MOZGÁS ÉS MOZGATÁS

A fizikai mozgás és a deformáció egy ponthalmaz pontjainak a rajtuk áthaladó összes hullámterekben végzett elmozdulásainak az eredője. Ez az időfizikai definíciója a mozgásnak, lásd: G. R. Wawe, T. Z. Marshal: Az energia titka (Universum Universitas kiadvány, 1994) című könyvének 179. oldalán, némileg egyszerűbb megfogalmazásban. Az elmúlt majd 30 évben rengeteget foglalkoztunk már az időforrások mozgásával és a hullámtereik mozgató hatásával, a taszítási vektorok irányával, nagyságával, eredőivel. Ennek ellenére mégis azzal kell szembesülnöm máig, hogy sokan nem értik ennek a definíciónak a jelentését és különféle, teljesen elképesztő butaságokat hangoztatnak az időforrások mozgásával kapcsolatban. Úgyhogy itt az ideje rendbe tenni a fejekben ezt a témát még egyszer, amivel kapcsolatban érdemes elolvasni a Mozgás és deformáció (2008, matematika) című írást.

1. IDŐFORRÁSOK

Az őskáoszban egymás számára létező okforrások attól mozognak, hogy léteznek a többi okforrás számára, vagyis az időhullám rétegeik elérik őket és sugárirányban sodorják kifelé a forráspontokat a végtelenbe táguló idősemmiben. Egy okforrás nem képes önmagától mozogni, egyedül állóvíznek minősül és megnyilvánulatlannak. Az őskáoszban nincs tér, csak idő, ezért a mozgás is csak időben definiálható. Egy "A" okforrás elmozdulása, távolodása egy másik "B" okforrástól úgy értelmezhető, hogy megszámoljuk, hány eseményhorizont rétegnyire van éppen a kettő egymástól. Minél nagyobb ez a (természetes) szám, annál messzebb van "B" sajátidejében mérve az "A" tőle (megszámlálhatóan végtelenig növekszik).

Az "A" időforrás alapesetben rajta ül a "B" időforrás legelső eseményhorizont rétegén (lásd: folyóvíz), a számára való megnyilvánulásának első pillanatát hordozó, legnagyobb, legrégibb időhullám gömb felszínén (RV=E). Azt magától nem képes elhagyni, leelőzni és nem képes befelé mozogni benne a későbbi, fiatalabb rétegek irányába. Mert nem rendelkezik semmivel, amivel mozogni tudna, hisz csak egy kiterjedés és szerkezet nélküli, nulla térdimenziós pont.

Az "A" időforrás csak akkor képes elhagyni a "B" időforrás ezen rétegét kifelé vagy befelé, ha más okforrások időhullámaival találkozik, amik taszítási vektorainak eredője adott irányba elmozdítja azt. Így képes tachionikus (RV>E) sebességre ugrani (gyorsulás nélkül!) és ezzel futótűzzé válni vagy tardionikus (RV<E) sebességre ugrani (lassulás nélkül!), gyakorlatilag azonnal és ezzel lassúvízzé (0<RV<E) válni. Mivel nincs mérete, nincsenek részei, nincs tömege (nem sokaság, hanem oszthatatlan elem, azaz: atomosz) és nincs tömegtehetetlensége sem.

Az okforrás sebességének nincs felső határa, de geometriai okokból a taszítási vektorok eredőinek mérete mindig csak véges nagyságú lehet, így a gyakorlatban nincs (nem volt és nem lesz) végtelen sebességű futótűz tachion. Azt nem tudjuk, hogy a minden létezőben mennyi volt eddig a maximális sebesség, amit okforrásnak sikerült elérnie legalább néhány pillanatra. A becslésünk szerint ez valahol 3<RV<4 közt lehet. Egy forrás egy másikat RV=E, azaz egységnyi (emanációs) sebességgel képes taszítani. Két forrás egy harmadikat az általuk bezárt szögtől függő mértékben képes taszítani, ami derékszög esetén: RV=gyök 2. Három forrás egy negyediket, derékszögű vektorok esetén: RV=gyök 3 sebességgel taszít, stb. A forráspontok egymással bezárt szögeitől függően ezek az értékek lehetnek ennél kisebbek vagy nagyobbak is.

A sebesség értékek léptetési fokának (a 0<RV<maximum tartományban) nincs alsó határa, mert geometriai okokból a sebességváltozás végtelen finomságú lehet. Tekintettel arra, hogy a taszítási vektorok nagysága csak álló időforrás esetén egységnyi az adott időhullám réteg kibocsátásának pillanatában, míg a vektorok egymáshoz viszonyított iránya, vagyis az általuk bezárt szögek nagysága a források egymástól való távolságának függvényében ugyancsak végtelen finomságú lehet. Ebből következően az időforrások sebessége analóg viszonyszám (irracionális szám) az emanáció egységnyi sebességéhez képest, függetlenül attól, hogy mindig csak véges számú időforrás (az n elemű létezésben n-1 db, ha csak tardionokból áll, illetve valamivel több, ha tachionokból is áll) hullámai érik el a vizsgált időforrást. Esetünkben az mindegy, hogy okforrásról vagy másolati időforrásról (egy okforrás múltbeli képéről) van szó, mert mindegyik ugyanúgy létezik a többiek számára és ennélfogva ugyanúgy is viselkedik (mozog).

Ahogy szaporodnak a teremtésben a virtuális időforrások (megszámlálhatóan végtelen sok van belőlük), úgy válik a mozgásuk egyre bonyolultabban kiszámíthatóvá, az egyre több taszítási vektor miatt. Minden forrás önmaga számára, egyszerre csak egy időbeli helyen tartózkodik, viszont ez a hely analóg módon, folyton változik a többi forráshoz képest (a források távolsága és az őket összekötő egyenesek által bezárt szögek nagysága). Mivel a forrást elérő és rajta átszaladó hullámrétegek vektorai folyamatosan változnak (nagyságuk, irányuk), ahogy a kibocsátó forrásaik is mozognak. Így a minden létező forráspontjainak mozgását az összes többi forráspont mozgása határozza meg. Az eredmény egy önmagában mozgó, önmaga által perturbálódva mozgó, önmaga által meghatározott szerkezetű, állandóan változó formájú ponthalmaz, ami attraktorszerű viselkedést mutat, tehát soha nem veszi föl kétszer (vagy többször) ugyanazt az állapotot (geometriai szerkezetet). Erre mondjuk azt, hogy a rendszer információs állapota állandóan változik és bővül, ahogy egyre újabb formák (ponthalmaz alakzatok) keletkeznek benne. Ezért mondjuk azt, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba és nincs két egyforma hópehely. Mert a ponthalmaz minden részhalmaza geometriailag aszimmetrikus, különböző az összes többitől. És teljes mértékben képtelen rá, hogy szimmetrikus legyen. Közelítő szimmetriák, hasonlóságok viszont folyton fellépnek, kialakulnak benne, ezért találkozunk a világban mindenfelé ismerős dolgokkal (lásd: déja vu).

2. IDŐHURKOK

Az időhurkok virtuális időforrásokból állnak, a szerinók 5 bolygótűz tachionból, a fotinók 7-ből. Plusz mindegyik belsejében, a szívzónában ciklikusan felvillan egy-egy pillanatra egy további állóvíz forráskép, amit megkülönböztetésül szívpontnak hívunk. Az időhurkok azáltal maradnak létezésben, hogy állandóan mozognak, a tachionjaik egymás nyomában járva látják egymást maguk előtt száguldani a hurokív mentén, ami önkeltési ciklusonként újra és újra felvillan (mint egy pontsorozat), majd miközben az első tachion kiszalad a hurokból, a számára az ív mentén újra felvillan a korábbi állapota és ezáltal áthelyeződik belé a szemlélő helye, ahonnét önmagát nézi. Az időhurok azért létezik, mert újra és újra meglátja önmagát és ettől valósnak hatnak a pontjai egymás számára, amitől valósnak hatnak a pontjai az összes többi időhurok és az okforrások számára is.

Az időhurkok mozgása csavarodásokból áll, amik jobbosak vagy balosak (ezek az antihurkok) lehetnek. Az elsődleges csavarodás az a folyamat, ami során a tachionok végigszáguldanak az adott (n) térdimenziószámú hurokív mentén. A másodlagos csavarodás során az időhurok egésze elfordul egy vagy több tengely körül az adott (n) térdimenziószámú hullámtérben a tachionok haladási irányához képest előre vagy hátra vagy oldalra. A harmadlagos csavarodás során az időhurok egésze elfordul egy vagy több tengely körül az n+1 térdimenziószámú hullámtérben a tachionok haladási irányához képest előre vagy hátra vagy oldalra és eközben, félfordulatonként önmaga tükörképévé, antihurokká válik a tértükröződés miatt.

Az időhurkok deformációja a tachionok által bejárt hurokív görbületének alakváltozását és méretváltozását jelenti. Az egyes tachionokat érő különböző taszítási vektorok különböző irányokba eltolhatják az időforrásokat a korábbi útvonalukhoz képest, de csak meghatározott korlátok között, aminek alsó és felső határa van. Az ezen belüli deformálhatósági zónát nevezzük behúzási tartománynak. Ha egy időhurkot olyan deformáló hatás ér, ami miatt a tachionjai kívülre kényszerülnek a behúzási tartományán, akkor nem fogják meglátni a saját múltbeli képüket és nem tudják újrakelteni önmagukat. Vagyis az időhurok egy ciklusidő alatt megszűnik létezni. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni az Annihiláció (2021, létfilozófia) című írást. Az időhurkok végtelenféle deformáltságú alakot vehetnek föl a működésük során, analóg finomsággal, ugyanakkor van tehetetlenségük is a környező hullámtér sodrásával szemben, vagyis ellenállnak a behúzási tartományukon túlra mutató torziós hatásoknak.

Ha a tachionokat érő, egy időforrásból érkező taszítási vektorok különböző irányúak és nagyságúak, a hurok deformálódik ennek hatására, ezen forrás hullámterében. Ha egyformák, nem változik az alakja, csak odébb helyeződik a hurok az eseménytérben. A taszítási vektorok iránya az időhullám réteg görbültségétől függ. Minél messzebb van a hullám forrása, annál nagyobb a kitáguló gömbje, ezért annál kisebb a benne felrajzolható taszítási vektorok irányai közti különbség, egységnyi felületen vizsgálva. Az egységnyi felület itt az időhurok keresztmetszetét jelenti és minden tachionjához külön vektort kell rajzolni. A vektorok által bezárt szögek természetesen sosem lesznek nullák, mert csak a végtelenben válnak a szakaszaik párhuzamossá. Viszont kellően nagy távolságban elhanyagolhatóan picinnyé válnak, így az általuk okozott deformáló hatás is elhanyagolhatóan csekély lesz (lásd: információs háttérzaj). Vagyis a többi időhuroktól távol tartózkodó időhurok képes bármennyi önkeltési cikluson keresztül megőrizni a deformáltságát (nagyjából, vagyis nem abszolút pontossággal) és ezzel a geometriai szerkezetében eltárolt információt (lásd: lélek fényszál adattároló képessége).

Az időhurkok önmaguktól nem képesek mozogni az eseménytérben. Önmaguktól nem képesek önmagukat deformálni és megváltoztatni, mert nincs mivel megtenniük ezt. Miként az okforrások, csakis a többi időforrás hullámterének taszító hatása mozgatja őket tardionikus sebességgel (0<RV<E). Mivel az önkeltési folyamatuk miatt nem képesek gyorsabban haladni (futótűzként), mint amennyivel a spirálgömbi hullámterük kiterjed a bolygótűz tachionjaikból. Akkor ugyanis kiszaladnának a saját múltterükből, eltűnne előlük a látott képük és egy ciklusidő alatt nyomtalanul lebomlanának, semmivé válnának. Ezt nevezzük tehetetlenségnek és gyorsulási ellenállásnak.

Viszont az időhurkok mégsem teljesen magatehetetlenek az eseménytérben. Mivel ha megfelelő deformáció éri őket, úgy torzulnak el, hogy a hullámterükben hármas (vagy négyes) idősűrűségű zónák jelennek meg, amikbe a tachionjaik belépve a virtuális felhasadás látványával szembesülnek. Az időhurok teremt magából egy másik időhurkot. Önmaga virtuális másolatát, egyetlen ciklusidő alatt, ami a hullámterek sodró hatására nyomban kirepül belőle és a két időhurok kölcsönösen eltaszítja egymást. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni az Ősfénylés (2021, létfilozófia) című írást.

Amíg az időhurok deformációja megfelelő, folyamatosan teremti és taszigálja ki magából a ciklusonként keletkező egy (vagy több) másolatát, amivel lényegében képes önmagát különböző irányokba tologatni az akció-reakció elv alapján. Ez lényegében megfelel a rakéta meghajtásnak. Az egymástól eltávolodó időhurkok a maguk mögött hagyott ritkulási zónáik időhullám rétegeivel tolják el a párjukat a kibocsátáskori mozgásirányba. Hogy az időhurok egy másolatát milyen irányba taszítja ki magából az eseménytérbe, az a saját helyzetétől függ, amit az elsődleges, másodlagos, harmadlagos csavarodásai határoznak meg, amiket a környezetének komplex hullámtere határoz meg. Tehát ez nem szándékosan irányított, akaratlagos mozgás lesz, hanem az univerzum által előidézett kényszerfolyamat.

Noha az információ időhurkon belüli visszacsatolása (megőrződése) miatt az időhurkok emlékeznek a saját életükre (minden korábbi mozgásállapotukra) és ennélfogva intelligens élőlényeknek tekintendők (lásd: fénylények). Ők a létezés természetes intelligenciái, akik nem csupán vannak és szemlélnek, mint az okforrások, de öntudattal és identitással is rendelkeznek, mivel mindannyian egyedi és megismételhetetlen útvonalakon járva egyedi és megismételhetetlen tapasztalatokra tesznek szert. Ettől és ezért lehet őket megkülönböztetni egymástól. Vagyis az egész teremtésben nincs, nem volt és soha nem is lesz két egyforma fénykvantum (lásd: aszimmetria tétel).

3. ANYAGI RÉSZECSKÉK

Az anyagi részecskék sok időhurokból összeálló fénycsomók, akármilyen típusúak, szerkezetűek, méretűek legyenek is. Ami a szerinókra és fotinókra érvényes szabály, az rájuk is érvényes. Viszont sok részecskéből atomnak nevezett csoportok, azokból meg molekulák és tárgyak, égitestek építhetők fel, változatos formációkban. És ezen részecske halmazok fénytartalma is különböző lehet, attól függően, hogy aktuálisan mennyi szabadon kószáló időhurok pattog éppen az időtartályok taszító felszínjelenségei között és a belsejükben lévő üregekben (lásd: gerjesztettség, hőmérséklet). Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni A neutron belső szerkezete (2021, létfilozófia) című írást.

Az ilyen komplex részecske rendszerek mozgását és deformációját továbbra is a környező univerzum hullámterének eredői határozzák meg, viszont lehet belőlük építeni olyan szerkezeteket, amik szándékosan vezérelhetők, irányított mozgásra kényszeríthetők (egy intelligens tervező által). Ezeket nevezzük hétköznapi szóval hajtóműveknek, illetve járműveknek. A hajtómű olyan mozgató rendszer, amivel tolóerőt lehet kifejteni magára a rendszerre, adott irányvektorral és nagysággal. Ennek van egy nyílt inerciarendszerű változata, amit reaktív elvként ismerünk. Ha kidobunk valamit az egyik irányba a rendszerből, azzal a másik irányba taszítjuk a rendszert. A kidobott rendszer tömegétől és távozási sebességétől függ az impulzusnyomatéka, amivel visszahat a hordozó rendszerére.

Fizikailag a két rendszer a ritkulási zónáinak hullámrétegeivel taszítja el egymást. Egy kvázi álló időhurok spirálgömbi hullámtere közel kiegyenlített szerkezetű minden irányban. Vagyis benne a pozitív idejű rétegek kifelé mutató taszítási vektorai és a negatív idejű rétegek befelé mutató taszítási vektorai adott méretarányban állnak egymással (nem egyformák!), ami az elért forrásokat ütemesen (a hullámhossznak megfelelően) taszigálja ide-oda. Egy adott irányban mozgó időhurok spirálgömbi hullámtere viszont az idődoppler miatt eltorzul. A haladási irányba kiterjedve a hullámrétegek összenyomódnak, létrehozva a torlódási frontot az időhurok előtt. Ebben a pozitív idejű rétegek taszítási vektorainak mérete lecsökken, a negatívoké megnő. Az érkezési irányba kiterjedő hullámrétegek széthúzódnak, létrehozva a ritkulási zónát az időhurok mögött. Ebben a pozitív idejű rétegek taszítási vektorainak mérete megnő, a negatívoké lecsökken. Vagyis a mozgó időhurok hátrafelé jobban taszítja a többi időforrásokat (időhurkokat), mint előrefelé. Ugyanakkor viszont az idődoppler miatt a torlódási frontok egy időegység (időhurok önkeltési ciklus) alatt nagyobbat ütnek az elért időforrásokon (és jobban deformálják a görbültségük miatt az időhurkokat), mint a ritkulási zóna időrétegei. Tehát a száguldó időhurok "keményen" ütközik neki a torlódási frontjával a különféle rendszereknek és "puhán" taszítja el magától a hátrahagyott rendszereket.

Ez pedig azt jelenti, hogy anyagból és fényből lehet építeni különböző szerkezetű és méretű, zárt inerciarendszerű hajtóműveket, amik nem reaktívak elven működnek (rakétaként). Nem kell belőlük kidobni egyes részeket hátrafelé, így nem csökken a jármű tömege. Vagyis üzemanyag fogyasztás nélkül működik és folyamatosan taszít egy adott irányba, adott mértékben. Ezen (közismertebb nevén: antigravitációs) hajtómű minden változatának ugyanaz a lényege: az időhurkok spirálgömbi hullámterének eltorzítása, hogy a pozitív és negatív rétegeik taszítási aránya különböző legyen az egyik, illetve másik irányba. Ennek legegyszerűbb megvalósítási módja az időhurkok (anyagok) két tengely körüli elforgatása, hogy eltérő legyen az egyes részek mozgási sebessége. Valamivel trükkösebb módszer úgy mozgatni az időhurkokat, hogy ne két tengely körül forogjanak (tórusz formájú spirálpályát leírva a térben), hanem egy tengely körül (körözzenek), de változó sebességgel, az egyik irányba gyorsabban haladva, a másik irányba lassabban vánszorogva.

Az ilyen hajtóművek sokféleképp megvalósíthatók technikailag. A bennük forgatott rész lehet szilárd test, folyadék, gáz, plazma, elektromos áram, proton áram vagy fény. Mindnek megvannak a maga előnyei és hátrányai egyaránt. A tolóerő nagysága a forgatott rész tömegétől és a két pályaszakaszon elért sebességkülönbségtől függ. A hajtómű rángatását, a hirtelen tolóerő változásokat precíz kivitelezéssel és több hajtómű párhuzamos működtetésével, fokozatos teljesítmény váltásokkal meg lehet előzni. A forgórész nyomaték átadását az állórésznek el lehet osztani, minimalizálva a súrlódást, kopást, roncsolódást. A túlterhelés következménye a forgórész elszabadulása, ami robbanásszerűen szétszaggatja a rendszert, ezért mindenképpen meg kell előzni.

Aki a fentieket megérti, kellő műszaki jártassággal, megfelelő erőforrások birtokában építhet magának igény szerinti zárt inerciarendszerű hajtóműveket. Még a lelkek is így mozognak a térben, a belső fénytartalmuk torzítgatásával tologatva magukat a kívánt irányba. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a Lélektani kutatások (2021, létfilozófia) című írást.

Készült: 2021.12.30.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz