részei az időfraktáljaiknak. Ezek kívülről kerültek beléjük a THZ-k résein keresztül, időlegesen fogságba esve az időtartályban. Egy darabig ide-oda pattognak a THZ-k között, majd megtalálva a réseket, újra megszöknek az anyag csapdájából és tovaszállnak a közegben (egészen a következő részecskéig). Amikor tehát annihilálódik egy anyagi részecske valami okból, az időfraktáljai kölcsönösen lebontják egymást és nyom nélkül megszűnnek. A benne tárolódó szabad fények viszont kiszabadulnak, szétsugárzódva a környezetbe. Az anyag fénytartalma által okozott hullámtéri változásokat a részecske körüli térben nevezzük egyszerűen gerjesztettségi szintnek, aminek van egy felső határa, mivel nem lehet egy időtartályba korlátlan mennyiségben belegyömöszölni a fénykvantumokat (azok zavaró hatása miatt).
Az természetesen megtörténhet, hogy egy részecske annihilálódása során nem az összes alkotó időhurka szűnik meg, hanem csak a nagy részük, mivel a centrumában lévő, relatíve első, másod, esetleg harmad rangú fotinók túlélik a leszármazott időfraktáljaik lebomlását. Ekkor ezek a fénykvantumok (pár tucat, esetleg néhány száz darab) ugyancsak szétrohannak a környezetbe, a szabad fotinókkal együtt, mivel az időtartály hullámtere nem tartja már össze őket. Az azonban gyakorlatilag lehetetlen, hogy minden időhurok túlélje az annihilációt, és szerterepülve a térben, növelje a környező részecskék gerjesztettségi szintjét. Többek között ezért is rossz a sokat emlegetett „szent” képlet, az E = m x c^2. Mivel az anyag nem alakítható át (maradéktalanul) energiává, és fordítva: az egy kupacba kényszerített fénykvantumok sem fognak soha összeállni egy elemi részecskévé. Bár az megtörténhet, speciális körülmények között, hogy egy fotinóból olyan másolódási rendszer induljon el, ami valamilyen elemi részecske születéséhez vezet (legyen az stabil vagy rövid életű időfraktál).
Ezen rövid ismertető után most lássuk, mi történik valójában a csillagok magjában, a fúziós folyamatok során az elemi részecskékkel.
Egy csillag belsejében a gravitáció miatt nagy a nyomás, ami összepréseli a hidrogén plazmát, gyakorlatilag egy sűrű folyadékká. Ez nem a nyomás miatt forró (magas hőmérsékletű), hanem a benne lévő rengeteg szerinó és fotinó miatt, amik ide-oda pattognak a részecskék között és a belsejükben, megemelve az anyag gerjesztettségi szintjét. A szabad időhurkok torlódási frontjainak lökdösése, valamint a szomszédos részecskék hullámtereinek taszigáló hatása együttesen kényszeríti olyan közel egymáshoz a hidrogén társulatok magjait, hogy egyesüljenek héliummá. Ehhez az összenyomó erőnek le kell győznie a társulat elektronhéjának taszítását, valamint a mag mozgásából (ide-oda ugrálásából, lökdösődéséből) fakadó ellenállást, ami akadályozza a stabil összetapadást.
A csillagban található szerinók és fotinók egyaránt szülnek magukból, meghatározott geometriai szabályok szerint fotinókat. A másolódás ütemét befolyásolja az időhurok elsődleges, és másodlagos csavarodása, a mozgási sebessége a közegben, valamint a közeg hullámterének lökdöső ereje is. Ennek pontos matematikai paramétereit csak a megfelelő színvonalú számítógépes modellek alkalmazásával lehet majd meghatározni. A lényeg, hogy az égitestek magjában (legyen az csillag, bolygó vagy hold) a körülményektől függően, folyamatosan keletkezik a fény, vagyis a szabad energia. Ami az anyagi részecskék THZ-i közt pattogva egyrészt eltárolódik, másrészt igyekszik megszökni a halmazból a világűrbe. Megjegyzés: Ez a szabad energia természetesen nem azonos a téridő hullámterének sodró hatásával, amire sokan csak szabadenergiaként vagy térenergiaként utalnak a publikációikban.
Összefoglalva tehát a lényeget: a fúzió során nem energia szabadul fel, hanem a keletkező energia kényszeríti ki a fúziót a durván inzultált anyagi részecskékből. Ami során természetesen a reakcióban katalizátorként résztvevő fotinók egy részének elnyelődéséhez, más részének pedig a megszökéséhez vezet a folyamat. Amennyiben pedig a fúzió során annihiláció is bekövetkezik, mert az egymásnak csapódó részecskék időfraktáljai nem bírják ki a deformációt, az anyag megszűnik, s vele a benne eltárolt fény egy valamekkora része is semmivé lesz. A különféle építő és lebontó folyamatok tehát kényes egyensúlyt tartanak egymással a csillag magjában, meghatározva annak működését (kisugárzási jellemzőit).
A csillagok természetesen folyamatosan fényt és anyagot sugároznak ki magukból az űrbe, méghozzá hatalmas mennyiségben. Ez a napszél, ami a naplégkört alkotja a csillag körül. Tehát az égitestek energiát és tömeget veszítenek, ami ellene van a belső fúzió folytatásának. Ezért öregszenek el, és hűlnek ki idővel a csillagok, amennyiben a bennük szaladgáló fotinók nem képesek kellő ütemben pótolni a veszteséget, új fénykvantumok és elemi részecskék gyártásával.
Az új fotinók keletkezését a nagyobb tömeg elősegíti, egyrészt a sűrű gravitációs hullámtér fékező hatásával, ami lelassítja annyira a kifelé törekvő fotinókat, hogy sok másolatot generálhassanak magukból. Másrészt azzal, hogy egyfajta szigetelőként működve csökkenti az égitest időegységre eső fényveszteségét, amitől a fény felhalmozódik a magban és növelve a hőmérsékletet, elősegíti a fúziót. A különféle, egymást erősítő és gyengítő folyamatok kölcsönhatásai alakítják ki azt a határt, ami alatt egy anyaghalmazban nem tud beindulni a fúzió. A kritikus tömegnél kisebb égitestek lesznek a barna törpék, gázbolygók, kőzetbolygók és holdak, míg a nagyobbak különféle fényességű és színképű csillagokká válnak. Végső soron tehát azt mondhatjuk, hogy egy csillag működése a tömegétől és a benne keletkező fény mennyiségétől függ.
Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a bolygókban is termelődik fény, belülről fűtve az égitestet, csak mivel túl gyorsan megszökik a felszínt elérve, végül ezek kihűlnek a keletkezésük (összecsomósodásuk) utáni évmilliók során. Ezt a folyamatot csupán lassíthatja a köpenyben felhalmozódott radioaktív anyagok bomlása, valamint a holdak árapályerői által keltett belső súrlódás (ami annihilálódást is okozhat megfelelő körülmények esetén).
Ahogy a fúzió során a könnyű hidrogén társulatokból egyre nehezebb társulatok keletkeznek, lényegében tömörödik a csillag. Ettől megváltozik a belső szerkezete, sűrűség eloszlása és persze a gravitációs tere is. Ami hatással lesz a fénytároló és visszatartó képességére, módosítva a felszín sugárzási jellemzőit.
A nóva robbanások és a változó csillagok méret és fényesség ingadozásai mind a belső áramlások, átrendeződések miatt következnek be. Ez lehet ciklikus vagy egyedi esemény is, aminek látványos példája a vörös óriássá felfúvódás és a szupernóva robbanás. Ez utóbbi annak köszönhető, hogy a felszín közelében a csökkenő tömegvonzás miatt a fénynyomás egyszer csak eléri azt a szintet, amikor már képes lefújni a csillag héját, ritka légkörét a sűrűbb magról. Az emiatt bekövetkező tömegcsökkenés pedig láncreakciószerűen kiszabadítja a magban tárolódó fény javát és a pozitív visszacsatolás miatt szó szerint kirobbantja az űrbe a csillagot.
A mag a nagy fényveszteség után gyorsan összeomlik, mert a fény nyomása nem ellensúlyozza tovább a gravitációt. Az eredmény egy még tömörebb társmagcsillag, ami már alkalmatlan a további fúzióra, ezért fokozatosan elsötétül és lassan kihűl. A szupernóva robbanás közben a héjban fellépő extrém nyomás miatt a vasnál nehezebb, bomlékony elemek is keletkeznek, szétszóródva az űrbe. Ezek egy része később visszahullhat a társmagcsillagra vagy az évmilliók alatt összeállhat sűrű kőzetbolygókká a távolban.
Az időfizikai modellből következően a kisebb csillagok azért válnak fehér törpévé, mert nem tudják ledobni a héjukat (nincs hozzá elég nagy fénynyomás bennük), így nem változik meg belül drasztikusan a fény és anyag mennyisége. Ezért szépen, lassan öregszenek meg, mert egyrészt a működésük során sok anyagot veszítenek a napszéllel, másrészt lassan kihűlnek és összetömörödnek a nehéz társulatoktól.
Elvileg elképzelhetőnek tartjuk, hogy egyes óriáscsillagok (például a Mira) olyan nagy, ugyanakkor híg légkörrel rendelkeznek, amin belül akár több kisebb, sűrű csillag is keringhet egymáshoz nagyon közel. Ahogy a súrlódás miatt fokozatosan összeolvadnak, a magjaikban megnő a fúzió sebessége és egyben a fénygyártás intenzitása is. Ahogy az is elképzelhető, hogy egyes változócsillagok valójában több közeli csillagból állnak, amik látszólagos, változó fényessége az egymás körüli keringésük következménye.
A fentiekből következik az is, hogy lehetséges műcsillagot előállítani egy kis anyagtömegből, például aszteroidából, amit bezárunk egy fényvisszatartó erőtérpajzs gömbbe. Így a benne lévő fénykvantumok szaporodásnak tudnak indulni és fokozatosan megnövelik a hőmérsékletet. Ennek gyorsítására a pajzzsal össze is kell préselni a kőzetet, hogy minél nagyobb legyen benne a nyomás. De nem azért, hogy ettől melegedjen és sugározzon az anyag, hanem, hogy a benne lévő fotinók minél jobban lelassuljanak a hullámtérben. Aztán a kellő fénysűrűség elérésekor a pajzsot szabályozott módon meg lehet gyengíteni, mindenhol vagy csak egyes részein (irányfüggő módon). Annyira, hogy a fotinók megszökhessenek belőle bizonyos színfrekvenciákon, ugyanakkor ne hűljön ki a műcsillag, vagyis a belsejében fennmaradjon a fénygyártási folyamat. Az eredmény egy óriási lámpa lesz, ami nem fog fuzionálni, viszont szépen világít és melegíti a környezetét. A sugárzását a pajzs megfelelő beállításával lehet konszolidálni, hogy ne legyen káros például az élőlényekre.
Az ilyen hatékonyságú transzcendens erőtérpajzsok matematikai, fizikai és technológiai alapjaival a távoli és bizonytalan jövőben foglalkozunk még, amikor majd újraindul az átmenetileg leálló Eseményhorizont Magazin. Akinek nincs türelme ezt kivárni, gondolja tovább önállóan az itt megismert időfizikai törvényeket, és összefüggéseket és találja meg az őt érdeklő megoldásokat. Az ehhez szükséges háttérismereteket bőségesen biztosítottuk a honlapon összegyűjtött paratudományos írásokban.

Készült: 2010.11.22.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz