FÉNYSZENNYEZÉS

A fényszennyezés a téridő hullámterének fénykvantumokkal való fokozatos telítődése, ami a kozmikus háttérsugárzás mértékének növekedésében nyilvánul meg. A kezdetben abszolút sötét fekete világűr fokozatosan kivilágosodik, azaz sötétszürke, majd világosszürke, végül fényes fehér lesz, mígnem a kozmosz eléri a végtelen fényözön állapotát. Elméletileg, mert gyakorlatilag nem ilyen egyszerű a helyzet.

Egyrészt azért, mert a világűr nyitott rendszer. A téridő hullámtere folyamatosan és megállíthatatlanul tágul bele az őskáosz végtelenjébe, vagyis egyre nő a térfogata, amibe a fotinók szétrohanhatnak. És odakint, a téridő peremén nincs semmi, ami visszaverné, befelé kényszerítené őket, tehát a végtelenségig száguldhatnak a fénykvantumok, bele a sötétbe.

Másrészt, mert a fotinók szaporodása (fényszórás, fényhabzás) a deformációjuktól függő jelenség, amit a környezetük eredő hullámtere okoz. Minél kijjebb ér egy fotinó a téridő buborékának peremére, annál nyugodtabb, csöndesebb, alacsonyabb zajszintű hullámtérbe kerül, ami csökkenő valószínűséggel kényszeríti másolatok gyártására. A zajosabb, belső területeken meg a keletkező rengeteg fény nagy része csapdába esik a csillagok, fekete lyukak belsejében, amik ezzel lassítják a világűr fénnyel való telítődését. A fekete lyukak belsejében a nagy nyomás miatt a fény eléri maximális sűrűségét, ahol az egymással szoros közelségben létező fotinók kiegyenlítik egymás deformációit, így képtelenné válnak a szaporodásra. A jóval kisebb tömegű csillagokban viszont a fény nem maximális sűrűségű, így lehetősége van megfelelően deformálódni a másolatok keltéséhez. Ezért a világító csillagok gyakorlatilag a fény és az anyag bölcsőiként, szó szerint fehér lyukakként működnek, gyarapítva önnön tömegüket és szétszórva azt a végtelenbe.

Harmadrészt, mert a téridő nem állandó hullámtéri szerkezet. Az alfatéri szerinó időnként megváltoztatja a saját működését (harmadlagos csavarodását), így egyes korszakokban három térdimenziósak, máskor négy vagy öt vagy hat térdimenziósak lesznek a téresszenciák. Minél nagyobb a téridő térdimenziószáma, annál nagyobb a lokális térfogata, amiben szétszóródhatnak a fotinók, ami csökkenti a sűrűségüket. Azt nem tudjuk, hogy a térdimenziószám változása hogyan befolyásolja a fotinók másolódási képességét. Feltételezésünk szerint a hat térdimenziós téresszenciákban már olyanná torzul a fotinó időhurkának geometriai szerkezete, ami nem teszi lehetővé a fényhabzást (exponenciális ütemű szaporodást), így ott nem tudnak hat térdimenziós anyagi részecskék (neutronok) keletkezni. Jelenlegi ismereteink szerint erre csak a három, négy és öt térdimenziós téresszenciák alkalmasak. Azt nem tudjuk, hogy vajon a hat (vagy több) térdimenziós téresszenciákban létrejöhet-e fényszórás (lineáris ütemű szaporodás)?

Negyedrészt, mert a térdimenziószám csökkentésekor rengeteg fotinó kizáródik a téresszenciákból, kívül reked a meddőtérben, ahol megszűnik létezni, amint kikerül a fennmaradását biztosító hullámtérből az őskáosz sötétjébe. Az istenek ezen a módon szabályozzák az univerzumuk fénysűrűségét és anyagmennyiségét, szakaszosan kipöfékelve a túl sok fényt és anyagot (a csillagok milliárdjait!) az őskáoszba, amivel megelőzik a fényözön kialakulását. Ezzel nem csak sötétebbé teszik az alacsonyabb térdimenziószámú téresszenciákat, de hidegebbé és üresebbé is. Azt nem tudjuk, milyen időközönként kerítenek sort a nagy kozmikus ürítésre, amit valószínűleg befolyásol a sűrűsödés üteme. Tehát minél lassabban nő a fényszennyezés a kozmoszban, annál ritkábban kerül sor a kiürítésére.

Amikor szétnézünk a négy térdimenziós kozmoszban, ott azt látjuk, hogy nappali világosság van a világűrben mindenfelé. De nem vakító fehéren, hanem kellemes, türkiz árnyalatú színekben pompázik az univerzum körülöttünk. Ennek oka, hogy a különböző hullámhosszúságú fénysugarak eltérő mértékben nyelődnek el a kozmoszban mindenfelé jelenlévő anyagokban, illetve térülnek el a terjedésük során. A látható spektrumban ezért a fényszennyezés zöldeskék színűnek tűnik. A három térdimenziós kozmosz is ilyenné fog válni idővel, évmilliárdok múlva, ahogy a körülöttünk lévő gáz és porfelhőkön egyre intenzívebben átragyog majd a csillagok szórt fénye. A hindu teremtésmítoszokban ezért beszélnek Brahmá nappalairól és éjszakáiról. Tehát a mi három térdimenziós alvilágunkban jelenleg éjszaka van, a négy térdimenziós túlvilágban pedig nappal. Ebből logikusan következik, hogy a négy térdimenziós kozmosz sokkal régebb óta működik, mint a beleágyazott, hozzá képest frissen létrehozott három térdimenziós altér.

Azok az istenek, akik jártak már az univerzumunk peremén, azaz kvázi kívülről (valójában még a téridőből) visszanéztek a fénnyel és anyaggal teli kozmoszra, azt állítják, hogy a teremtés halovány zöldes fényben világít. Nem türkiznek, hanem inkább derengő sötétzöldnek tűnik a kozmosz szélének látványa. Ott, ahol már nincs anyag, csak a kezdeti ősfénylésből származó fotinók rohannak szanaszét a végtelenbe, szóródás és torzulás híján egyenletes középértéket mutat a fény hullámhossza. Ilyen távolságból még a legősibb csillagok, galaxisok sem láthatók, azaz egy ismeretlen vastagságú fényudvar (halo) veszi körül a teremtésünket, ami kifelé egyre halványul, ahogy egyre kevesebb fotinó csapódik bele a szemlélő érzékelő műszereibe. Ennek legszélén, a téridő buborékának tényleges peremén pedig teljes sötétség van és abszolút hideg, pont mint a nemtér-nemidő idősemmi rétegében.

Készült: 2022.04.17. - 07.17.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz