ANNIHILÁCIÓ

Az annihiláció latin szó jelentése: megsemmisülés, megszűnés, semmivé válás. A teremtésfilozófiai világmodellben a halandó teremtmények; fotinók megsemmisülésére használt kifejezés. Mivel a jelenlegi ismereteink szerint a szerinókat, mint halhatatlan teremtményeket semmilyen módon nem lehet megsemmisíteni, hogy ne létezzen tovább az időhurkuk, csak a fotinók annihilálódhatnak. Ennek több módja is van, amik körülményeit az alábbiakban igyekeztem összefoglalni.

1. ÜRES TÉRRÉTEGEKBE KERÜLÉS

A fotinók csak a téridőben keletkeznek, egy bétatéri szerinóból vagy egy másik fotinóból másolódva. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni az Ősfénylés (2021, létfilozófia) című írást. A születésüket döntően meghatározza az alfatéri szerinó hullámtere, az a téresszencia, amiben benne van a szülőjük. Ezért a fennmaradásukhoz is szükségük van a téresszencia állandó háborgatására, ide-oda rángatására, hogy a tachionjaik megfelelő sebességgel körbeszaladva visszataláljanak a saját múltterük azon zónájába, amiben újra felvillanva életben tudják tartani a 7 tachion alkotta időhurkot. Monád fotinók keletkezhetnek a 3D-s, 4D-s, 5D-s, 6D-s téresszenciákban, de elvileg 7D-s mesterséges térben is létrehozhatók (ezt nem tudjuk biztosan). A monád fotinókból fényszorzással keletkező diád és triád fotinók önfenntartó tulajdonságai érdemben nem különböznek, ezért külön nem foglalkozunk velük.

Ha az alfatér forrása: a monász szerinó térszorzással diásszá vagy triásszá bővíti saját magát, azaz felváltva elkezd kelteni maga köré két vagy három térhatost, akkor az egyes térhatosokban a téresszenciák hullámrétegei közti távolságok megnőnek; a kétszeresére vagy háromszorosára. Ami azt jelenti, hogy egy téresszencia réteg után egy vagy két üres réteg következik, ahol átmenetileg nincs téridő. Pontosabban: ennyi rétegnyi hiányzik belőle a geometriai modelljeink szerint. A fotinóknak ebbe belekerülve azonnal le kellene bomlaniuk, semmivé kellene válniuk, mert az átmérőjük közel azonos a szerinókéval. Hogy ez mégsem következik be, az a bétatéri monász szerinók hullámtereinek köszönhető, akik hullámterei ilyenkor áthidaló segítséget nyújtanak, mint helytartó istenek, lefedve az üres rétegeket (térszüneteket). Ez egyben azt is jelenti, hogy a bétatéri szerinók ezen rétegekben folyton alfatérivé válnak, majd visszaváltoznak bétatérivé, ahogy a szaggatott hullámtér emanációs sebességgel átmegy rajtuk.

Azt gondolnánk, hogy a fotinók mind megsemmisülnének bétatéri szerinók (helytartó istenek) nélkül, ha mondjuk mind elhagynák a téresszenciát, de nem ilyen egyszerű a helyzet. Az időhurok megsemmisüléséhez ugyanis az kell, hogy egy önkeltési ciklusidőt meghaladó ideig legyen kívül a téresszencián. Ekkor fognak a tachionjai, a megfelelő rángatás, fékező hatás hiányában felgyorsulni és kiszaladni a behúzási tartományukból, majd nyomban elenyészni a létezésből. Csakhogy a fotinók különböző sebességgel, különböző irányokba száguldoznak a téridőben, illetve különböző deformációkat szenvednek el a környezetük komplex hullámterén átszaladva. A deformációk befolyásolják az időhurok alakját és átmérőjét, ezzel pedig a ciklusidejét, aminek legkisebb és legnagyobb mérete közt valószínűleg ugyanúgy kétszeres a különbség, mint a szerinók esetében (ezt még nem tudjuk biztosan).

Az alfatéri téresszencia forrásának helyéhez viszonyítva a fotinók haladhatnak az onnan érkező hullámrétegekkel szembe vagy együtt. Ha szembe rohannak vele, az egyszeres vagy kétszeres réteg hiányokon nagyon gyorsan átmennek, kevesebb, mint egy saját ciklusidő alatt. Ha együtt szaladnak vele, akár hosszasan benne maradhatnak egy-egy térszünetben. Ténylegesen ekkor szűnnek meg, egy bétatéri monász szerinó hullámterének kisegítő hatása nélkül. Ha merőlegesen, oldalirányban szaladnak a hullámrétegekhez képest, azok görbültségétől függ, milyen időközönként megy át rajtuk oldalról egy téresszencia réteg. Ez a görbültség már néhány centiméterre az alfatéri szerinótól is olyan kicsi az időhurkok átmérőjéhez viszonyítva, hogy elhanyagolható.

Az alfatéri szerinó természetesen nem lebeg mozdulatlanul az őskáosz hullámterében. Egyrészt, mert az okforrások hullámtereinek taszítási vektorainak eredő iránya a Teremtő Atya okforrás toronyzónájában felfelé sodorja, az okforrás felé tolva az Istent. Másrészt a saját teremtményeit használva szándékosan taszigálja magát a neki tetsző irányokba, a neki tetsző sebességgel. Akár térhatársebességgel is száguldozhat az őskáoszban, komoly idődopplert okozva a téridő hullámterében. Vagyis nem mindegy, hogy a fotinók az Isten mozgásirányához képest hol tartózkodnak a téridőben, előtte, mellette vagy mögötte? A torlódási frontok előtte ugyanis az üres rétegeket is összenyomják, míg a ritkulási zónában mögötte még szélesebbé válnak. Ezért létfontosságú a bétatéri szerinók jelenléte minden téresszenciában, hogy életben tartsák a hozzájuk képest jelentős létszámfölényben lévő fotinókat.

2. TÉRANOMÁLIÁBA KERÜLÉS

A téridőben rengeteg teremtmény található, akik állandóan mozognak, lökdösik egymást a hullámtereikkel. Ezen hullámterek különböző interferencia mintázatokat hoznak létre az eseménytérben, miközben átmennek egymáson. Ezen mintázatok mérete és alakja igen sokféle lehet, a Planck-hossznyitól a néhány nanométeresen át a több kilométeresig, sőt, a több fényév átmérőjűig (feltételezhetően). Lehetnek egyhelyben állók vagy valamilyen irányba elmozdulók, akár az emanáció sebességét meghaladó tempóban is tovafutók (lásd: a proton felszínjelenségét, aminek körbesöprése: RV=gyök2). Haladhatnak egyenesen vagy valamilyen görbét leírva a térben. Lehetnek rövid életűek vagy sokáig fennmaradók. Lehetnek állandók vagy pislogók, azaz szakaszosan kialakulók és megszűnők, alakjukat, méretüket, helyüket, szerkezetüket közben folyton változtatók.

A hulláminterferenciák a rajtuk áthaladó időhurkokra gyakorolt hatásuk szempontjából, döntően két csoportra oszthatók. Vannak a taszító minták, ezeket nevezzük potenciálhegyeknek. Az őket alkotó időhullám rétegek taszítási vektorai mind kifelé mutatnak a mintázat közepéből, vagyis akadályozzák a beléjük rohanó időhurkokat. Azok vagy lassítva, deformálódva képesek csak áthaladni rajtuk vagy visszapattannak róluk (lásd: THZ-k, erőtérpajzsok). Vannak a vonzó minták, ezeket nevezzük potenciálvölgyeknek. Az őket alkotó időhullám rétegek taszítási vektorai mind befelé mutatnak a mintázat közepébe (egy vagy több helyre), vagyis beszippantják a beléjük rohanó időhurkokat. Azok vagy felgyorsulnak befelé menet és lelassulnak kifelé jövet, közben deformálódva. Vagy bennük ragadnak és nem tudják őket elhagyni (lásd: fénycsapdák, fekete lyukak).

Lényegében ilyen hulláminterferenciákkal magyarázható minden fizikai kölcsönhatás. Az elemi részecskéket alkotó fotinókat összetartó kölcsönhatás, a részecskéket az atommagban összetartó (erős) kölcsönhatás, az elektronokat az elektronhéjakban tartó és egymástól eltaszító, a protonokhoz vonzó kölcsönhatás, a kémiai kötések (kovalens, fémes, ionos, hidrogénkötés, dipólus, diszperziós), a mágneses tér és a gravitáció is. Mivel ténylegesen csak egyetlen valódi fizikai kölcsönhatás van a létezésben: a hullámrétegek időforrásokra gyakorolt sugárirányú taszítása.

Ebből következően nem tudjuk, hogy előfordulnak-e olyan hulláminterferenciák, amik úgy deformálják a fotinókat, hogy azok szétszakadnak és megsemmisülnek tőlük? Elvileg ez lehetséges, a gyakorlatban viszont még igazolnunk kell az ilyen téranomáliák létezését. Valószínűleg nem lehetnek gyakoriak, mert akkor folyton feltűnne az általuk okozott pusztítás; váratlan hőmérséklet csökkenés (kísértetjárások gyakori mellékhatása!), anyag megsemmisülés (rejtélyes eltűnések?), tömegcsökkenés formájában. Lehetséges, hogy a bétatéri szerinók jelenléte csillapítóan hat az ilyen téranomáliákra és megakadályozza a pusztító mértékű térháborgások kialakulását. Viszont csak azért, mert ritkák, még előfordulhatnak bizonyos körülmények összejátszása esetén, ezért érdemes számolnunk velük.

3. BALOS ÉS JOBBOS CSAVARODÁSOK

A téranomáliák közé sorolhatók a tér-antitér, fény-antifény, tér-antifény, antitér-fény kölcsönhatások is. A szerinók és fotinók időhurkai jobbra csavarodnak, akárcsak a tachionjaikból kibocsátott spirálgömbi hullámtereik. Az antiszerinók és antifotinók időhurkai és hullámterei balra csavarodnak, vagyis tükörképei a mi univerzumunkat betöltő időhurkoknak.

Antihurkok két módon keletkezhetnek a létezésben. Az egyik, ha egy balra forgó okforrás (Teremtő Anya) balra visszakanyarodva a saját múltjába, létrehoz egy balos csavarodású antiszerinót (Istennőt), aki az antiterében magából antiszerinókat, azok pedig antifotinókat keltenek, létrehozva az antiuniverzumot. Ilyenről egyenlőre nem tudunk, hogy létezne az őskáoszban, de ez nem zárja ki a lehetőségét, hogy lehetnek ilyen női Brahmák valahol a minden létezőben.

A másik, ha egy n térdimenziós időhurkot kiviszünk n+1 térdimenzióba és ott 180 fokkal elforgatjuk, majd visszahozzuk n térdimenzióba. Ekkor önmaga tükörképévé válik; antihurokká. A tértükrözéssel kapcsolatban érdemes elolvasni a Tükrözés n dimenzióban (2007, matematika) című írást.

Ha egy időhurok és egy antihurok találkozik, az ellenkező irányba csavarodó hullámtereik taszítási vektorai fékezni kezdik a másik tachionjait. Sejtésünk szerint a szerinók és antiszerinók ettől nem semmisülnek meg, csak elkezdenek extrém másodlagos csavarodásokat végezni és eltaszítják egymást. Vagyis a halhatatlanokat még így sem lehet megölni. Viszont a fotinók és antifotinók esetén más lehet a helyzet, bár ezt még nem tudjuk biztosan. Elképzelhető ugyanis, hogy a találkozásuk során annyira lelassítják a másik tachionjait, hogy az extrém másodlagos csavarodásuk miatt kiszaladnak a behúzási tartományukból és azonnal megszűnnek létezni. Viszont mivel az időhurkok nagyon kicsik, annak a valószínűsége, hogy elég közel jussanak egymáshoz a kölcsönös annihilációhoz, elhanyagolható. Valószínűbbnek tűnik, hogy ők is csak simán eltaszítják egymást és nem tartózkodnak egy ciklusidőnél tovább a másik (rájuk nézve káros) hullámtéri zónájában. Azt nem tudjuk, milyen távolságon belül pusztíthatják el egymást az ellenkező csavarodású időrendszerek, de valószínűleg nagyon kis értékről lehet szó, ami összevethető az időhurkok átmérőjével.

Kiegészítés: Az anyagi és antianyagi részecskék ütközésekor bekövetkező "pármegsemmisülés" nem jár annihilációval, mivel a részecskéket alkotó fotinók és antifotinók nem szűnnek meg létezni, hanem kiszabadulnak az időtartályukból és szétrohannak a téridőbe. Tehát csak az időtartályok bomlanak le, a tartalmuk (a kötött és szabad időhurkok sokasága) megmarad. Ennek mikéntjével részletesen az Anyagbomlás (2021, létfilozófia) című írásban foglalkozunk.

4. KIKERÜLÉS A TÉRIDŐBŐL

Amikor egy szerinó térváltást végez és kifordul a téresszenciából, befordulhat valamelyik párhuzamos téresszenciába vagy a nemtér-nemidő rétegbe, ami egy permanens üres réteg a téridő egymásba ágyazott téresszenciái közt. Itt csak őskáosz van, azaz idősemmi állapot, illetve az ide kiugró szerinók alfatéri hullámterei okoznak benne kisebb-nagyobb térszennyezéseket. Az általuk hátrahagyott meddőhullámok többnyire nem sok rétegből állnak, azaz pár másodpercnyi (vagy még annyi sem) az átfutási idejük egy szemlélőponton. Ezért a térváltás során ide kikerülő fotinók, ha nem követik a szerinót és kerülnek vissza a téridőbe, odakint maradva elkerülhetetlenül megsemmisülnek.

Ennek leggyakoribb módja, amikor egy térugró űrhajó burkolatát a nemtér-nemidőben elhagyják a fotinók, a világító külső lámpákból kisugárzódva vagy a hajótestből kiszivárgó hő formájában. De a térugrásokat végző lelkek is ereszthetnek ki magukból fotinókat, különböző okokból, ha nem zárják körbe önmagukat egy fotinó visszatartó erőtérpajzzsal. Amíg a fotinók az űrhajó sajátterében haladnak, életben maradnak az őskáoszban is. De mivel a fény határsebessége valamivel kisebb az emanációnál (nem tudjuk, pontosan mennyivel, de valószínűleg piciny különbségről lehet szó), a sajáttér idővel lehagyja őket és sorra megszűnnek létezni a sötét ürességben. Ugyanez történik akkor is, ha belerohannak egy másik térszennyezésbe vagy visszapattannak egy másik űrhajó burkolatáról, erőtérpajzsáról és irányt változtatva beleszaladnak a meddőhullámot követő térszünetbe.

Térszünetet természetesen az alfatéri szerinó is képes kelteni, valamelyik térhatosának térosztással történő kihagyásával, de ezzel most nem foglalkozunk, mert a lényeget nem érinti.

Bonyolítja a témát, hogy a térváltás hatósugara technikailag szabályozható, bizonyos korlátok között, aminek műszaki részleteivel most nem foglalkozunk. Ha nem így lenne, minden térváltást végző lélek folyton magával rántaná az őskáoszba a körülötte lévő tárgyakat is, csak egy nagy lyukat hagyva hátra maga mögött. Továbbá az űrhajók is magukkal vinnék a környezetüket, például a levegőt, ha légkörben végzik a kiszinkronizálódást a téresszenciából. Ezen a módon egy térfegyver akár hegynyi méretű területeket is magával ránthat a pusztulásba, ki-be ugrálgatásokkal pillanatok alatt cafatokra tépve egy bolygót.

Nyilván ezért nem szoktak a Föld közelében térugrásokat végezni az itt grasszáló földönkívüli civilizációk űrhajói, hogy minimalizálják az ilyen téranomáliákat. Hogy mennyi a térváltás maximális hatósugara, azt nem tudjuk, de valószínűleg több száz kilométer lehet, a technikai megvalósítás függvényében. Nem véletlen, hogy az ilyen jellegű kutatások a legnagyobb titokban folynak a katonai laboratóriumokban és semmilyen hír nem szokott kiszivárogni róluk. Helyette makacsul hangoztatják a fizikusok azt az ostobasághalmazt, miszerint a tér egy szerkezet nélküli semmi két szerkezettel bíró valami közt, ennélfogva nem lehet manipulálni, bár jó lenne...

5. IDŐSZÁL SZAKADÁS

Az időfizikában évtizedeken át fontos törvény volt az élvonali időszálak időhurkot életben tartó tulajdonsága. Ami nemrégiben megdőlt vagy legalábbis felmerültek olyan lehetőségek, amik révén megdönthető ez az elképzelés. Tegyük fel, hogy nem sikerül megdönteni és egyértelműen igazolni ezt a törvényt. Akkor a fotinókat fenyegeti az élvonali időszáluk megszakadásának veszélye is, aminek hatására azonnal megszűnnek létezni, a leszármazottaikkal együtt. Mivel az időszálakon fél ciklusidő alatt átmegy az információ egyik időhurokból a másikba, a felettes létező megszűnése a teljes alattvaló populációt megszűnteti, bárhol is legyenek azok és bármennyien is legyenek azok. Ez esetben az időhurkok csak addig maradnak életben, amíg azok az időhurkok életben vannak, akikből másolódtak, beleértve az Isten alfatéri szerinóját is.

Ha ez igaz, akkor a szerinók sem halhatatlanok, mert az Isten élvonali időszála, ami összeköti őt a Teremtő Atya okforrásával a futótűz tachion toornyzónájában, egy igencsak sérülékeny képződmény. Lényegében csak addig marad meg, amíg az okforrás RV>E sebességgel távolodik az Istentől az őskáoszban és ezzel fenntartja a toronyzóna kettős idősűrűségű szerkezetét. Enélkül nincs tűzvonali időszál. Ha pedig az Isten megszűnik ennek hiányában, a teljes teremtés egy pillanat alatt elpukkan és semmivé foszlik, az összes szerinókkal és fotinókkal együtt. Csak a rengeteg időforrás árvahullámai maradnak meg, kiterjedve a végtelenbe.

A Teremtő Atya okforrásának sebességére viszont nekünk és az Istennek sincs semmilyen behatásunk, mivel messze kívül van a téridő buborékán. Ahol a mozgását csak a többi okforrás hullámterei befolyásolják, űrhajóval azt senki nem képes utolérni. Így könnyen lehet, hogy még csak észre sem fogjuk venni, ha szemből eltalálja egy vagy több olyan, távoli okforrásból eredő hullámfront, amik tardionikus sebességre lassítják és megszüntetik a tűzvonali időszálát. Mind meghalunk, mielőtt felfoghatnánk, mi történt. Ugyanilyen veszélyforrást jelent az Istenre az is, ha a toronyzóna alját alkotó fenékzóna egyszeres idősűrűségű hullámtere utoléri, azaz elfogy a régmúltba vezető tűzvonali időszála és a szerinó úgymond, képletesen szólva leesik az időszál végéről a feneketlen mélységbe. Úgyhogy nem érdemes emiatt aggódnunk, mert úgysem tehetünk ellene semmit. Vagyis lehet, hogy a teremtés kezdetétől fogva meg vannak számlálva a napjaink, csak még nem tudunk róla.

A téridőben egy fotinó időszála általában akkor szakad meg, ha az Életfán felette létező valamelyik fotinó megsemmisül valami módon. Mivel a szerinók elvileg halhatatlanok, a belőlük közvetlenül leszármazott fotinókkal ez nem történhet meg. Hisz amelyik fotinónak a felettese szerinó, annak minden felettese szerinó. Mivel a jelenlegi tudásunk szerint fotinóból nem lehet szerinót kelteni, illetve a szerinók és fotinók nem alakíthatók át egymásba valamilyen speciális deformációval. Ebből következik, hogy az ilyen, szerinókból származó fotinókat nevezhetjük félisteneknek, akik ugyan halandók, de időszál megszakító fegyverrel nem lehet őket megölni. Csak ha kitaszítják őket az őskáosz sötétjébe, ott szűnnek meg, alfatér híján.

Készült: 2021.12.27. - 28.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz