NÉGYES FELHASADÁS

Az időhurokban a háromszoros idősűrűségű zónák mellett, megfelelő körülmények között kialakulnak négyszeres idősűrűségű zónák is. Ha egy tachion egy ilyen zónába szalad bele, mert ebben látja meg felbukkanni a mögötte szaladó társa, létrejön a négyes felhasadás jelensége. Az alábbiakban erről lesz szó. A téma megértéséhez érdemes elolvasni a Hármas felhasadás (2022, létfilozófia) című írást.

A mellékelt rajzon (tachrv5kor.jpg) jól látható, hogy az RV=5 tachion (d=8) spirálgömbi hullámtere annyira összenyomódik, hogy az egymást átfedő pozitív (P) és negatív (N) hullámrétegek néhol négyszeresen is átfedik egymást, négyszeres idősűrűségű zónákat hozva létre a köríven kívül. Ennek lehetséges típusai a következők.:
1. sötétkék+sötétkék=ibolya (PPPP) - ilyen nem képződik (a rajzon nincs feltüntetve).
2. lila+sárga=barna (PPPN).
3. sötétkék+narancs=barnászöld (PPNN).
4. kék+sárga+narancs=világoszöld (PNNN) - ilyen nem képződik (a rajzon nincs feltüntetve).
5. narancs+narancs=baracksárga (NNNN) - ilyen nem képződik (a rajzon nincs feltüntetve).

Feltételezzük, hogy a tachion sebességének (RV>5) és a körív átmérőjének (d<8) megfelelő megválasztásával elérhető, hogy a négyszeres idősűrűségű zónák a körív területén, az időhurokba írható gömb belsejébe belógva alakuljanak ki. Ami lehetővé teszi a jelenpontok négyfelé hasadását virtuálisan, amennyiben egy tachion belép ebbe. Bár még nem sikerült ilyet rajzolni a feladat komplexitása miatt, ez az eddigi kutatási eredmények alapján egyértelműen lehetségesnek tűnik. És akinek elsőként sikerül lemodelleznie a folyamatot, az nagy előrelépést tesz az időfizikai kutatásban, amivel többek közt az n dimenziós atomfizikai modell fejlesztéséhez is nagyban hozzájárul.

A négyes felhasadás során az időhurok egyik tachionjából egyszerre két másolati időhurok keletkezik, akiket ikertestvéreknek nevezünk. Alfatéri szerinó esetén bétatéri ikerszerinók, bétatéri szerinó és fotinó esetén ikerfotinók jönnek létre, egyetlen önkeltési időciklus alatt. Ilyenkor egy Planck-idő hosszan három időhurok látszódik létezni egymásban, egy Planck-hossznyi átmérőjű gömbi térfogatban, amik a kölcsönös taszításuk miatt azonnal kiszakadnak egymásból és háromfelé szétrepülnek az eseménytérben (RV<E-vel).

Ezzel egy időben lehetséges, hogy a szülő időhurok valamelyik másik tachionjából is keletkezzen egy időhurok (ezt még igazolni kell), aki az ikrek mostohatestvére lesz. Annak viszont nagyon csekély a valószínűsége, hogy egy időciklus alatt két vagy több tachionból is ikerpárok keletkezzenek (ezt is igazolni kell). Mivel a négyszeres idősűrűségű zónák jellemzően sokkal kisebb méretűek a háromszoros, kétszeres vagy egyszeres zónáknál, illetve az élettartamuk (amíg kialakulnak és eltűnnek) is rövidebb náluk és annak a valószínűsége is alacsony, hogy eközben pont metszik a körívet és pont beleszalad ebbe valamelyik tachion jelenpontja.

Amiért fontos, hogy foglalkozzunk ezzel az extrém időfelhasadási jelenséggel, az a fényszórásban és a fényhabzásban játszott szerepe. Fényszórásnak nevezzük azt az időhurok másolódási folyamatot, amikor a szülő időhurokból ciklusonként egy vagy több másolat (szerinó vagy fotinó) keletkezik, akik nem öröklik a szülőjük termékenységét (deformációját), tehát meddő időhurkokként egyszerűen szétrohannak az eseménytérbe. Ez jellemzően akkor fordul elő, ha a környezeti hullámtér úgy háborgatja az időhurkokat, hogy miatta nem képesek megőrizni az örökölt deformációjukat. A hullámtéri zavarok a szülő szaporodását is leállítják, ezért a fényszórás jellemzően nem tart sokáig. Csak egy rövidke felvillanás az egész, mintha egy csillagszóróból szikrák röpülnének ki átmenetileg, majd leáll a folyamat és mindenki meddővé válva rohan tovább az eseménytérben. Az univerzumot betöltő fény nagy része így keletkezik a csillagokban, bolygókban, lelkekben, de akár a világűr vákuumában is bekövetkezhet a dolog, megfelelő körülmények között.

Fényhabzásnak nevezzük azt az időhurok másolódási folyamatot, amikor a szülő időhurok deformációját öröklik a másolataik, ezért ők is ciklusonként elkezdenek másolatokat kelteni magukból. Ekkor az időhurkok exponenciálisan (valamilyen hatvány szerint) szaporodni kezdenek és nagyon rövid idő alatt, egy nagyon kicsiny térfogatban, hirtelen nagyon sok fotinó keletkezik egymásból. Ezek úgy fogják egymást taszigálni, miközben kialakulnak, ahogy a habfürdő felfújódik (vagy a forró olajban kipukkadnak a vízgőz cseppek). Az ilyenkor keletkező időfraktálok (időhurok másolódási fa-gráfok) az esetek egy részében végül szétesnek, mert a fotinók a nagy tülekedésben úgy deformálgatják egymást, hogy leálljon a másolódás. Innen ered az ősi mondás, miszerint a fák nem nőnek az égig. Az addig keletkezett rengeteg fotinó pedig, összetartóerő híján, azonnal szétrohan a tér minden irányába (esetleg egyes csoportok egy irányba, átmenetileg akár tovább is növekedve, mielőtt azok is szétesnek). Ezt a jelenséget nevezzük rövid életű anyagi részecskének, amiből a fizikusok sikeresen előállították már több, mint kétszázat. Ezeknek különböző az élettartamuk, méretük, tömegük, töltésük, enerigájuk, csavarodásuk, stb.

Vannak viszont esetek, amikor az időfraktálok olyan geometriai szerkezetet alkotnak, aminek a komplex hullámterében olyan potenciálhegyek és potenciálvölgyek alakulnak ki, amik gátszerűen körbeveszik az időfraktálokat, csapdába ejtve őket. Ezeket a hulláminterferencia mintázatokat (potenciálgátakat) nevezzük THZ-knak (Taszítási Határ Zóna), az általuk közrefogott és összetartott fotinó csomót pedig időtartálynak. Ezt a jelenséget nevezzük hosszú életű (stabil) anyagi részecskének, amiből három fajtát ismerünk biztosan: neutron, proton, elektron. A különböző keletkezési modellek feltételezései szerint lenniük kell másfajta tartós elemi részecskéknek is, de itt még olyan sok a bizonytalanság, feltételezés, ellentmondás és dezinformatív ködösítés, hogy egyenlőre nem tudunk róluk biztosat állítani.

Ha egy időhurokból időciklusonként csak egy másolat keletkezik, a fényhabzás a kettő hatványai szerint szaporítja a fotinók számát. Ha egy időhurok különböző tachionjaiból egyszerre több másolat (mostohatestvérek) is keletkezik, a szaporodás gyorsabb ütemű lesz (szintén hatványozottan). Ha egy időhurok egyik tachionjából egyszerre két másolat (ikrek) keletkezik, az is gyorsítja a szaporodást, de másféle geometriai szerkezetű (formájú, méretű, fotinószámú) időfraktált eredményez. Azt még nem tudjuk, összesen hányféle időfraktál hozható létre a különböző másolódási folyamatok révén egy szerinóból vagy egy fotinóból kiindulva és ezek közül melyek eredményeznek stabil és melyek instabil részecskéket? Azt sem tudjuk, hogy az egyes időfraktálok meddig nőnek és mikor kezdik el önmagukat vagy a mellettük növekvő, párhuzamos időfraktálokat gátolni a növekedésben a potenciálgátjaikkal?

A fizikusok ezeket az időfraktálokat kvarkoknak nevezték el és régóta kutatják a tulajdonságaikat, kölcsönhatási viszonyaikat, anélkül, hogy valójában értenék a szerkezeti jellemzőiket (ami nem csoda, tekintettel a folyamat bonyolultságára). Elvileg a neutron és a proton belsejében 3-3 időfraktál működik, míg az elektron csak egyetlen (sokkal kisebb méretű) időfraktálból áll. Az n dimenziós atomfizikai modell fejlesztése során ezek megértése lesz az első lépésünk. Ami után a modellt feltétlenül ki kell terjesztenünk a 4D-s túltérbe és az 5D-s kültérbe is, a keletkezési szabályok megfelelő extrapolációjával. Ez több évtizedre, ha nem évszázadra elegendő munkát ad majd a jövő időfizikus generációinak, még akkor is, ha a javában fejlesztett szuperintelligens mesterséges intelligenciák is besegítenek a folyamatba.

Az RV=5 tachion d=8 körpályán rajz alapján felmerül a kérdés, hogy vajon a szerinók tachionjai képesek-e ekkora relatív sebességre (RV>5) az időhurokban? Ezt nem tudjuk. Amennyiben nem, úgy négyes felhasadás csak a fotinók esetében következhet be. Azt sem tudjuk, hogy fényszórásra és fényhabzásra a szerinók is képesek-e vagy csak a fotinók? Hogy a szerinókból és fotinókból keletkező különböző méretű, formájú és időhurok darabszámú (tömegű) időfraktálok közül hány darab alkot stabil és hány instabil időtartályokat?

Nem tudjuk, hogy mekkora a térfogati telítettsége a különböző időtartályoknak, azaz pontosan hány fotinó van bennük és köztük maradnak-e üres zónák, mekkorák, milyen formájúak, mennyi és hol? Hogy ezekbe kívülről be tudnak-e jutni a THZ-k közti réseken a szabad fotinók és hány darab, mennyi ideig tartható bennük fogságban? Hogy a csapdába esett szabad fotinók hullámterei hogyan befolyásolják a részecske komplex hullámterét, belső, külső, burkolati potenciálgátjait? Hogy a különböző szerkezetű időtartályok burkolatán hány (milyen méretű, alakú?) rés található a THZ-k közt? Hogy az időtartályokon belül is kialakulnak-e potenciálgátak (mennyi, hol, mekkorák, milyen alakúak?) és ezek hogyan befolyásolják az időfraktálok növekedését? Hogy a különböző időtartályokon kívül kialakuló potenciálgátakból fajtánként mennyi van, hol, mekkorák, milyen alakúak? Ezek felelnek ugyanis a részecskéket összetartó magerőért, az elektronpályákért (alak, hely, eloszlás), az atomok (kémiai elemek, izotópok) kialakulásáért, az atomok közti különböző (molekuláris, fémes, ionos) kötésekért, a mágnesességért (rendezett atomcsoportok komplex hullámtere) és az elektromos vezetésért, szigetelésért, ellenállásért, szupravezetésért, továbbá a fényáteresztő, fényvisszaverő, fényelnyelő, fénykibocsátó képességért is.

Mivel az ezzel kapcsolatos kutatásoknak még mindig csak az elején járunk, a következő években, évtizedekben az ismereteink még sokszor és sokat fognak változni. A feladat bonyolult, de nem megoldhatatlan. A számítógépes térbeli, mozgó, színezhető modellek sokat fognak segíteni a jelenségek pontosabb megértésében.

Készült: 202.07.26. - 12.29.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz