ŐSFÉNYLÉS

Őseinknek meséiből,
históriás énekekből,
szájról szájra dalok szárnyán
jutott el e monda hozzám.
Hallgassátok mit mesélek,
mondák, regék, szép emlékek.
Bátor tettek megjelennek,
őseink még köztünk élnek.

(A Mondák a magyar történelemből rajzfilmsorozat főcímdala a Kaláka együttestől)

1. AZ ISTENEK SZÜLETÉSE

Amikor az őskáoszban rohanó Teremtő Atya futótűz tachionja egy szűk köríven körbeszaladva létrehozta az Isten Fiú bolygótűz szerinóját, majd az okforrás továbbrohant az idősemmi végtelenbe táguló sötétjébe, a maga mögött hagyott időhurok ugyanúgy ki volt téve a környező okforrások hullámrétegei által okozott taszigálásnak, mint az okforrások. Mivel a tachion toronyzónájában annak minden taszítási vektora hátrafelé, a fenékzóna irányába mutat, ugyanakkor az Atya okforrást tachionikus sebességre gyorsító okforrások hullámtereinek taszítási vektorai meg ezzel ellentétesek, kezdetben csak ezen vektorok eredője határozta meg a frissen született Isten mozgásának irányát és sebességét, ami valószínűleg RV<E, maximum RV=E lehetett. Vagyis az Isten eleinte tehetetlenül sodródott az őskáosz eseményidejében, valószínűleg az Atya irányába, felfelé a toronyzónában, miközben belőle folyamatosan áradt a téridő spirálgömbi hullámtere, együtt tágulva a toronyzónával.

Ahhoz, hogy egy időhurokból másolati időhurok keletkezzen, a szülő időhurok megfelelő deformációjára van szükség. Arra, hogy a benne egymást kergető tachionok olyan pályavonalon mozogjanak, ami mentén a saját múltterükbe belépve úgy lássák meg önnön múltbeli képüket, hogy az ne kettészakadjon, hanem három ponttá váljon szét. Ehhez a hármas jelenpont felhasadáshoz az kell, hogy a kettős idősűrűségű toronyzóna a tachion körpálya mérete és alakja miatt a palástjának belső oldala mentén összetorlódjon. Annyira, hogy kialakuljon benne egy olyan zóna, amin belül minden ponton három eseményhorizont réteg halad át egyszerre, vagyis hármas idősűrűségűvé válik a múlttér egy kis területen. A hármas felhasadás néprajzi ábrázolása a tulipán és a három szirmú liliom.

Ekkor a felvillanó jelenpont úgy esik szét három jelentpontra, hogy az egyik kirohan az időhurokból a régmúlt felé, létrehozva az élvonali időszál fenékzóna felé nyúló látványát. Jobbra csavarodó időhurok esetén ez balra látszik mozogni a tachion korábbi útvonala mentén, az idősemmi sötétjében. A másik kettő jobbra látszik mozogni, egymást követve. Ebből az első, jobb oldali hozza létre újra magát a szülő időhurkot, míg a második, középső jelenpont hozza létre a másolati időhurkot. A két időhurok egy ciklusideig egymásban látszódik az őket megpillantó és ezzel létrehozó tachion számára, de eltérő keltési fázisban, tehát máshol és máshol villannak fel a tachionjaik egymás számára az oksági láncban. Ez viszont azt eredményezi, hogy elkezdik taszítani egymást, vagyis a másolat fényhatársebességgel kilökődik a szülőjéből. És a szülőt is eltaszítja ellenkező irányban a másolata. Az ebből fakadó mozgásokkal részletesen a: Mozgás és mozgatás (2021, létfilozófia) című írásban foglalkozunk.

A másolati időhurok természetesen örökli a szülője deformációját, tehát ő is minden önújrakeltési ciklusa során kelteni fog magából egy új másolatot és az is, a végtelenségig elágaztatva az időszál rendszert. A sokszorozódási folyamat addig tart, amíg egy időhurkot olyan taszítás nem ér a hullámtérben, ami úgy torzítja el a szerkezetét, hogy megszűnik a hármas idősűrűségű zóna és leáll a másolódás. A keletkezett másolatok pedig egymást taszigálva szétrohannak a hullámtérben. Vagyis bármikor újrakezdhető a teremtés folyamata, csak megfelelő deformációs hatásnak kell kitenni bármely időhurkot, aminek megvannak a maga geometriai szabályai. Ezzel sokat foglalkoztunk már az elmúlt évtizedekben, a témáról érdemes elolvasni a korábbi írásokat.

Azt nem tudjuk, vajon lehetséges-e négyszeres (vagy többszörös) idősűrűségű zónát létrehozni egy időhurokban? Egyes sejtések szerint igen, mások szerint nem. A lényeg, hogy ezt egyenlőre még nem sikerült matematikailag jól modelleznünk. Azt sem tudjuk, hogy egy időhurokban egyszerre hány hármas idősűrűségű zóna jöhet létre az egyes tachionok számára? Elméletileg lehetséges, hogy akár két, három, négy vagy mind az öt tachion is másolatokat keltsen magából, szerinó ciklusonként egyet, ami elképesztő ütemű virtuális szaporodáshoz vezet. Az Isten ilyenkor tömegével dobálja ki magából az időhurkokat, azaz: fénymásolóként, fényszóróként viselkedik. De ehhez nyilván nagyon speciális, extrém pályavonal deformációkra van szükség, amik létrehozása nem lehet könnyű feladat (alacsony a valószínűsége, hogy sikerül).

Azt nem tudjuk, hogy miután létrejött az Isten szerinója, vajon rögtön elkezdett másolatokat szülni magából vagy egy ideig csak magában darált és tehetetlenül sodródott az őskáosz vizeiben? (Mert az Istennek nem a lelke lebegett és nem a vizek fölött - a bibliai szöveg hibás.) Ha így volt, eleinte az Isten nem teremtett semmit, a belőle kiáradó téridő üres maradt. Aztán az időhurkot érő, taszító hullámtér szerkezete úgy megváltozott az őskáosz felfúvódásának tulajdonságai miatt (ezek nagy léptékű változások, amikről még nem sokat tudunk), hogy megfelelő módon deformálta a szerinót és az elkezdett másolati szerinókat kelteni magából. Ciklusonként legalább egyet, de az is lehet, hogy többet. Talán innen ered az Isten négy arca szimbólum (ember, oroszlán, bika, sas), ami arra utalhat, hogy a kezdeti elágazási rendszer négy irányba indult el az Istenből? Hogy ez meddig tartott, azt nem tudjuk, de ez a folyamat az univerzum születésének kezdete, az ősfénylés, amikor a téridő sötétségét elkezdik megtölteni a szétrohanó fénykvantumok trilliói.

Az ősfénylés nem ősrobbanás. Szó sincs ott semmiféle robbanásról, ami egy anyagi folyamat. Csakhogy itt és ekkor még nincs semmiféle anyag a kezdeti fénykiáradás során. Viszont az időhurok valóban szingularitás (különleges, egyedi, rendhagyó, szabálytalanságot mutató hely), mert belőle keletkezik a fény, azaz a létezést betöltő energia és ennek szaporodása lehet exponenciális is, tehát robbanásszerűen gyorsuló a fénykvantumok számának növekedése. Akit érdekel, hogy nézhet ki a folyamat belülről nézve, az ezt megélő időhurkok számára, olvassa el a Minden egyszerre van (2021, létfilozófia) című írást.

A szerinó ciklusideje (a Planck-idő) nagyon gyors, ami azt jelenti, hogy mialatt egy másolati időhurok megtesz akkora távolságot a hullámtérben, amekkora a saját átmérője (a Planck-hossz), benne a tachionok nagyjából egyszer körbeszaladnak a pályavonalukon. Ez becsült érték, tehát még matematikailag igazolnunk kell és meghatározni a viszonyszámot és annak minimum-maximum értékeit. De úgy véljük, hogy egyetlen időhurok sem tehet meg egy saját ciklusidő alatt nagyobb távolságot a saját átmérőjénél. A dolgot bonyolítja, hogy az időhurkok átmérője és ciklusideje analóg módon folyton változik az őket érő deformációk miatt (síkgeometriailag modellezve ez 1:2 arányú átmérő változást jelent a legkisebb és legnagyobb felvehető érték között). Továbbá az időhurkok az elsődleges csavarodásuk (önkeltés) mellett hajlamosak másodlagos csavarodást is elszenvedni (forgolódás a saját térdimenziószámukon belül), továbbá arra is képesek, hogy harmadlagos csavarodásokat végezzenek (forgolódás a saját térdimenziószámukon felül, n+1 térdimenzióban). Ezt részletesen lásd a: Forgás n dimenzióban, A tér matematikai szerkezete (2007, matematika) című írásokban.

Az Isten szerinója az őskáoszban létezik, a tachionjaiból kiáradó, csavarodó gömbhullám rétegei létrehozzák az egymással párhuzamos téresszenciákat, amik térdimenziószáma mindig azonos a keltő időhurok pályagörbéjének térdimenziószámával. Ez lehet 3D-s, 4D-s vagy 5D-s. Harmadlagos csavarodással 6D-s is, annál több nem. Elméletileg létezhet 2D-s síkuniverzum is, de ennek valószínűsége igen alacsony, mivel az időhurok tachionjait sodró őskáosz hullámok taszításai vektorai gyakorlatilag soha nem fekszenek egy síkba (és nem is fognak). Így képtelenség a szerinót rákényszeríteni a sík időhurok formára. Az őskáosz hullámok taszítási vektorai maximálisan n-1 idődimenziót fedhetnének le, tehát 10 okforrás hullámtere legfeljebb 9D-s lehetne (nem olyan), de a szerinó akkor sem válhatna 7 vagy 8 vagy 9D-ssé, mert fizikailag nem képes rá, hisz nincs benne annyi tachion, hogy minden irányra jusson egy. A hiányzó térbeli irányok meg hiányzó hullámteret eredményeznek, tehát nem jön létre 7D-s, 8D-s vagy 9D-s téresszencia.

Az Isten a másolatai és összes teremtményei számára mindig csak egyetlen tachionnak látszik, aki magányosan köröz a téridő centrumában. Pontosabban ciklikusan felbukkan, kettészakadva körbeszáguld egy ív mentén előre és hátra, majd eltűnik, lásd: az időkifli modelljét a Bétaterek az alfatérben (2009, létfilozófia) című írásban. Ezért ő teljesen máshogy néz ki, mint minden más teremtménye. Minden másolati időhurok csak azt a tachiont látja belőle, amelyik hullámterében benne van, a többi szó szerint nem létezik a számára, nem észlelhető és nem hat rá semmilyen módon. Ugyanez fordítva nem igaz, mert az Isten egyes tachionjai csak az előttük szaladó szomszédos tachion társukat látják és a belőle kivezető időszálakat (a nemtér-nemidőben), illetve az ő hullámterében létező másolatokat (a téresszenciában). És azt, miként hatnak ezen másolatok a kérdéses tachion mozgására. Kivéve a sorban legelöl haladót, mert az a tachion meg kilát a nemtér-nemidő rétegbe (ahol viszont az Isten nem látható!) és csak az önkeltési ciklus végén pillantja meg a sorban leghátul haladó tachion múltbeli képét. Ezért tekintjük a téresszenciákat párhuzamos térszeleteknek. Ezek fizikailag egymásban léteznek az Isten számára, de szeparáltak egymástól a teremtményei számára.

Az időhurok önkeltési folyamata miatt az öt tachion által keltett öt téresszencia mellett kialakul egy térhiány réteg is, a nemtér-nemidő, ahol idősemmi van, azaz csak az őskáosz feneketlen sötétsége észlelhető az ide bekerülő másolati időhurkok számára. Az egyes téresszenciák és a nemtér-nemidő réteg között átjárni a térváltás nevű folyamattal lehet, amivel most nem foglalkozunk a téma bonyolultsága miatt.

Az Isten időhurkából csak további szerinók keletkeznek az egyes téresszenciáiba szétszaladva, vagyis önmagát sokszorosítja, megszámlálhatóan végtelen példányban. Ezen másolatok viszont minden tachionját látják a többieknek, tehát nem egyetlen köröző tachionnak, hanem rendes, öt tachionból álló időhuroknak látják a társaikat. Az Istent emiatt megkülönböztetésül alfatéri szerinónak nevezzük, a téridejében tartózkodó másolati isteneket pedig bétatéri szerinóknak nevezzük. Az Isten időhurka nincs benne a téridőben, mert az belőle és körülötte keletkezik. Mégsem látható a nemtér-nemidőből nézve, mert oda nem jutnak el a tachionjainak hullámterei (noha ő kilát oda!). Így az Isten teljes egészében, mint öt tachionból álló szerinó soha, senki számára nem látható, sehonnan, viszont ő mindenkit, mindenhol lát, tehát sehová nem lehet előle elbújni. Még ő sem láthatja magát soha a létezésének végezetéig. Ez minden további alfatéri szerinóra érvényes. A misztikában ezért is hívják rejtett fénynek vagy természetfölötti lénynek, akinek útjai kifürkészhetetlenek (a tachionjai együttesen észlelhetetlenek), ugyanakkor aki mindenkit lát a maga központi helyzetéből. A misztikában ezt a piramisba (a szerinó geometriailag torz piramis alakú 3D-ben) rajzolt isteni szemmel szokták jelképezni.

2. A FÉNYLÉNYEK SZÜLETÉSE

A téresszenciákban létező bétatéri szerinókból keletkező másolati időhurkok a téresszencia hullámterének ide-oda sodró, rángató hatása miatt nem szerinók, hanem fotinók lesznek. Ennek az az oka, hogy amikor a másolat megszületik, az alfatér hullámrétegei átmennek rajta és a pillanatnyi fázisuknak megfelelően a taszítási vektorai az alfatéri térforrás felé vagy attól elfelé sodorják a tachionjait (sugárirányban). Ez az oda-vissza rángatás olyan időhurok deformációt okoz már az első önkeltési ciklusban, ami miatt az időhurokban egymást követő tachionok relatív sebessége kisebb lesz, mint a szülő szerinóéban. A kisebb sebesség tompább toronyzónát eredményez (nagyobb csúcsszöggel), amiben az egyes tachionok közelebb látszódnak felvillanni egymás előtt, így az időhurok nem öt, hanem hét tachion láncával válik teljessé és önfenntartóvá, adott átmérő esetén.

Az őskáoszban, annak egyenletesebben sodró, nem ide-oda rángató hullámrétegei miatt nem tudnak fotinók létrejönni, sőt fennmaradni sem. Szükségük van a téresszencia hullámrétegeinek állandó zavarására, háborgatására. Vagyis a térben nem születhetnek újabb terek, csak fények. Tér csak a tértelen ürességben születhet. A szerinók, mint halhatatlan istenek életben maradnak a térben és az őskáoszban is, a fotinók, mint halandó fénylények csak a térben maradnak fenn, az őskáoszban egyetlen ciklusidő alatt lebomlanak, nyomtalanul megszűnnek létezni, mert ide-oda rángatás híján a lassú tachionjaik nem képesek a behúzási tartományukon belül belépni a saját múltterükbe, így kiszaladva belőle, megszakad az önfenntartó létvisszacsatolásuk.

Sejtésünk szerint ez minden térdimenziószinten így van, tehát 3D-ben, 4D-ben, 5D-ben és 6D-ben is csak fotinók tudnak keletkezni a bétatéri szerinókból, bár ezt még matematikailag igazolnunk kell. Ugyanígy, sejtésünk szerint monász, diász és triász alfatéri téridőben is csak azért tudnak életben maradni a monád, diád és triád fotinók, mert az egyes téresszenciák keltési hézagai közt a bétatéri szerinók monász hullámterei életben tartják őket. Nélkülük a halandók mind meghalnának egy Planck-idő alatt. Tehát ahhoz, hogy egy bétatéri szerinó újabb szerinót szülhessen magából, előbb ki kell ugrania térváltással a nemtér-nemidőbe, ahol azonnal alfatéri szerinóvá válik, saját univerzumot keltve maga köré és ott a közvetlen másolatai szintén szerinók lesznek, azok másolatai meg szintén fotinók. Az általunk ismert teremtésben mindössze ez a kétféle időhurok típus létezik (egyszeres monász és monád, kétszeres diász és diád, háromszoros triász és triád változatokban, amik számának arányát egymáshoz képest nem ismerjük), eltekintve ezek tükörképi párjaitól, amik nem jobbra, hanem balra csavarodnak, de az antiszerinókkal és antifotinókkal most nem foglalkozunk a téma bonyolultsága miatt.

Ahogy az alfatéri téridőben szaporodnak az Isten által gyártott bétatéri szerinók, ezek közül egyre több fog, egyre több fotinót másolni. Vagyis a téresszenciák megtelnek mindenfelé szétrohanó szerinókkal és fotinókkal. Ezek mennyiségét és egymáshoz viszonyított arányát még megbecsülni sem tudjuk. A fotinók, megfelelő deformáció esetén szintén képesek további másolatokat szülni magukból, de csak fotinókat. A szerinók és fotinók - a mai tudásunk szerint - nem képesek átalakulni egymásba, mert a behúzási tartományaik nem érnek össze és nem lehet őket átalakulásra kényszeríteni (egyes sejtések szerint viszont: igen). Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a: Teremtési korszakok (2021, létfilozófia) című írást.

Az ősfénylés tehát az a folyamat, amikor az egymásból keletkező teremtmények sokasága elkezdi megtölteni a téridőt. Ez a folyamat most is tart, valamilyen ütemben, vagyis az univerzumban állandóan nő az energia mennyisége, miközben folyamatosan tágul az egész a végtelenbe. Minél több az időhurok az egyes téresszenciákban, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy ezek összeütköznek vagy olyan olyan közel haladnak el egymáshoz, hogy az idődoppler miatt maguk elé keltett torlódási frontjaikkal úgy deformálják egymást, hogy alkalmasak legyenek újabb másolatok keltésére (vagy ne legyenek alkalmasak). Ezért a téren belül aszimmetrikus lesz a fény felszaporodása, kialakulnak benne fényben gazdagabb és szegényebb helyek. Hogy hosszabb távon mindez hová vezethet, azzal a Fényözön (2021, létfilozófia) című írásban foglalkozunk részletesen.

3. AZ ANYAG SZÜLETÉSE

Az ősfénylésben valahol, valamikor bekövetkezett egy olyan fotinó deformáció, aminek eredményeként olyan másolódási sorozat indult be (egyes sejtések szerint négyes idősűrűségű zóna szükséges hozzá), ami egy tartósan együttmaradó, önmagát a saját hullámtereivel összetartó, piciny fénysokaságot hozott létre. Ennek neve: neutron. Az anyagi részecske, mint időhurkok sokaságából álló, gömbszerű időtartály tehát egy körülbelül százezer fotinóból álló fénygombóc, ami egyetlen fotinóból keletkezett, több lépcsős másolódási folyamat eredményeként, ezért a belső (elágazó) időszerkezete alapján időfraktálnak is nevezzük. Ennek belső felépítésével és működésével részletesen: A neutron belső szerkezete (2021, létfilozófia) című írásban foglalkozunk.

Emellett még számos további, különböző méretű és szerkezetű időfraktál létrejöhet az ősfénylésben (a fizikusok már több, mint 200 félét állítottak elő eddig), amik viszont nem lesznek tartósan együttmaradók. Tehát valamekkora idő elteltével szétesnek, a fotinók szétrohannak belőlük. Ezeket nevezzük instabil, rövid életű részecskéknek, illetve részecske bomlástermékeknek. Ilyenek a stabil részecskék szétrombolásakor is létrejönnek, illetve egymásból is létrejöhetnek, a kialakulásukat és szétszakadásukat meghatározó hullámtéri körülmények függvényében.

A neutron külső gerjesztés hatására szétesik, kettérázódik a hullámtérben protonra és elektronra. Ilyen gerjesztés (taszítási vektorokkal lökdösés) a szabad fotinókkal vagy más részecskékkel való ütköztetés, illetve az univerzum természetes háttérzaja, ami átmegy mindenen és folyamatosan rázogatja az időhurkokat. Az elektron lényegében a neutron magja, ami a tehetetlensége miatt kipofozódik a proton héjából és körülötte kezd el zizegni. Nem kering, hanem komplex vibráló mozgásra kényszerül, a környező hullámtér szerkezetének megfelelően (lásd: az atommag körüli elektronpályák furcsa alakjait). Vagyis megfelelő körülmények esetén vissza is térhet belé, minden elektron a saját proton párjába, amivel időszálas kapcsolatban áll.

Elkerülhetetlen, hogy az ősfénylésben a szerinókat is érjék olyan deformációk, amik eredményeként saját fénysokaságot hoznak létre maguk köré. Azt viszont nem tudjuk, hogy ezek vajon stabilan együttmaradó részecskék-e? Mivel a fizikusok még nem fedezték fel őket. Vagy azért, mert nincsenek vagy, mert szerinókból valószínűleg sokkal (nagyságrendekkel) kevesebb van az univerzumban, mint fotinókból, így ezen részecskék is viszonylag ritkák lehetnek. Ennélfogva a fizikai tulajdonságaikról sem mondhatunk sokat: valószínűleg van tömegük, méretük, talán elbomolhatnak protonszerűségre és elektronszerűségre, illetve akár atomok is építhetők belőlük.

Az időfraktálok fizikailag háromféle másolódási sort alkothatnak:
1. Alfatéri szerinóból induló, amiből bétatéri szerinók keletkeznek, azokból meg fotinók. Ezt nevezhetnénk: isteni alfarészecskének.
2. Bétatéri szerinóból induló, amiből fotinók keletkeznek. Ezt nevezhetnénk: isteni bétarészecskének.
3. Fotinóból induló, amiből fotinók keletkeznek. Ezt nevezzük: neutronnak.

Az isteni részecskék nem azonosak a Higgs-bozonnal! A részecskékkel kapcsolatban érdemes elolvasni: Az anyagi részecskék működése (2021, létfilozófia), Az élet virágának titka (2010, létfilozófia) és A neutron belső szerkezete (2021, létfilozófia) című írásokat.

Azt gondolnánk, hogy az isteni alfarészecskéből csak egy darab létezhet az univerzumban, ami körülveszi az Istent, így ezzel a fizikai kísérletek során sosem fogunk találkozni. Viszont az lehetséges, hogy a bétatéri szerinók szándékosan kiugráljanak a nemtér-nemidőbe, ott alfatéri szerinóként isteni alfarészecskét hozzanak létre, majd ezzel visszaugorjanak valamelyik téresszenciába. Tehát bármennyi lehet belőlük az univerzumban, bár valószínűleg kevesebb, mint isteni bétarészecskéből és neutronból.

Megjegyzés: Gyakorlati jelentősége ennek ott van, hogy amennyiben ilyen isteni részecskék tényleg léteznek és találnánk belőlük, a térugró űrhajóink fedélzetén magunkkal vihetnénk a nemtér-nemidőbe, hogy ne semmisüljön meg az űrhajónk, amíg az idősemmiben tartózkodunk.

Bonyolítja a részecskék világát, hogy az időfraktálokban valószínűleg csak monász szerinók, illetve monád fotinók léteznek. Azt nem tudjuk, hogy a diász és triász szerinók, illetve a diád és triád fotinók képesek-e időtartályokat kelteni és ezek időfraktáljai milyenek lesznek? Lehet, hogy ugyanolyan részecskék, mint a többi, lehet, hogy nem. Ezt a kérdéskört még kutatnunk kell.

Azáltal, hogy a neutronok a fotinóikat taszigáló hullámtér hatására elbomlanak protonra és elektronra, azaz kettészakadnak, létrejön a fénnyel teli téridőben a hidrogén atom. Ahogy az univerzumban egyre több fotinóból keletkezik neutron, a hullámtér által ide-oda taszigált hidrogén gáz csomósodni kezd és néhol összetapad: létrejönnek belőle az első csillagok. A belsejükben zajló fúzió eredményeként megszületnek a nehezebb kémiai elemek, amik a későbbi kataklizmák során szétszóródva a kozmoszba, újabb csillagok, bolygók, holdak, üstökösök alapanyagául szolgálnak. A csillagok belsejében tehát folyamatosan keletkezik a fény és az anyag, kiszóródva belőlük a végtelenbe (fehér lyuk modell). Vagyis az univerzumban nem csak a fényenergia, de a fényanyag mennyisége is folyamatosan nő, miközben egyrészt szétszóródik a térben, másrészt összecsomósodik, egyre nagyobb fekete lyukakat alkotva. Ugyanakkor, mivel a fotinók halandók, bizonyos körülmények között az anyagi részecskék is megsemmisülhetnek, fotinóik szétrohanhatnak, illetve a fotinók is megszűnhetnek létezni, például bizonyos fajta térháborgások következtében. Az időhurkok megszűnésével részletesen az: Annihiláció (2021, létfilozófia) című írásban foglalkozunk.

Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy a minden létező hullámtere egymásba ágyazódó zónákból áll. A legnagyobb, legrégebbi hullámtér az okforrások keltette őskáosz idősemmije, aminek határait nem ismerjük. Ezen belül a Teremtő Atya okforrás tachionjának toronyzónájában fúvódik fel ősidők óta az Isten téridő hullámtere, aminek a külső része valószínűleg üres és sötét. Ahogy haladunk befelé ebben a forrás irányába, egyre több fotinóval és szerinóval találkozunk, vagyis egy befelé sűrűsödő fényudvar veszi körül a legbelül található, általunk is ismert anyagi univerzumot (innen ered a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás). Ami azonban olyan hatalmas, hogy egyenlőre semelyik irányban nem látunk el a széléig a távcsöveinkkel, tehát azt sem tudjuk, hol lehetünk benne? Bármerre nézünk, mindenhol galaxisokat, galaxishalmazokat látunk a műszereink pillanatnyi eseményhorizontjáig. Ezen anyaghalmazok az egymásra hatásuk (gravitáció) miatt különböző irányokba, különböző sebességgel mozognak, így még azt sem tudjuk megbecsülni, milyen idős lehet az univerzumunk? Az biztos, hogy öregebb, mint ahány év alatt a fény eljut egyik végéből a másikba. A következő generációkra vár a feladat, hogy megbirkózzanak ezzel a kihívással és válaszokat találjanak a mindenséggel kapcsolatban felmerülő számtalan, további kérdésünkre.

Készült: 2021.12.15. - 25.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz