GRAVITÁCIÓS HATÁSOK


1. ELŐSZÓ

Az alábbiakban részletesen kifejtjük elképzeléseinket a tömegvonzás időfizikai alapjaival és kozmológiai következményeivel kapcsolatban. Ez az írás folytatása és kiegészítése Az egyetlen fizikai kölcsönhatás működése (2010) című publikációnknak, amit érdemes elolvasni előbb az érthetőség kedvéért. Mivel a gravitáció szoros kapcsolatban van az égitestek forgásával és keringésével, ajánljuk még elolvasásra a forgással kapcsolatos cikkeket is az Eseményhorizonton.

2. A TÖMEG

A tömeg szó szerint az egy tömegben együtt lévő időforrások nagy tömegét jelenti az időfizikában és semmi többet. Ebben az értelemben elvileg már egyetlen jelenpontnak is van tömege, de a gyakorlatban az időforrásokat mégis tömegtelennek tekintjük, mivel se tömegtehetetlenségük, se tömegvonzásuk nincs. A fogalom szűkebb értelmében tehát csak azt a jelenpontokból álló halmazt tekintjük tömegnek, aminek tehetetlensége és vonzása, illetve ezzel együtt taszítása is van (a kölcsönhatási távolságtól függően).
A tömegtehetetlenség a tömeg azon tulajdonsága, hogy késleltetéssel reagál az őt érő erőhatásokra és ellenerőt generál a kölcsönhatási folyamat során. A tömegtehetetlenség oka lényegében a gyorsulási tehetetlenség, ami az időhurkok gyorsuló mozgással szembeni rugalmas ellenállásának a következménye. Az okforrásoknak nincs gyorsulási tehetetlensége, így a sebességük átmenet nélkül, azonnal ugrik egyik értékről a másikra, mindig az őket sodró taszítási vektorok eredőjének megfelelően. A másolati (virtuális) időforrások elsöprő többsége viszont a teremtésben mind időhurkokban létezik, ezért van tehetetlenségük. Azon kevés kivétel, amely nem időhurokban létezik, az őskáoszban található az okforrás tachionok primer időszálán. Ezek a virtuális források teljesen eltérően viselkednek minden mástól, gyakorlatilag nem reagálva semmire.
A teremtés zónáján belül nem minden gyorsulási tehetetlenséggel rendelkező időhuroknak van egyben tömegtehetetlensége is. Az energiakvantumok, mint egyszerű időhurkok nem rendelkeznek tömegtehetetlenséggel. Egyrészt, mert nincs tömegvonzásuk, másrészt mert csak kevés időforrásból állnak, amik csoportja a kis létszám miatt nem tekinthető tömegnek. A különféle időtartályok, mint komplex időhurok rendszerek viszont az alkotó időforrásaik hatalmas száma miatt (ami a típusuktól függően a sok száztól a milliós nagyságrendig terjedhet) tömegesnek tekinthetők. A lélek és anyagi részecskékből felépülő társulatok és makroszkopikus halmazok tehát mind rendelkeznek tömeggel.
A tömegvonzás a nagy tömegben együtt lévő részecskék azon tulajdonsága, hogy a komplex spirálgömbi hullámtereik befelé taszítják, azaz vonzzák az elért időhurkokat. Az egyszerűeket és komplexeket egyaránt, méretüktől függetlenül. Ezért hat a gravitáció az anyag mellett a lélekre és a fényre is. A tömegvonzás a hullámtér szerkezetéből eredő jelenség, ezért a szerkezet eltorzításával változtatni lehet rajta. Ezen az elven alapulnak a különféle mesterséges gravitációt keltő generátorok (a továbbiakban: MGG-k), a zárt inerciarendszerű téri (vagy pörgettyűs, giroszkópos) hajtóművek, a tehetetlenségi csillapító rendszerek (amik az MGG-k rokonai), a vonósugár generátorok (gravitációs liftek), és persze a transzcendens erőtérpajzs generátorok (a továbbiakban: EPG-k). Reményeink szerint a későbbiekben külön írásokban tudunk majd foglalkozni mindegyik alkalmazás fizikai és matematikai alapjaival, valamint technológiai következményeivel.
A fenti definíciónak megfelelően a tömegvonzás nagysága függ a vonzó tömegtől való térbeli távolságtól (1), a tömeg látszólagos átmérőjétől (2), sűrűségétől (3), a tömeget alkotó időforrások számától (4) és a tömeg relatív mozgásától (5).
1. A 3D-ben a gravitáció nagysága fordítottan arányos a térbeli távolsággal. A csökkenés négyzetes, vagyis kétszeres távolságban negyedakkora a tömegvonzás, háromszoros távolságban pedig kilenced akkora. Ezt hiperbola függvénnyel lehet ábrázolni, aminek a maximális értéke nem a vonzó test tömegközéppontjában van, hanem a felszínén. A felszíntől befelé indulva az égitest centrumába, ugyanilyen hiperbola függvénnyel ábrázolható módon csökken a vonzóerő, gyakorlatilag nullára kiegyenlítődve a környező tömegnek köszönhetően.
2. A tömeg látszólagos átmérője ennek megfelelően exponenciálisan változik a szemlélő számára, ugyanazon hiperbola függvénynek megfelelően. A magasabb térdimenziókban valószínűleg hasonló lesz a gravitációs erő nagysága, de mérések hiányában ezt nem jelenthetjük ki biztosan, mert a sok változó paraméter miatt megjósolhatatlan az anyag viselkedése a 4D-ben és az 5D-ben.
3. A tömeg sűrűségét az alkotó anyag belső kölcsönhatásai alakítják ki. Egyrészt az elemi részecskék közt működő vonzó és taszító hatások (társmagerő, elektromos töltés), másrészt a társulatok közt működő vonzó és taszító hatások (amiktől függ a nyomás és halmazállapot), valamint az egész halmaz együttes gravitációs ereje, ami igyekszik összehúzni az egész tárgyat a lehető legkisebbre. Mindezeknek köszönhetően a tömegvonzás egy határon túl gömb alakúvá formálja az anyagtömegeket, kiegyenlítve a felszíni vonzóerőt.
4. A tömeget alkotó időforrások száma attól függ, milyen típusú elemi részecskék, milyen számban fordulnak elő benne. A jelenlegi ismereteink szerint a teremtésben összesen ötféle lélek részecske és ötféle anyagi részecske található, amik semleges töltésűek, tehát neutron típusúak. Ezek mindegyike képes megfelelő gerjesztés hatására elbomlani egy protonra és egy elektronra, amik ugyancsak stabil elemi részecskék, és hosszú időn át megmaradnak különvált állapotukban, a keltő időszálaikkal örökre összekapcsolódva. Így a világegyetemben összesen harmincféle stabil elemi részecske figyelhető meg a különféle térdimenzió számú térszeletekben, plusz ezek tértükröződéssel keletkező anti párjai, amik viszont nem hosszú életűek a téridőben.
A részecskék sokféle csoportba rendeződhetnek, amiket társulatoknak nevezünk. A társulatok molekulákat, vegyületeket alkothatnak, azok pedig makroszkopikus méretű tárgyakat.
Egy tömeg időforrásaihoz hozzá kell még számítani ezen kívül a részecskéiben, és a köztük lévő térben ide-oda pattogva eltárolódó független fénykvantumok (szerinók, fotinók) számát is. Ez különösen a forró égitestekben (csillagokban) jelentős mennyiség, és az általa okozott gerjesztés miatt befolyásolja az átmérőt és a sűrűséget.
5. A tömeg relatív mozgása azért befolyásolja a tömegvonzásának mértékét, mert a hatást közvetítő modulált időhullámok terjedési sebessége véges. Így az idődoppler miatt a haladási irányba kiterjedve összenyomódnak a mozgó tárgy előtt, mögötte pedig széthúzódnak. Az egyenes vonalú egyenletes mozgás mellett a gyorsuló mozgás is módosítja a vonzás erejét, ami a gyakorlatban forgásként és keringésként valósul meg. A forgó tömeg gravitációs tere oly módon torzul el, hogy a felé szabadesésben zuhanó tárgyak pályáját ellenkező irányban csavarodóvá teszi maga körül. Ez azonban csak a nagy tömegű és gyorsan forgó égitesteknél figyelhető meg szabad szemmel.
Mivel a tömegvonzás kölcsönhatás két tömeg között, a nagyságának kiszámításához mindkét tömeg mozgásirányát és egymáshoz viszonyított sebességét figyelembe kell venni. A gyakorlatban ehhez hozzáadódnak még a közeli és távoli tömegek (égitestek) gravitációs erői is, amik eredője alkotja az univerzumban mindenhol jelenlévő gravitációs háttérzajt (periodikus és szekuláris zavarokat okozva).

3. AZ ÉGITESTEK MOZGÁSA

A világűrben az égitestek mozgását gyakorlatilag az összes többi égitest tömegvonzásának és távolból ható taszításának együttese határozza meg. Ez a gravitációs háttérzaj a felelős a pályaperturbációkért, a keringési pályák attraktor jellegéért.


A gravitáció szerkezeti tulajdonságaiból következik, hogy egy m tömegű égitest vonzása nagy távolságban nem lesz azonos két olyan kisebb égitest eredő vonzásával, amik egymás körül keringenek és az együttes tömegük m. Mivel egyrészt a látószögük nagyobb, mint az egybegyúrt tömegé, másrészt a keringésük miatt folyamatosan változik (kivéve a közös tömegközépponton áthaladó tengely irányában). A kettős közös gravitációja akkor a legnagyobb, ha a szemlélő számára a legnagyobb látszólagos távolságban vannak egymástól, illetve akkor a legkisebb, ha fedésben vannak.


Sejtésünk szerint ez lehet az oka az űrkutatásban csak Pioneer-anomália néven ismert jelenségnek, aminek lényege, hogy a nagy távolságba küldött űrszondák egy kicsit jobban lassulnak a kifelé tartó útjukon, mint várnánk. Ez azért következik be, mert a gravitációs tér erősségének számításakor nem vettek, nem vehettek figyelembe számos olyan apró tényezőt, amik hosszú távon mérhető pályatorzulást eredményeznek az űrben.
A gyorsan forgó, nagy tömegű égitestek (csillagok) körül a gravitációs tér torzulása úgy változtatja meg a vonzás nagyságát, hogy miatta az egyenlítő síkjában megnő, a forgástengely irányában pedig lecsökken a vonzóerő. Ez eredményezi az ilyen égitestek lapultságát, aminek mértéke a gravitáció összehúzó erejének ellenálló társulati kötések nagyságától (a szilárdságtól) függ. A torzulás okozza egyben a törmelékgyűrűk síkba lapultságát is, valamint azt, hogy a kísérő bolygók, illetve holdak a befogási pályájuktól függetlenül idővel mind egy síkba rendeződnek, méghozzá az egyenlítő mentén. A társmagcsillagok és fekete csillagok esetében pedig ez alakítja ki az akkréciós korong porgyűrűjét. Az ilyen nagy tömegű csillagok felszínén bekövetkező robbanások is emiatt okoznak a forgástengely irányában kitöréseket, szűk kúp alakban (két irányba).


A bolygórendszerekben megfigyelhető Lagrange pontok kialakulása a gravitációs hatás véges terjedési sebességének köszönhető. A kollineáris librációs pontok a fedés miatt stabilak, mert ott a legkisebb a csillag és a bolygó együttes vonzása. Stabilitásukat ugyanakkor lerontja (zavarja) a többi bolygó, akár közelebb, akár távolabb keringenek, ezért itt a gyakorlatban nem találunk kisbolygókat. A trianguláris pontok pedig azért stabilak, mert egyforma távolságra vannak a két vonzó tömegtől. Így a gravitációs hullámok futási késedelme is azonos, tehát az égitestek mozgásából következő változások is egyszerre hatnak a librációs pontban lévő testekre. A gyakorlatban ezért találunk az L4 és L5 pontokban sok kisbolygót és törmeléket, amik attraktorszerű pályákon ingadozva lötyögnek eme zónákban.


A gravitáció okozta árapály jelenségek azért fékezik az égitestek forgását, mert az égitest alakjának folyamatos deformációi mindig késésben vannak a vonzás tényleges irányához képest. Ez a tömegtehetetlenség és főként a súrlódás következménye, amik lassítják a deformáció változását. Az aszimmetrikus, tehát nem szabályos gömb alakú tömeget ugyanis a vonzás próbálja visszatartani az elfordulástól, mivel a gravitációs hullámok taszítási vektorainak eredői a távolság miatt másképp hatnak a forgó égitestre a dagálynak és apálynak kitett részeken. Hisz a dagály miatt magasabbra emelkedik a felszín (légkör, folyadék, szilárd felszín), vagyis közelebb kerül a vonzott égitesthez, míg az apály területén távolabb kerül (lásd: Föld-Hold rendszer). A különbség parányi, de nem nulla, így folyamatosan hat a forgás ellenében. Ezért mondják a csillagászok azt, hogy az árapály okozta súrlódás lassítja a forgást, pedig a súrlódás csak következmény, nem az igazi ok.


A Föld esetében van még egy forgási jelenség, amiről a csillagászok rendre meg szoktak feledkezni, mert szabad szemmel nem látható, pedig ugyanolyan fontos a gravitációs tér kialakítása szempontjából, mint a látható forgás. Ez pedig a Föld szilárd magjának forgása. A Föld magja eltérő sebességgel forog, mint a körülötte lévő folyékony kőzetekből álló köpeny, valamint a rajta úszó vékonyka szilárd kéreg. A bolygó anyagának magas fémtartalma eredményezi a dinamó hatást, ami felelős az égitest körüli mágneses tér kialakulásáért. A Hold árapály hatása jobban deformálja a folyékony, képlékeny köpenyt és a kérget, mint a szilárd, nagy sűrűségű magot. Ezért azt gyanítjuk, hogy a mag és köpeny közti forgási sebesség különbségért részben a Hold is felelős, ami állandóan lassítja a köpenyt a maghoz képest. Kísérő nélkül talán nem lenne a bolygónknak magnetoszférája, ami fontos védőernyőt képez a felszíni életformák számára a napsugárzással szemben.


A gyakorlatban azonban a mag és a köpeny eltérő sebességének kialakulásához más, véletlenszerű behatások is hozzájárulnak. Például az időnként becsapódó nagyobb aszteroidák, üstökösök és kisbolygók, amik megfelelő ütközési szög esetén nagyot lökhetnek a bolygón. Nem csupán a forgástengelyét tolhatják el az ekliptikára merőleges iránytól, illetve a Nap körüli pályát módosíthatják, hanem a forgási sebességre is közvetlen hatással vannak. A földkéregbe csapódó, esetleg azt átszakító égitestek kinetikus energiáját elsősorban a folyékony köpeny nyeli el, deformálódva és elmozdulva a taszítás irányába. Valószínűleg emiatt mozognak a kontinentális kőzetlemezek is, az alattuk még mindig háborgó köpeny kőzettengerén úszva. A súrlódás miatt természetesen a hatás fokozatosan áttevődik a köpeny egyre mélyebb régióira, végül a szilárd magra is, de ez valószínűleg évezredekig, ha nem évmilliókig tart.
Az a tény, hogy a Föld földrajzi sarkpontjai és mágneses sarkpontjai eltérnek egymástól, világosan jelzi, hogy a felszín és a mag forgástengelye eltérő egymástól (mintegy 11,3 fokkal). Ráadásul nem csak a sarkpontok végeznek precessziós körmozgást lassan (25700 év alatt téve meg egy kört), de a mágneses sarkpontok is imbolyognak a felszínen, egyelőre nem ismert szabályszerűségek szerint (évente átlagosan 15 km-t mozdulva el, egymástól függetlenül). Ebből világosan kiderül, hogy a bolygónk folyamatosan háborog a mélyben, keresve az egyensúlyi állapotot. Aminek végén, ha szinkronizálódik egyszer a mag és a köpeny forgása, eltűnhet a magnetoszféra, s vele együtt a felszíni élővilág is a napsugárzás miatt.


A Föld felszínén műholdakkal mért gravitációs ingadozások részben adódhatnak a forgó mag és a másként forgó köpeny tömegvonzása közti kölcsönhatásból is. Tehát nem csupán a kőzetek sűrűsége és a kéreg vastagsága okozza az eltéréseket. A Hold folyamatos rángató hatása csak tovább bonyolítja a helyzetet, mivel miatta a Föld nem egyenes vonalban halad a Nap körüli pályáján, hanem ingadozik körülötte. A két égitest közös tömegközéppontja (ami a Föld köpenyében található) esik a keringési pályavonalra, amit a Föld tömegközéppontja holdhónaponként egyszer körbejár.

4. A TÁVOLI TASZÍTÁS

Egy égitest tömegvonzása nagy távolságban annyira lecsökken, hogy mértéke összevethetővé válik a kibocsátott időhullámainak kifelé sodró, taszító hatásával. Ami minden távolságon egyformán jelen van, minden irányban, egyenlő nagyságban. A hullámtér eltaszító hatását a pozitív időrétegek kifelé mutató taszítási vektorai okozzák, amik mindig valamivel nagyobbak a negatív rétegek befelé mutató vektorainál. Azt a távolságot, ahol a gravitációs vonzás és a taszítás kiegyenlítődik, Kozmikus Taszítási Határ Zónának nevezzük (a továbbiakban: KTHZ).
A KTHZ gömbjének sugara azonban nem csupán az égitest tömegétől függ, hanem a körülötte keringő többi égitest tömegvonzásának eredőjétől is. Vagyis egy bolygórendszer környezetében folyamatosan változik a KTHZ távolsága, ahogy az égitestek mozognak a csillag körül. Erről a távolságról megfelelő mérési adatok hiányában egyelőre semmit sem mondhatunk, de elgondolkodtató, hogy a Naprendszer külső zónája milyen szerkezetet mutat. A bolygókon túl található a Kuiper-övezet, tele üstökösökkel és törpebolygókkal, azon túl pedig az Oort-felhő, gyakorlatilag már a csillagközi térben. Elméletünk szerint valahol a kettő között kellene keresni a KTHZ-t.
A gravitáció nagy távolságban jelentkező taszító hatása kozmikus méretekben számos fontos következménnyel jár, amivel a következő fejezetekben foglalkozunk.

5. KOZMOLÓGIAI KÖVETKEZMÉNYEK

A gravitációs taszítás lassan, de biztosan kisöpri a csillagok környezetéből a gázt és port, szétszórva azt a mélyűrben. Amennyiben egy rendszer eredő tömegvonzása elég nagy ahhoz, hogy messzire kitolja a KTHZ határát, a csillag körül kialakul a heliopauza. Egy olyan gömbszerű réteg, amiben felhalmozódik a csillag sugárzási törmeléke, kibocsátott anyaga, mert visszatartja a gravitáció. A gáz és porfelhő mozgása természetesen számos tényezőtől függ, a napszél nyomásától kezdve a gravitációs tér változásain át a rendszer mozgási sebességéig. Az erősen sugárzó, bolygók nélküli magányos csillagok körül a kis sugarú KTHZ miatt nem alakulhat ki tartós heliopauza, míg a nagyobb tömegű, összetett rendszerek inkább hajlamosak efféle saját gerjesztésű felhőbe burkolózni.
A galaxisok és gömbhalmazok csillagai kifelé sodródva a centrumtól csak addig képesek megmaradni a rendszerben, míg elég nagy a keringési sebességük ahhoz, hogy ne maradjanak le a forgástengely irányában mozgó galaxis tányértól. Ha lemaradnak, kikerülnek a halóba, aminek peremén végül elérhetik a KTHZ-t.
Mivel a galaxis magja összességében sokkal nagyobb egy körülötte keringő csillagnál, az eredő KTHZ-je is sokkal nagyobb. Ebből pedig az következik, hogy a galaxismag vonzza a galaxistányér csillagait (és minden más anyagtömeget is), míg a csillagok taszítják maguktól a többi csillagot és a galaxismagot. Ez az aszimmetria szintén beleszól a galaxis szerkezetének változásaiba, egyes helyeken (spirálkarok) összesűrítve az anyagot, máshol megritkítva (köztes zónák).


A galaxisok forgásával kapcsolatban úgy gondoljuk az eddigiek alapján, hogy ez a központjukban lévő nagy tömegű égitest forgásának következménye, ahogy végeredményben minden más forgásé is. Beleértve például a bolygók keringését a csillagjuk körül. A csillagászok máig nem voltak képesek magyarázatot adni a világegyetemben mindenhol jelenlévő hatalmas forgás mennyiségre, ami ráadásul (sejtésünk szerint) aszimmetrikusan jelentkezik. Vagyis sokkal több balos forgású és keringésű égitest van az univerzumban, mint jobbos.
Véleményünk szerint ezt egyértelműen a gravitációs hullámtér alakítja ki, hozza létre és tartja mozgásban a taszítási vektorainak eredője segítségével. Mivel az anyagi részecskék eredő hullámtere balos csavarodású, logikus, hogy ennek a sodró hatásnak a makroszkopikus rendszerek esetében is jelentkeznie kell hosszú távon.
A galaxis magjában forgó fekete csillag gravitációs tere a tehát folyamatosan odébb lökdösi a körülötte lévő anyagot. A keringés miatt lapulnak ki korong alakba a csillagvárosok, ahogy a csillagok körül is szeretnek a bolygók egy síkban elrendeződni.
Kifelé haladva a galaxisból a spirálkarok az egyre lassúbb keringési sebesség miatt folyamatosan fölcsavarodnak és összekeverednek egymással. Így az öregebb galaxisok egyenletes korong alakúak lesznek, megfigyelhető belső szerkezet nélkül.
A galaxis halmazok méretét szintén a vonzás és a közös tömegközéppont körüli keringés sebessége korlátozza. A távoli taszítás pedig gondoskodik róla, hogy a világegyetem anyaga folyamatosan táguljon, méghozzá egyre gyorsuló mértékben. A gyorsulás egészen az Annihilációs Határ Zóna (a továbbiakban: AHZ) eléréséig tart, ahol a száguldó anyaghalmaz eléri a határsebességét. Ami fölé gyorsulva már annihilálódnak az anyagi részecskék. A belőlük kiszabaduló fény egyetlen hosszú idejű (évezredekig tartó) villanással sugárzódik szét a végtelenbe, kijelölve az anyaghalmaz körülbelüli határát. Vagyis az univerzum látható része nem terjeszkedik kifelé a végtelenségig.
Bár a téridőben folyamatosan keletkezik az anyag és a fény, ez mégsem tölti ki egyenletesen a világbuborékot. A keletkezés zónáiban világító gáz és porfelhők figyelhetők meg, amikben csillagok, galaxisok formálódnak, fokozatosan gyorsulva fel a később megfigyelhető forgási és keringési, valamint haladási sebességükre. A forgást és a keringést tehát egyértelműen a gravitáció okozza, és tartja fenn, az anyag spirálgömb alakú hullámtereinek köszönhetően. A csillagok belsejében szintén keletkezik anyag és fény, nem tudni mekkora mennyiségben, de ennek értéke valószínűleg egyedi lesz és időben változó. Így mérésekkel fölfedezni szinte lehetetlen.
Az a tény, hogy az általunk távcsövekkel belátott világegyetem rész milyen bonyolult struktúrát mutat, egyértelműen jelzi, hogy nem látjuk az egészet. Illetve a rendszer jóval öregebb annál, mint amilyennek gondoljuk, mivel a nagyon távoli halmazok és galaxismentes lyukak (üres zónák) kialakulásához sok időre van szükség. A Nagy Vonzónak nevezett objektum az égen, ami felé a környező galaxisok haladnak, szinte egészen biztosan nem egy óriás fekete csillag lesz, hanem a szuperhalmaz tömegközéppontja, ami képes körpályán tartani a galaxis halmazokat, illetve beszívni őket, ha megfelelő hozzá a sebességük és irányuk.
Az AHZ-val kapcsolatban megemlítjük még, hogy valószínűleg nagyságrendekkel vastagabb, mint egy csillag vonzáskörzete. Akár több tízezer fényévnyi is lehet az a tartomány, amin belül a különféle relatív sebességgel mozgó objektumok elérhetik a határsebességüket. Ekkor először az egymással ütköző rendszerek fognak annihilálódni, majd sorra az összes többi égitest, szabadjára engedve fénytartalmukat.
Mivel az AHZ-ban megszűnő galaxisok tömegvonzása is semmivé válik, az anyagi világ egészére való visszahatásuk ugyancsak eltűnik (idővel), csökkentve a kifelé húzó erőt. Így azt is elképzelhetőnek tartjuk, hogy a világegyetem a mozgása során végül két részre szakad. Egy belső zónára, ami először kiterjed, majd a saját forgása miatt stagnálni kezd, hogy végül összeomoljon a Nagy Vonzó miatt. És egy külső zónára, aminek kiterjedését semmi sem állítja meg, és leválva a belsőről, megsemmisül a végtelen felé tartva. Tehát azoknak is igazuk van, akik szerint a rendszer kiterjed a semmibe, és azoknak is, akik szerint periodikusan kitágul és összehúzódik.
Az összehúzódás során természetesen nem omlik az összes anyag egyetlen hiper fekete csillagba, hanem az egymással összekeveredő galaxisok több kisebb fekete csillagot alakítanak ki, amik egymással kölcsönhatásba lépve, és magukba gyűjtve a kapott mozgási energiát, végül kilökődnek a centrumból, az új tágulás kezdeteként.
Ez a sok milliárd éves folyamat felfogható úgy, mint egy hatalmas robbanás, ami valószínűleg ciklikusan ismétlődik. A belső rész ugyanis az attraktorszerű mozgása miatt rendre kidobhat magából a külsőbe újabb és újabb anyagtömegeket, hogy a sűrűsége nagyjából egyenletes maradjon. Ezen folyamatokról azonban még semmi biztosat nem tudunk, így nem foglalkozunk a részletezésükkel.

Készült: 2007.04.23. - 2010.08.30.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz