AZ UNIVERZUM MULTIVERZUMAI

Az univerzum szó jelentése: egy változat. A multiverzum szó jelentése: sok változat. Az univerzum fogalmát a világmindenség egészével társítjuk. A multiverzum fogalmát a különböző, lehetséges univerzumok összességével társítjuk. Ami egy nyilvánvaló ellentmondás és hűen tükrözi a földi fizika és a rá épülő kozmológiai modellek fejletlenségét és átgondolatlanságát. Ebben a cikkben ezt az értelmezési katyvaszt próbálom helyre tenni, megmutatva, hogy a teremtésfilozófiában mit értünk az univerzum és multiverzum fogalmai alatt.

Az időfizikában az univerzum egy olyan rétegezett spirálgömbi hullámtér, ami a forrásából folyamatosan kiárad a végtelenségig, fényhatársebességgel növekedve, megállíthatatlanul. A forrása mindig egy szerinó időhurok, ami az őskáosz hullámterében működik, ezért alfatéri szerinónak nevezzük, megkülönböztetendő a bétatéri szerinóktól, amik egy alfatéri szerinó hullámterében léteznek. Minden szerinónak 5 tachion forráspontja van, így ezek 5 darab rétegezett spirálgömbi hullámteret árasztanak ki magukból, amik az időhurok kis mérete (a tachionok egymáshoz való közelsége) miatt gyakorlatilag majdnem teljesen egymásban találhatók. Az időhurok átmérőjét nevezzük Planck-hossznak, az önkeltési ciklusidejét Planck-időnek. Ezen hullámterek hullámhossza mindig, mindenhol azonos az időhurok átmérőjével, abban a pillanatban, amikor az adott hullámréteg kibocsátásra került. Az időhurok átmérője dinamikusan változó a környező hullámtér sodrása, taszigáló hatása miatt, de szigorúan korlátok közé szorított, így a legkisebb és legnagyobb átmérőjének egymáshoz viszonyított aránya: 1:2-höz.

Ezen spirálgömbi hullámterekbe a szerinó önmagából másolati időhurkokat hoz létre (teremt), meghatározott geometriai szabályok szerint, meghatározott környezeti feltételek teljesülése esetén, amik rögtön szétrohannak a hullámtérben és képesek szintén másolati időhurkokat, fotinókat létrehozni magukból. A fotinók szintén képesek további fotinókat létrehozni magukból. Az időhurkok ezen leágazási rendszerének nincs korlátja, tehát a fa-gráf (régi nevén az Életfa) a végtelenségig növekedhet és bővülhet. De mivel a növekedésének szigorú geometriai szabályai vannak, a végtelenbe felfúvódó, kiterjedő univerzum minden pillanatában véges mennyiségű időhurkot tartalmaz. Ebből következik, hogy az univerzum fejlődése a jövőben kétféle lehet:

1. Az időhurkok gyorsabban szaporodnak, mint ahogy a téridő hullámtere tágul. Ekkor egyre nő benne a fénysűrűség, mígnem eléri a maximális fénysűrűségű fényözön (hőhalál) állapotát. Ekkor a fénykvantumok egymást akadályozzák a további fénykvantumok létrehozásában az univerzum fénybuborékja belsejében, így a szaporodás csak a felszínén zajlik, együtt a hullámtér terjedésével a végtelenségig.

2. A téridő gyorsabban tágul, mint ahogy az időhurkok szaporodnak benne. Ekkor egyre csökken benne a fénysűrűség, mígnem a széthulló univerzumban eltűnnek a távolban a galaxisok, csillagok és mindenki magára marad a végtelen sötétségben. Az univerzum kihűl és elsötétül (fagyhalál).

Jelenleg nem tudjuk biztosan, hogy melyik végkimenetel fog megvalósulni a következő évmilliárdok során, elegendő információ hiányában.

Minden alkalommal, amikor egy időhurokból létrejön egy másik, leszármazott időhurok és kölcsönösen eltaszítják egymást a hullámtereikkel, lényegében virtuálisan kettéhasadni látszik a számukra a saját jelenpontjuk, azáltal, hogy egyszerre, egy nézőpontból szemlélve két vagy több különböző helyen látszódik a szemlélt jelenpont, két különböző sajátidőbeli pillanatában. Mindkettő valóságos, mert valóságosnak látszik, miközben ténylegesen nincs ott semmi. Ez az időhurok létezésének nagy varázslata, a teremtés lényege, ami lehetővé teszi a különböző dolgok (fény, anyag) létrejöttét.

Az alfatéri szerinó 5 tachionja által keltett spirálgömbi hullámterek gyakorlatilag párhuzamos terekként viselkednek egymás számára, tehát a bennük keletkező és létező teremtmények (másolati időhurkok) forráspontjai nem látják a többi párhuzamos térben létező időhurok forráspontjait. Aki az egyik téresszenciában benne van, fizikai okokból nem látja a többi téresszenciában lévőket. Mintha azok nem is léteznének egymás számára. A kibocsátott hullámtereik sem mennek át a többi térbe és hatnak az ottani időforrásokra. Ez alól kivételt csak az alfatéri szerinó tachionjai jelentenek, akik közül mindegyik belelát az időhurokban előtte szaladó tachion hullámterébe, miközben a saját terét nem látja, mivel az belőle, mögé és köré keletkezik, de ő maga sosincs benne ebben. Tehát az alfatéri szerinó egészében az összes téresszenciáját egyszerre látja, a benne lévő összes teremtményével együtt (az Isten szemei mindent látnak). A teremtmények viszont mindig csak azt az egy tachion forrást látják az alfatéri szerinóból, akiből az ő téresszenciájuk hullámrétegei kiáradnak (az Istent még soha, senki nem látta a maga teljességében).

A földi fizikusok, sci-fi írók és filmkészítők jelenleg azt a nyilvánvaló téveszmét terjesztik gőzerővel, hogy mindig, amikor valaki egy döntési helyzetbe kerül és két vagy több különböző lehetőség közül választhat, akkor valójában minden lehetőség megvalósul valami ködös okból, párhuzamosan egymással, nem csak az, amit ténylegesen választunk. Vagyis az univerzum magától felhasad és szétágazik a fizikai valóság több ágra, létrehozva a megszámlálhatatlanul sok, párhuzamos univerzum végtelen bonyolultságú fa-gráfját. Könnyű belátni, hogy ez egy elképesztően nagy ostobaság.

Az univerzum tele van teremtményekkel, akik döntéseket hoznak, választanak a lehetőségeik közül. Mindenki az élete során számtalan kisebb-nagyobb döntést hoz meg. A számtalan teremtmény számtalan döntésének kvázi végtelen sebességű osztódásra kéne kényszerítenie az egész univerzumot ahhoz, hogy ezek a lehetőségek egymástól függetlenül létező valóságokká alakuljanak. Miért és hogyan tenne ilyet a fizikai valóság? Hol férne el ez a rengeteg univerzum? Miért kéne az egész univerzumnak megduplázódnia csak azért, mert én nem így mozdítom meg a kisujjam, hanem úgy? Ez egy totális agyrém, aminek semmi köze a realitásokhoz.

A valóságban (a teremtésfilozófiai világmodell szerint) mindig, amikor egy időhurokból létrejön egy új időhurok, keletkezik egy új szemlélőpont (valójában ponthalmaz) az univerzumban. Minden időhurok egy olyan értelmessé fejlődő élőlény, aki a létezése során folyamatosan észleli a környező univerzumot, a többi időhurok hullámterei révén, amik áthaladnak rajta és taszigálják a forráspontjait, deformálva az időhurok geometriai szerkezetét és ezáltal végtelen finomságú, egyedi formával, azaz információ tartalommal ruházódik fel. Mivel az alfatéri szerinó a hullámterével együtt egy önálló univerzumot alkot, a benne lévő összes időhurok felfogható úgy a saját hullámterével együtt, mint egy önálló univerzum. Vagyis a számtalan időhurok együtt, egyfajta, másként értelmezendő multiverzumot alkot. Ezek nem különülnek el egymástól, hanem egymás számára léteznek az adott alfatéri téresszenciában és egymással kölcsönhatva mozognak, megállíthatatlanul (abszolút nulla fokon is, ezért megállíthatatlanok a részecskék).

Minden egyes időhurok máshol és máskor van az univerzumban, ezért a többi időhurok hullámtere másmilyen sorrendben halad át rajta, egyedi módon taszigálva a forrásait. Tehát minden időhurok aktuális információ tartalma más lesz, egyedi és tökéletesen megismételhetetlen, lemásolhatatlan. Tehát különböző az összes többi időhurok információ tartalmától. Ezt mondja ki az aszimmetria tétel. Ettől egyedi és megkülönböztethető, azaz felismerhető a világ minden pontja, mindenhol és mindenkor. Szó szerint képtelenség őket összetéveszteni, ha kellő felbontásban szemléljük őket. Hasonlítanak egymásra (ha elnagyoltan nézzük), de sosem azonosak egymással. Fizikai képtelenség, hogy az univerzumban két pont teljesen azonos információ tartalommal rendelkezzen valahol is, valaha is.

Minél több az időhurok az univerzumban, annál több a szubjektív valóság benne, akik összességét multiverzumnak (a sok valóság szemléleti változat összességének) nevezhetjük. Ezen multiverzumok információ tartalmai állandóan átadódnak egymásnak, tehát a létezés információ tartalma a folyamatos kiegyenlítődés, szimmetrizálódás felé tart, de azt soha nem éri el. Még a párhuzamos téresszenciák közt is történik információ átvitel, egyrészt az alfatéri szerinó időhurkán keresztül folyamatosan, másrészt azon időhurkok által szakaszosan, akik térváltással időnként átugrálnak egyik téresszenciából a másikba és viszik magukkal a saját információ tartalmukat, kiárasztva azt a másik térben és közben felvéve annak információ tartalmát magukba.

Így hosszabb távon a mindentudás végül az univerzum minden egyes ponthalmazában (időhurkában) megjelenik és mindenki számára hozzáférhetővé válik fizikailag. Vagyis az univerzum a puszta létezése és működése során egyre több információt termel (valamilyen ütemben) és a részei egyre többet tudnak meg önmagukról és az univerzumról. Azaz a számtalan élőlény egyre okosabbá, értelmesebbé válik a tapasztalatszerzése során, együttesen egy univerzum méretű kollektívát, szupertudatot alkotva, aminek nem csak a részei értelmesek, de egészében is elkerülhetetlenül azzá válik. Így jön létre az Isten, mint kozmikus szuperintelligencia. Aki mind a fagyhalált, mind a hőhalált szeretné elkerülni, ezért különböző módszerekkel szabályozni próbálja önmagát (az univerzum működését), hogy a végtelenségig fenntartsa a számára legkedvezőbb egyensúlyi állapotot a tágulás és a fényszaporodás mértéke között.

Készült: 2022.11.13.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz