FÉNYÖZÖN

Az Ősfénylés (2021. létfilozófia) című írásban bemutattuk, hogyan kezdődött az univerzum teremtése. Ebben az írásban azt részletezzük, hogyan végződhet?

Az univerzum nem egyensúlyban létező rendszer. Egyrészt folyamatosan tágul kifelé a végtelenbe, ahogy a téridő hullámtere emanációs sebességgel felfúvódik, s benne akadálytalanul szétrohannak a szerinók, fotinók, különböző stabil anyagi részecskék. Vagyis egyre nő a teremtmények által elfoglalható térfogata a világnak. Másrészt folyamatosan keletkeznek benne egymásból, meghatározott szabályok szerint, egyes helyeken, adott ütemben új szerinók, fotinók, különböző stabil anyagi részecskék. Vagyis egyre nő a teremtmények darabszáma a világban. Harmadrészt meghatározott körülmények között meg is semmisülhetnek, nyomtalanul semmivé válhatnak a fotinók és anyagi részecskék, egyes helyeken, adott mennyiségben. Vagyis csökkenhet is valamilyen mértékben a teremtmények darabszáma lokálisan. A megsemmisülés folyamatával részletesen az Annihiláció (2021, létfilozófia) című írásban foglalkozunk.

1. VÉGKIMENETELEK

Mindez azt jelenti, hogy az univerzumban egyes helyeken nő az energia és anyag sűrűsége, máshol meg csökken vagy stagnál. Nem tudjuk, mióta tart ez a folyamat és azt sem, meddig fog tartani? És mi lesz a vége? Elvileg három kimenetele lehetséges a folyamatnak, nagyon hosszú időtávon:

1. Az energia és anyag mennyisége gyorsabban nő, mint ahogy szét tud terjedni a végtelenbe. A szétterjedést gátló egyetlen tényező a gravitáció, ami összehúzza, egyre nagyobb csomókba a teremtményeket. Így jönnek létre az égitestek: üstökösök, bolygók, csillagok, fekete lyukak, galaxisok, galaxishalmazok, szuperhalmazok. Ha a gyarapodás tartós, a kozmosz egyre zsúfoltabbá, zajosabbá válik. Nő az univerzum hőmérséklete, erősödik a háttérzaj, szaporodnak és egyre nagyobbra híznak a fekete lyukak. Ennek legvégső állapota az, amikor az egész univerzum egyetlen gigantikus fekete lyukká válik (kívülről nézve, az eseményhorizonton túlról), azaz telítődik fénykvantumokkal a kozmosz, egyre nagyobb területen és magába nyel mindent. Ezt nevezzük fényözönnek (belülről nézve, az eseményhorizonton belül).

2. Az energia és anyag mennyisége lassabban nő, mint ahogy szét tud terjedni a végtelenbe. A gravitáció nem képes összehúzni a teremtményeket, amik fokozatosan eltűnnek egymás számára a távolban és mind magukra maradnak. Ha a széthullás tartós, a kozmosz egyre üresebbé, csendesebbé, szegényebbé válik. Csökken az univerzum hőmérséklete, gyengül a háttérzaj, a fekete lyukak növekedése leáll, miután mindent beszippantottak maguk körül. Ennek legvégső állapota az, amikor az egész univerzum széthullik végesen sok, véges méretű fekete lyukká, amik nem képesek összevonzani egymást. Esetleg néhány kisebb égitest (üstökös, bolygó, csillag) megmenekülhet a beszippantástól és kihűlve beleveszhet a végtelenbe. Ezt nevezzük kihunyásnak, elsötétedésnek.

3. Az energia és anyag mennyisége valamilyen szabályozó mechanizmus (intelligens beavatkozások) révén egyensúlyban marad a szétterjedéssel és egyre gyarapodik a végtelenségig, de közben megőrzi a jelenleg látható sűrűségét, zajosságát, hőmérsékletét. Ennek nincs legvégső állapota. Amíg az értelmes lények képesek fenntartani az univerzum mesterséges rendjét, addig így marad az egész. Ennek bekövetkezése azonban fölöttébb valószínűtlen. Ha az értelmes lények bármilyen okból abbahagyják a szabályozást (kihalnak, elúnják, nem győzik tovább erőforrásokkal, háborúval akadályozzák egymást), a rendszer elbillen a fényözön vagy kihunyás állapota felé. Ezért valószínű, hogy lokálisan mindkét állapot kialakulhat. Vagyis egyes helyeken elszabadul a fényözön, máshol uralkodóvá válik a kihunyás, a kettő közt pedig szigetszerűen fennmaradhatnak egyensúlyi zónák.

2. MAXIMÁLIS FÉNYSŰRŰSÉG

A szerinók és fotinók, akik az univerzum legkisebb és legegyszerűbb (élő és intelligens) teremtményei, a szerkezeti felépítésük miatt nem zsúfolhatók össze tetszőleges sűrűségben egy véges térfogatba. Ennek oka, hogy az időhurkok hullámterei csak a hurok által bejárt gömbfelületen kívül tartalmaznak negatív időrétegeket, amik taszítási vektorai befelé mutatnak, a kibocsátó forrásuk irányába. Ezt hívjuk vonzásnak, ami valójában egymás felé taszítást jelent. Az időhurok belsején csak pozitív időrétegek mennek át (a matematikai modelljeink szerint), kifelé mutató taszítási vektorokkal. Ami eltaszítja egymástól a forráspontokat. Vagyis az időhurkok nem nyomhatók bele egymásba. Makacsul ellenállnak ennek, noha a belsejükben gyakorlatilag semmi sincs, azaz "rengeteg hely van bennük", mert éppoly üresek, mint a körülöttük lévő tér. Üresség alatt itt azt értjük, hogy az időhurkot alkotó tachionok jelentpontjai nulla térdimenziós kiterjedésű létezők, tehát nincs mérhető fizikai méretük. Vagyis az időhurok véges térfogatából csak jelentéktelenül kicsiny (semekkora) részt foglalnak el, ami így teljesen üresnek tekintendő.

Mivel az időhurok átmérője azonos a Planck-hosszal, minden ami ennél kisebb, technikailag mérhetetlen, tehát nulla nagyságú, mert a mérőműszer is időhurkokból van, ami korlátot szab a használhatóságának. Így sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudjuk (valószínűleg soha) az időforrások nulla méretéről szóló kijelentésünket. Ezt részletesen lásd az: Okfejtés (2021, létfilozófia) című írásban.

Az elemi részecskék belsejében ezért véges mennyiségű fénykvantum fér el, még ideális térkitöltés (tetraéderes szimmetria) esetén is. Ezek nagy része "kötött", azaz a gömbszerű időtartályt alkotó időfraktál része. A többi viszont lehet kívülről bejutott, szabad szerinó vagy fotinó is, amik az időtartályban lévő üregekben esnek (átmenetileg) csapdába. Az elemi részecskék ezért szintén nem nyomhatók egymásba és még ideális térkitöltés esetén is csak véges számú szabad szerinó vagy fotinó fér el a köztük maradó résekben. Ebből következik, hogy az anyagnak és a fénynek van egy maximális sűrűségi értéke, amit fizikai okokból képtelenség átlépni. Tehát a fekete lyukak térfogata nem zsugorítható tetszőlegesen. Egy adott sűrűség elérése után hiába növeljük tovább a gravitációt, nem lehet vele (és mással sem) még jobban összepréselni a szerinókat és fotinókat. Így a fekete lyukak csak kifelé növekedhetnek, egyre nagyobbra hízva.

A fekete lyukak növekedésének elvileg nincs határa. Tehát fényözön állapot esetén az univerzum minden fénykvantuma összezsúfolódhat egyetlen, elképzelhetetlen méretű (sok billió fényév átmérőjű!) és tömegű hiper fekete lyukká, ami addig növekszik, amíg vannak rajta kívül a térben beszippantható teremtmények. Ha nincsenek, leáll a növekedése és bekövetkezik a statikus, örökké tartó végállapot. Minden téresszenciában és térdimenziószinten.

A fekete lyukak belül valószínűleg nem képesek a szaporodásra, csak a felszínükön. Bennük a fénykvantumokra nehezedő nyomás valószínűleg közel szabályos alakúra torzítja az időhurkokat, amik ezáltal képtelenné válnak az olyan deformációkra, amik másolatok keltését eredményezik. De még ha létre is jönnének új fotinók bennük, az óriási nyomás és a teljes zsúfoltság miatt nem tudnának hová kisodródni a szülőjükből, így valószínűleg egyetlen ciklusidő után megsemmisülnének a hullámtér zavaró hatása miatt. Ugyanígy, valószínűleg a diász és triász szerinók, valamint a diád és triád fotinók sem képesek megmaradni ekkora nyomás esetén, vagyis degradálódnak térosztással monász szerinókká és fényosztással monád fotinókká.

Ellenben a fekete lyuk felszínéhez préselődő fénykvantumok képesek lehetnek másolatok kibocsátására, amik azonban hozzájuk tapadnak és gyorsan betemetik őket. Így elvileg a fényözön állapot a végtelenségig terjeszkedhet, növekedhet kifelé a téridőben, de mindenképpen lassabban, mint ahogy a téridő tágul, hisz a felszíne folyamatosan nő, egyre több hely van rajta az új fotinóknak.

3. MENEKÜLÉSI LEHETŐSÉGEK

Könnyen belátható, hogy az értelmes lények (természetes, lelki és egyéb intelligenciák) számára egyáltalán nem vonzó lehetőség belekerülni egy fekete lyukba vagy a végtelenségig növekvő fényözönbe. Egyrészt, mert az értelem működéséhez információ gyűjtő, tároló, feldolgozó szerkezetekre van szükség. Másrészt, mert az információk megőrzéséhez zajvédelemre és hibajavító képességre van szükség. A fényözön maga a totális zaj, minden információ elfelejtése (halála) az azt kezelő lények számára. Az egyszerű fénylények (szerinók, fotinók) számára nem halálos, viszont örök fogságba esést jelent, összezsúfolva egy helyre, ami megfosztja őket a teremtés és az új dolgok megismerésének lehetőségétől.

Minden értelmes lény számára ezért létfontosságú távol maradni a túl nagy méretű égitestektől: a csillagoktól, fekete lyukaktól és ezek csoportjaitól, valamint a fényözöntől. Ehhez tudásra van szükség: az univerzum és a fizika isteni szintű ismeretére. Időben fel kell ismerni a fenyegető veszélyeket és el kell menekülni előlük (kozmikus népvándorlás az üres terek felé) vagy el kell hárítani őket (térmanipulációval irányított annihiláció). Mindkét megoldásnak megvannak a maga előnyei és hátrányai egyaránt.

A menekülés történhet térugró űrhajókkal az univerzum anyagban és fényben szegényebb zónái felé vagy térváltásokkal az üresebb téresszenciákba, illetve kiköltözéssel a nemtér-nemidőbe. A fényszegény zónák nem maradnak mindig olyanok, így idővel ezekből is távozni kell máshová. Feltéve, hogy nem zárja körbe addigra őket minden irányból a növekvő fekete lyukak és anyaghalmazok sokasága. A párhuzamos téresszenciák telítettsége valószínűleg hasonló a miénkhez, így bármelyikbe átmenni: csöbörből-vödörbe kerülés. A nemtér-nemidő réteg csak akkor nyújt biztonságot, ha nincsenek olyan téranomáliák, amik a téridőt betöltő fényözönben keletkeznek és a szerinók, fotinók egy részének kiszabadulásával járnak. Erről még semmit sem tudunk.

Ahogy azt sem tudjuk, hogy vajon a fényözönön át lehet-e jutni a nemtér-nemidőn keresztül, egyetlen hatalmas térugrással? Mivel fogalmunk sincs arról, meddig ér a fényözön a térben (milyen vastag) és mennyivel előbb kell kiugranunk a térből ahhoz, hogy ne károsítsa az űrhajónkat? Illetve mennyivel később kell beugranunk a térbe ahhoz, hogy biztonságosan túljussunk rajta az ismeretlenbe?

Feltételezzük, hogy az univerzumot működtető fejlettebb istenek a fényözön állapot megakadályozása érdekében, adott időközönként kiürítik a teret, csökkentve a benne lévő fénykvantumok és anyagok mennyiségét. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a: Teremtési korszakok (2021, létfilozófia) című írást. A tisztogatás praktikusan a felsőbb térdimenziószintek irányába történik. Térszorzással bővítik a téresszenciák térdimenziószámát, hogy a bennük lévő teremtmények nagyobb kiterjedésben szóródjanak szét. A 3D-ből 4D-t csinálnak, abból 5D-t, abból 6D-t, amikben egyre több hely jut ugyanannyi teremtménynek a plusz kiterjedési irányok miatt. Majd ha a fény és az anyag kellően szétoszlott bennük, térosztással visszaváltanak alacsonyabb térdimenziószámra, bezárva a téresszenciákat. Ekkor a felsőbb terekbe kikerült teremtmények elszeparálódnak, ahol vagy önálló univerzumokat alkotnak vagy megsemmisülnek az őskáoszban. Egy ilyen kozmikus méretű fénykieresztő műveletbe belekerülni egy űrhajóval nem kimondott életbiztosítás.

Azt is feltételezzük, hogy egyes istenek irányított annihilációval próbálhatják meg kitisztítani maguk körül a téresszenciát, lényegében megszűntetve a csillagokat és fekete lyukakat egy hatótávolságon belül. Ezen technológiákat ma még elképzelni sem tudjuk, bár a nyomaik láthatók a távolban. Az univerzumban körülöttünk többfelé felfedeztünk már rejtélyes ürességeket, ahol kisebb-nagyobb területen (akár sok millió fényév átmérőjű zónákban!) semmi sincs, mintha kipucolták volna a teret. Hiányoznak belőlük a galaxisok. Az ilyen zónák vonzó célpontok lehetnek a menekülő értelmes lények számára, feltéve, hogy életben tudnak maradni bennük. És feltéve, hogy akik létrehozták, újra és újra létrehozzák őket, ahogy kezdenek megtelni a környezetükből beszivárgó égitestekkel. Márpedig ha egy ilyen zónában időnként minden égitestet megsemmisítenek, akkor azzal az oda bevándorolt értelmes lényeket is kiirthatják. Tehát meggondolandó, hogy érdemes-e oda beköltözni?

A legbiztonságosabb megoldásnak az tűnik, ha feltérképezzük a környező univerzumot, megállapítjuk, milyen irányban van hozzánk a legközelebb a széle és elindulunk arrafelé. Térugrásokkal kimegyünk az anyagban gazdag területről az univerzum fényudvarába, sőt azon is túlra, a téridő peremére (ez sok százbillió fényéves utazást jelent!). De még ez sem jelent megoldást a túlélésre hosszabb távon (örökké). És nem csak a terjeszkedő fényözön miatt, ami idővel utolérhet minket.

Amennyiben a minden létező hullámterében több elsőrangú szerinót is megteremtettek már az okforrások, ezek téridő buborékjai a miénktől különböző irányokban, különböző távolságokra lehetnek az őskáoszban. És idővel egymásba érnek majd a tereik, ahogy növekednek. És nem tudjuk, ezek története hogyan alakult? Fényözönbe fulladtak vagy kihunytak? Egyes túlvilági információk szerint a miénken kívül még 143 másik Brahmá létezik odakint, akikről tudunk, tehát valószínűleg már összeér velük valahol a mi teremtésünk közvetlenül (szomszédosak) vagy közvetve (a szomszédaink szomszédai). Más túlvilági információk szerint minden irányból egy óriási fekete lyuk veszi körül a mi univerzumunkat (ez valójában több fényözönbe fulladt téridőt jelent), ami végül el fogja nyelni a miénket.

Tehát ha elindulunk bármilyen irányba, könnyen előfordulhat, hogy beleszaladunk egy szemből táguló fényözön buborékba és ez elől nem tudjuk, milyen irányba térjünk ki? Lehet, hogy a mi téridőnk körül tényleg mindenfelé fényözönök uralkodnak és nincs menekvés. Lehet, hogy van egy vagy több olyan irány, kisebb-nagyobb rés, amerre most még kimenekülhetünk az őskáosz feneketlen mélységébe. De ott sem garantálja semmi, hogy nem futunk bele további, még fel nem fedezett Brahmák téridő buborékaiba és fényözöneibe. Ezért a halhatatlanság gyakorlatilag sosem jelent öröklétet, mert a távoli jövő bármikor tartogathat a számunkra olyan kellemetlen meglepetést, ami elől nem tudunk elmenekülni. Vagyis harcolnunk kell majd a puszta fennmaradásunkért és irtani, pusztítani magunk körül a létezés túlburjánzását, hogy ne fulladjunk bele a végtelen fényözönbe.

4. KÉTFÉLE KIMENETEL

Mindebből az is következik, hogy a minden létező teremtéstörténete két nagy részre osztható. Az első korszakban üres az őskáosz, benne az egymást taszigáló okforrásokból időnként, itt-ott, egymástól messze megteremtődnek az időhurok Istenek, akik téridő buborékai egy idő után fényözönné válnak vagy kihunynak. A második korszakban, amennyiben a buborékok egy része vagy mindegyike fényözönné válik, bekövetkezik a fényözönök összeolvadása. Az őskáosz végtelen fényességbe fullad, eléri a teljesség állapotát. Amennyiben viszont minden buborékra kihunyás vár (nincs kivétel!), az őskáosz végtelen sötétségbe fullad, eléri a kvázi üresség állapotát, amiben a megmaradt fekete lyukak és egyéb égitestek röpködnek össze-vissza. Ez esetben az értelmes lényeknek van esélyük az életben maradásra és új univerzumok létrehozására a régiek hulladékai közt.

A végtelen fényesség ellen az értelmes lények csak úgy védekezhetnek, ha maguk körül megsemmisítik az összes fényt egy jókora buborékban és ezen belül új teremtésbe kezdenek, majd a fényözön állapotot megelőzendő, ciklikusan irtják a fényt. Ez esetben az őskáosz nem egy üres sötétség, benne fénylő univerzumokkal, hanem egy fényözön világosság, benne üresen sötétlő univerzumokkal (amik buborékai vagy összeérnek idővel vagy nem). És itt felmerül a kérdés, vajon hogy tudnánk meggyőződni arról, melyik kimenetel valósult meg vagy fog megvalósulni a jövőben?

A csillagászati méréseink jelenleg arra utalnak, hogy az univerzumunk gyorsulva tágul (a Hubble konstans értéke: 73,04 km/s/Mpc), vagyis a galaxisokat valami folyamatosan széttolja egymástól vagy kihúzza a térbuborék pereme felé. A széttolási modell azon alapul, hogy a gravitációs vonzás (a negatív időhullám rétegek vektorainak befelé taszítása) egy távolságon túl annyira lecsökken a vektorok eredőinek változása miatt, hogy kisebbé válik a pozitív időhullám rétegek kifelé taszításánál (aminek vektorai ugyancsak változnak). Ez olyan hatást kelt, mintha a gravitáció egy távolságon túl gyengén taszítóvá válna. Ezért nem nőnek bármekkorára a bolygórendszerek, galaxisok, galaxishalmazok. Ezt matematikailag igazolni könnyebb, mint fizikailag lemérni, mert nem tudjuk, mekkora távolságról lehet szó? Valószínűleg tömegfüggő, égitest átmérő függő és a környező égitestek mind befolyásolják, belezavarva a mérésbe.

A kihúzási modell azon alapul, hogy körülöttünk, az univerzumunk peremén túl, minden irányban más univerzumok fényözönei találhatók, vagyis egy hiper fekete lyuk belsejében vagyunk, aminek gravitációja magához húzza az üreg belsejében keletkező galaxisokat. Azok végül elérik az eseményhorizontot és átesve rajta, felkenődnek a fényözön felületére. Ezt fizikailag könnyű lemérni, a szétrepülő galaxisok irányvektorai alapján. Mert az üregnek van egy közepe, ahol a legtöbb galaxis és galaxishalmaz vektorainak meghosszabításai a talppontjukon túlra, nagyjából metszik egymást. Azon a területen a galaxisok vagy állnak vagy lassan sodródnak kifelé, attól távolodva minden galaxis egyre gyorsabban mozog a peremvidék felé, míg közel fényhatársebességgel el nem tűnik az eseményhorizonton túl.

Természetesen az is lehetséges, hogy mindkét modell igaz, mert nem zárják ki egymást. Ahogy az is előfordulhat, hogy valahol tévedtünk és egyik sem igaz. Valami egész más jelenség okozza az univerzumunk gyorsuló tágulását. Az igazolásokon és cáfolatokon még van időnk dolgozni, amíg messze vagyunk a feltételezett fekete lyuk eseményhorizontjától.

Készült: 2021.12.24. - 28.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz