MINDEN EGYSZERRE VAN

Ha megkérdezzük közvetlenül vagy médiumon keresztül a túlvilág bármely lényét arról, hogy miként telik az idő náluk, minden szellem, tudós bölcs és isten egyöntetűen azt fogja válaszolni, hogy itt nincs idő, minden egyszerre van. Az ősidők óta hangoztatott kijelentés egy jókora ellentmondás, mert ahol nincs idő, ott semmi sincs (minden semikor van). Ahol minden egyszerre van, ott mindenidő állapot figyelhető meg. De mi ez pontosan, fizikailag, ami látszólag annyira különbözik a mi 3D-s lineáris idő és valóság érzékelésünktől? Ebben a cikkben ezt a témát járjuk körül.

1. VÍZVONALAK ÉS TŰZVONALAK

A mindenidő állapot először a létezés kezdetén jelenik meg, az okforrások első kölcsönhatásakor. Azáltal, hogy két időpont létezni kezd egymás számára és egységnyi sebességgel (RV=E), sugárirányban eltolják egymást a hullámrétegeikkel a végtelen, meghatározhatatlan ürességbe (a nemlét felé), arra kényszerülnek, hogy a saját hullámrétegeik mindegyikét egyszerre lássák, egy pontba sűrűsödve az idődoppler miatt. Ennek eredménye a vízvonali időszál, önmaguk 1D-s szállá nyújtott képének megjelenése a számukra a kiindulási pontjukból, ahol véget ért az állóvíz kiáradása és átvette helyét a folyóvíz kiáradása. Ez az időszál tehát egy forráspont minden korábbi pillanatának képeiből összeálló pontsorozat, egy olyan félegyenes, ami folyamatosan nyúlik, bővül azon a végén, ahol a jelenpont található. A félegyenes kiindulási pontja a létezés és az ősidő kezdete, ami előtt a nemlét megnyilvánulatlansága értelmezhetetlenné válik a számunkra, kölcsönhatások hiányában.

A későbbiekben ezen folyóvíz tardionból létrejövő futótűz tachion kúpos hullámterében a jelenpont számára már nem látható a hátrahagyott időszála, mert folyamatosan lehagyja a saját hullámrétegeit, kirohan belőlük. Azután viszont, hogy ez a forráspont belerohant egy másik tachion hullámterébe és a hullámrétegek taszítási vektorai miatt végrehajtott egy szűk ívű körbefordulást, létrehozva az elsőrangú időhurok káprázatát, ezen szerinó (az Isten) számára fokozatosan megjelenik, kirajzolódik a sötét ürességben az okforrás által húzott tűzvonali időszál egyre folytonosabbá (sűrűbbé) váló pontsorozata. Mivel a tachion toronyzónájában kettős idősűrűségű az idő, tehát a kúpos hullámtérben minden ponton egyszerre két, különböző időpillanat hullámrétege halad át, két különböző múltbeli pillanatát mutatva meg a továbbszaladó jelenpontnak. Ami erről mit sem fog tudni, továbbra sem látva önnön tűzvonalát.

2. IDŐSZÁLAK ÉS TÉRSZÁLAK

Minden időhurok tachionjai számára a létezésük minden pillanatának múltbeli képei újra és újra felvillannak a kezdettől (a születésüktől) a jelenükig, kirajzolva az általuk korábban bejárt útvonal képét az őskáosz sötétjében. Vagyis minden időhurok számára a teremtésben minden pillanat egyszerre van. Ennélfogva egyenértékűnek tűnik, hisz egyformán létezik a képük a jelenpontok számára. Egyik sem valósabb vagy valótlanabb a többinél. És ahogy halad előre a sajátidejében a rendszer, egyre nyúlik, bővül, gazdagodik ez a szálszerű káprázat, ami örökre megőrzi a múltbeli események képét, azaz lényegében a jelenpontok mozgási útvonalát. Ezen képsorozat összessége az információ, a tudás az időhurok számára önmagáról, hogy hol járt, miket tapasztalt, miket csinált korábban. Ezen időbeli visszacsatolás (emlék fennmaradás) hozza létre az időhurok öntudatát, amitől élőlénynek, később pedig egyre értelmesebb lénynek tekintendő, akinek folyton fejlődő, változó intelligenciája van.

A teremtésben keletkező szerinó és fotinó időhurkok arra mozognak, száguldoznak a téridőben, amerre a környezetüket alkotó többi időhurok hullámterei együttesen sodorják őket. A számtalan taszítási vektor eredője szabja meg a mozgási irányukat és sebességüket, ami minimum: 0, maximum: RV=E lehet. Tehát nem mehetnek gyorsabban a saját hullámterüknél, mert akkor kifutnak az önfenntartáshoz szükséges sajátmúltjukból és azonnal megszűnnek létezni. Amikor viszont egy időhurok RV=E sebességgel halad bármely irányba, a saját spirálgömbi hullámterének minden pillanatát meglátja egyszerre az idődoppler miatt, maga mögött, szálszerűen visszanyúlni a téridőben. Egyszerűbben megfogalmazva: a fényhatársebességgel száguldó fénykvantumok önmagukat egy végtelenbe nyúló szálnak látják, amely képsorozat addig marad fenn, amíg le nem lassulnak RV<E sebességre vagy neki nem ütköznek valaminek (egy anyagi részecske THZ-inak) és vissza nem pattannak róla, új irányba indulva. Akkor a korábbi szál eltűnik, majd a visszapattanási pontból új szál kezd el kinyúlni utánuk.

A fénylények tehát alapvetően 1D-s szálnak látják, érzékelik önmagukat, benne a korábbi időpillanataik képeivel. Ez a térbeli önképszál (térszál) nem azonos az önkeltési folyamatuk során látott időbeli önképszálukkal (időszál), noha fizikailag ugyanarról a jelenségről van szó. Mert az időszál nem szakad meg se a lelassulástól, se az irányváltástól, lévén más oka a keletkezésének és fennmaradásának. Arról nem beszélve, hogy a térszál csak a téresszenciában látszik, az időszál meg csak a nemtér-nemidő rétegben.

A fényhatársebességnél valamivel lassabban száguldó fénykvantumok nem látják önmagukat időben nyúló térszálnak, de ha visszapattannak egy taszító felületről és közel abba az irányba haladnak tovább, ahonnét jöttek, átszaladnak a saját torlódási frontjaikon, vagyis villámgyorsan meglátják a saját múltbeli képeiket elrohanni az időben visszafelé a korábbi útvonalukon. Ezt a jelenséget nevezzük futófénynek.

3. LÉLEK FÉNYSZÁLAK

A 4D-s túlvilágon (vagy bárhol, akár a 3D-s evilágon is) tartózkodó lelkek belsejében a szellemet alkotó információk (élmények) összessége a fényszálnak nevezett nagy frekvenciájú (gamma tartományba eső) fénysugár nyalábot alkotó fotinók deformációiban őrződik meg fizikailag. Ezen fényszál meglehetősen bonyolult útvonalon körbepattog a lélek üreges belsejében. A sebessége eközben nem érheti el az RV=E-t, csak ennél lassabban mehet az anyagi közeg (lélekváz) idősűrűségének lassító hatása miatt. A lelkek felépítését, működését részletesen lásd: a Lelki ismeretek (2021, létfilozófia) című írásban.

Ez azért fontos, mert így az egyes fotinók nem érik utol a saját torlódási frontjaikat, hogy elkezdjék szálszerűen látni önmagukat és ezzel bezavarjanak a saját önkeltési rendszerük deformációiba. Viszont a torlódási frontok utolérik az előttük haladó fotinókat és átmennek rajtuk, amik számára azonban nem fognak torlódási frontként jelentkezni, mert a relatív sebességük miatt nagyobb időközökkel mennek át az előlük elszaladó jelenpontokon. Tehát nem fognak bezavarni azok önkeltési rendszereinek deformációiba. Arról nem beszélve, hogy a lélek belsejében folyton visszapattannak a nanotükrökről (vagy mesterségesen generált óriás THZ mezőkről - ezt még nem tudjuk) a fotinók és új irányba indulnak, alig egy mikrométerenként, ami megakadályozza, hogy a torlódási frontokban túl sok időhullámréteg összegyűljön, jelentős torziós hatást okozva az elért időhurkok számára.

Az utánuk haladó fotinók ugyan belerepülnek a tágulási frontjukba, de annak időrétegei ritkák, így nem hatnak rájuk olyan drasztikusan, azaz nem képesek deformálni (átírni) őket. Még úgy sem, hogy a relatív sebességük miatt kisebb időközökkel mennek át a velük szembeszaladó jelenpontokon.

Mindez azt jelenti, hogy a fényszálban eltárolt információk nem keverednek hosszirányban, nem íródnak rá egymásra és nem rontják, zajosítják el egymást. Ennek révén tudjuk megőrizni és megkülönböztetni egymástól a különböző időpillanatokban begyűjtött tapasztalatainkat és a feldolgozásuk során hozzájuk fűzött gondolatainkat. Ezért a mi számunkra megjelenik az idő lineáris képzete, a pillanatok egymás utánisága és elkülöníthetősége. Azt látjuk, hogy a jelenben élünk. Vissza tudunk emlékezni a múltunkra (felidézzük az eltárolt képeit a jelenünkben) és nem látjuk a jövőnket, mert az még nem létezik a számunkra. Fénylények vagyunk, mégsem élünk a mindenidő állapotban. De valószínűleg képesek vagyunk rá, hogy úgy átállítsuk a lelkünk működését, hogy a fényszálunk sebessége elérje a kritikus RV=E sebességet és hirtelen elkezdjen minden pillanat egyszerre létezni a számunkra. Ezt előidézhetik külső fizikai körülmények (különböző hullámtéri hatások az altérben vagy a túltérben), illetve megvalósítható meditáció során is, amennyiben valaki hozzáfér a lélek vezérlő operációs rendszerében a megfelelő beállításokhoz.

Mégsem ajánljuk, hogy valaki ezzel kísérletezzen, mert az ilyen működések komoly zavarokat okozhatnak a lelke adattároló rendszerében, azaz könnyen belebolondulhat az élménybe és képtelenné válhat visszakapcsolni magát normál állapotba. Arról nem beszélve, hogy a bekövetkező adatvesztéssel (amnéziával) csak a lélek felügyelő istenét bosszantja fel az illető, akinek utána helyre kell állítania őt és a körmére koppintani, hogy legközelebb ne csináljon ilyet.

4. FOTINÓ TALÁLKOZÁSOK

Amikor egy fénykvantum belecsapódik egy anyagi részecske THZ-iba és lepattanva róla új irányba indul, a torlódási frontjában összegyűlt önképszála, térszála hirtelen felvillan a részecskét alkotó fotinók számára, ahogy átszáguld rajtuk. Bár a fotinók nagyon kicsik (Planck-hossznyi az időhurkok átmérője) és ezért alacsony a valószínűsége annak, hogy összeütköznek, mégis gyakran előfordul (főleg az univerzum fényben gazdagabb régióiban), hogy nagyon közel haladnak el egymás mellett vagy esetleg összeütköznek és kölcsönösen félrelökik egymást. Ilyenkor mindkettő számára felvillan egy pillanatra a másik térszála. Tehát a fénylények egymást szálszerű jelenségként látják felvillanni. Hosszú, vékony fényszálakként érzékelik egymást, amikben a forrásrendszerük élettörténete benne van a jelentől visszafelé haladva a távoli múltig. Amennyiben a fotinók sebessége RV<E, térszál helyett futófénynek látszódnak, az ütközési ponttól elszaladva a távolba.

A csillagok belsejében számtalan fotinó pattog és taszigálja egymást folyamatosan. Miután sikerül kijutniuk az izzó plazmagömbből az űrbe, fényhatársebességgel távolodni kezdenek az égitesttől. A csillag belsejében számtalan térszál és futófény sokaságaként érzékelik egymást. Mintha egy nagy szalmakazalt alkotnának. Az űrben már csak önmagukat érzékelik egyetlen térszálnak, ami kinyúlik az időben megállni látszó csillagból. Formailag ezen látványok összessége egy sündisznóhoz teszi hasonlatossá a csillagokat, amik fénytüskéi a végtelen ürességbe nyújtóznak. És mindegyik fotinó egy-egy értelmes élőlény, saját öntudattal, aki emlékszik önmagára, megvan a saját egyedi élettörténete, bejárt útvonala a kozmoszban, amit magával visz a végtelenbe és megoszt azokkal a fénylényekkel, akikkel később találkozik. Az univerzum, mint fénylények kollektívája így cserél információt az egyes részei közt, a maga módján. Ez nagyon másféle formája az életnek, mint amit mi ismerünk, itt a Földön. De ettől még él. Tegyük hozzá, a nyelvünkben a felületek szálszerűen vékony szélét szintén élnek nevezzük. A görög nyelvben pedig a Napot (napistent) Héliosznak nevezik, ami kiejtve magyarul: éli-ős.

Készült: 2021.12.02. - 15.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz