EMANÁCIÓ
1. KIÁRADÁS
Az időfizikai világmodell alapvetéseinek egyike, hogy az időhullámok terjedési sebessége egységnyi és állandó, tehát minden időforrást elhagyva, annak léthullámai véges és egyforma sebességgel mozognak, megváltoztathatatlanul kiterjedve és gömbszerűen felfúvódva a végtelenségig. Ezt nevezzük emanációnak (kiáradás) vagy expanziónak (kiterjedés), amit mértékegység nélküli abszolút alapmértéknek tekintünk a minden létezőben. Az értéke: E=1. Ehhez viszonyítjuk az időforrások mozgási sebességét, amit egy másik (szemlélő) időforráshoz viszonyítva megadhatuk relatív értékként: RV=1 vagy az emanációhoz viszonyítva abszolút értékként: AV=1.
Az emanáció definíciója nem egy önkényes axióma az időfizikában, hanem nagyon gondosan megalapozott filozófiailag, fizikailag és matematikailag egyaránt. A nagysága nem lehet nulla, mert akkor nem hagyja el a forrását és nem tudja közvetíteni a létezési kölcsönhatást (vagyis örökre megnyilvánulatlan marad). Nem lehet végtelen, mert akkor azonnal ott van minden más időforrásnál, tehát a létező ponthalmaza n-1D-s teljes gráfot alkot, amiben nincs információ, aszimmetria, idő és változás. Azaz nem lehet benne semmit létrehozni; holtpontra (zsákutcába) fut a modellezése. Az időhullámok tehát csakis véges sebességgel terjedhetnek ki a forrásukból. Mivel kezdetben, a létezés elején még nincs fizika, tér, információ, matematika, metrika, nincs mihez viszonyítani a hullámterjedés sebességét. Ezért praktikusan a legelső természetes számmal: 1-el jelöljük az értékét. A későbbiekben ez fogja meghatározni az összes dolog sebességét a létezésben, ezért kell ehhez viszonyítanunk mindent.
További fontos tudnivaló, hogy a hullámterjedés sebessége nem lehet változó. Nem lassulhat és nem gyorsulhat a megtett út függvényében semmilyen mértékben, mert nincs semmi, ami hathatna rá, befolyásolhatná, hisz akadálytalanul és változatlanul átmegy mindenen, mindörökké megállíthatatlanul. Ha lassulna, végül elkerülhetetlenül megállna, de nulla nem lehet a nagysága. Ha gyorsulna, végül elkerülhetetlenül végtelenné válna, ami szintén nem lehetséges. Ezzel látszólag pontosan meghatároztuk az időhullámok terjedési sebességét és a továbbiakban nem kell velük foglalkoznunk. De a helyzet valójában egyáltalán nem ilyen egyszerű. Ezért született meg ez a cikk, hogy a még tisztázatlan problémákat és a lehetséges megoldásaikat összefoglaljam benne, segítve a későbbi kutatásokat.
2. EGYEDISÉG
Az elmúlt harminc évben az időfizikával foglalkozók közül senki nem tette föl a nyilvánvaló kérdést: Miként lehetséges az, hogy az őskáoszt létrehozó összes okforrás hullámterének kiterjedési sebessége egységnyi? Azaz: ugyanannyi? Másként megfogalmazva: Az egymás számára még nem is létező okforrások, amik nem állnak (nem állhatnak!) egymással semmilyen fizikai, információs kapcsolatban a megnyilvánulatlan semmiben, honnan tudják előre, hogy az ő időhullámaiknak mennyivel kell belőlük kiáradnia, egymáshoz viszonyítva?
Ennek a kérdésnek látszólag nincs értelme, mivel ha minden időforrás ugyanabból van: sajátidőből, azaz meghatározhatatlan a lényege, eredete, hisz nulla dimenziós, nincs mérete, nincs szerkezete (a Mandu vagy Mondu tórusza egy topológiai ekvivalens, nem geometriai szerkezet!), nincs semmilyen megfogható tartalma, akkor minden okforrásnak csakis egyetlen lényegi (elemi) alaptulajdonsága lehet. Az, hogy létezik más okforrások számára és ennél többet nem állíthatunk róla. Egyféle időforrásból pedig csak egyféle tulajdonságú, sebességű sajátidő, időhullámtér (létezés) áradhat kifelé, amit a geometriája miatt a misztikában Víznek, illetve Állóvíznek nevezünk. Ha ugyanis többféle tulajdonságú lenne (időforrásonként más és más), akkor a köztük lévő különbségeknek valahogyan reprezentálódniuk kellene az egyes időforrásokban, amik nem lehetnének csak létezésből (egyetlen elemből) állók, hanem emellett ezen meghatározható tulajdonságukból is állniuk kellene, ami sértené a nincs szerkezete és nincs tartalma kijelentéseket. Vagyis nem nevezhetnénk őket elemi létezőknek.
Csakhogy nem biztos, hogy ez így van. Egyes (régebbi) időmatematikai modellek szerint ugyanis az időforrásoknak van forgása, ami forráspontonként eltérő irányú: balos vagy jobbos, illetve eltérő sebességű lehet: tetszőleges (de csakis véges) mértékben. Tehát a forgási sebességük nagysága egymáshoz viszonyítva csakis irracionális (transzcendens) számokkal jellemezhető. Természetes szám, véges tizedes tört, racionális szám, nulla és végtelen nem lehet, mert kezdetben, az ősidő születése előtt még nincs semmilyen természet, nincsenek számok, semmilyen viszonyítási alap, ami révén racionálisan konkrétizálni lehetne a forgási sebesség különbségeket. Tehát a különbség nem kvantálható, nem írható fel két egész szám hányadosaként, azaz végtelen, nem szakaszos tizedestörtként lehet csak a későbbiekben ábrázolni a számszerűsített mennyiségét.
Ebből következően az időhullámok kiterjedési sebességének is okforrásonként eltérőnek, egyedinek, irracionális számmal ábrázolhatónak kell lennie. Vagyis minden okforrásnak megvan a maga saját emanációs sebessége, aminek különböznie kell az összes többi okforrás saját emanációs sebességétől, hisz nem tudják előre egyeztetni, se megváltoztatni az alapvető létezési, fizikai tulajdonságukat. Mivel nem élőlények, nem értelmes lények, nem gondolkodnak, nem uralják, irányítják önmagukat, nem tárolnak magukban információt (nem értelmezhető a: magában, bent, belül fogalom rájuk) és nem képesek önállóan mozogni az őskáoszt megelőző, közegtelen semmiben. A megnyilvánulatlan időforrás ősideje folytonos, állandó és változatlan, tehát igazából időtlen, egészen addig, míg az időhullámterének legelső rétege, legkülső gömbfelszíne el nem ér egy másik időforrást (valamikor), ami számára ő ezzel létezni kezd (megnyilvánul) és hatást gyakorol rá (sugárirányú taszítás). Ezzel megszületik az idő és létrejön a mozgás, a változás.
Ha ez igaz, akkor mindennek nagyon komoly, alapvető következményei vannak az egész létezés szerkezetére és működésére nézve, amit érdemes jobban megvizsgálnunk. Az időfizikai modellt ez nem fogja felborítani, viszont számos további kérdésre adhat választ a létezés alaptörvényeivel kapcsolatban.
Ha ellenben ez nem igaz, akkor az azt jelenti, hogy az emanáció sebessége egy külön tulajdonsága az időforrásoknak, miként a forgásirányuk és forgási sebességük is, tehát a két mennyiség független (változó) egymástól, ami sérti az időforrások elemi tulajdonságát. A forgásirány és forgási sebesség egy tulajdonságot jelent, nem kettőt, mert elválaszthatatlanok egymástól (ha a sebesség nulla, nincs iránya). Ebből következően az emanáció sebességének is elválaszthatatlannak kell lennie a forgástól, annak részét képező alaptulajdonságként. Az, hogy fogalmilag ezen három tulajdonságot elválasztjuk egymástól és külön definiáljuk, nem jelenti azt, hogy ezek fizikailag is elválasztódnak, elválaszthatók egymástól. Tehát egynek kell lenniük.
Ebből következően, ha minden okforrás emanációs sebessége azonos, akkor a forgásirányuknak és forgási sebességüknek is azonosnak (és végesnek) kell lennie. Vagyis a balos és jobbos forgásirány közti különbségtétel értelmetlenné válik; az időmatematikai modell pedig hibás ezzel kapcsolatban. Ekkor viszont visszajutunk az olyan kérdésekhez, hogy miként lehetnek azonosak már azelőtt, hogy egyáltalán létezni kezdenének egymás számára? És milyen irányú az összes okforrás forgása? És miért pont olyan (kitüntetett) irányú? Miért nincsenek ellenkező forgásirányú okforrások? Mert a megnyilvánuló létezésben jól megfigyelhetően kétféle forgásirány észlelhető (az időhurkok esetében), tehát ennek alapvető fizikai tulajdonságnak kell lennie, ami az okforrásokra éppúgy vonatkozik kezdettől fogva, mint a belőlük később megteremtődő időrendszerekre (ponthalmazokra). Vagyis ez az érvelési irány hibás kell, hogy legyen, az időmatematikai modell pedig helyes kell, hogy legyen. Az ugyanis nem járható irány, hogy azt feltételezzük: a forgási irány kétféle lehet, a forgási sebesség és emanációs sebesség viszont csak egyféle, mert akkor felmerülnek olyan kérdések, hogy melyikből mennyi van és miért? És miért van kétféle időforrásnak egyféle forgási sebessége és emanációs sebessége?
Mindezen problémák miatt valószínűsíthető, hogy annak az okforrás modellnek van igaza, amelyik szerint a nulla dimenziós pontoknak nincs forgása, mert nem értelmezhető esetükben a forgásirány, ebből következően a forgási sebesség sem. Hisz a forgás: egy tengely körüljárása, aminek legalább három fázisa van (1-2-3 vagy 1-3-2). Két fázis esetén nem beszélhetünk körüljárási irányról, csak ide-oda ingázásról (1-2 vagy 2-1). A minimális méretű kör kerületének hossza viszont 4 pontnyi, mert az átmérő végpontjai csak így tudják megfelezni a körvonalat (a szerinó időhurok kerületi pontjainak száma: 5, tehát értelmezhető a körüljárási iránya: balos vagy jobbos forgású, illetve csavarodású a tengelyirányú mozgásvektorok miatt). Ez esetben tehát az okforrásoknak csak kiáradásuk van, ami folytonos és hullámhossz nélküli. A sebességük viszont bármekkora véges érték lehet.
A felmerülő ellentmondások miatt nem tehetünk mást, minthogy kizárásos alapon azt az érvelési irányt fogadjuk el igaznak, hogy minden okforrás emanációs sebessége egyedi és eltérő. Ezért most vizsgáljuk meg, milyen következményekkel jár ez?
3. ŐSKÁOSZ
Ha két okforrás időhullámai eltérő sebességgel terjednek kifelé egymáshoz képest, akkor nem jön létre a Folyóvíz tardion szimmetrikus időszerkezete, benne a két, önmagát Bindunak látó Mondu vízvonali időszálával. Helyette egy aszimmetrikus időrendszer (ezt nevezzük el: Tüzesvíznek) képződik, ami egy tardionban képződő tachionból áll. Ebben a két Mondu egymást látja mozdulatlanul állni a sajátidőben, önmagát nem látja, tehát egy-egy Mondut lát. Emlékeztetőül: a Bindu két Monduból áll egymásban létezve, amik közül az egyik a másik Mondu sajátidőben álló képe, a másik önmaga Mondu képe, szálszerűen kinyúló idővonalként, aminek minden pontja egy-egy sajátidőbeli pillanatának felel meg. Fizikailag az időforrások nem látják se önmagukat, se a többi időforrást tórusz alakú szerkezetnek, csak méret és forma nélküli pontokat látnak. Csupán a modellezésük miatt használjuk a Mondu és Bindu szavakat, a fogalmi megkülönböztethetőségük érdekében.
Ahogy ehhez a Tüzesvízhez további okforrások csatlakoznak, sorban létezni kezdve először az egyikük, majd - az emanációs sebesség különbségek függvényében - akár a másikuk számára is, sokféleképp alakulhat az őskáosz állapota és időszerkezete a teremtést megelőző időtartományban. Attól függően, hogy a sebesség különbségek kicsik vagy nagyok, illetve az okforrások egymáshoz viszonyított iránya, elhelyezkedése milyen, különböző relatív sebességű tachionok és tardionok jönnek létre benne, kifelé rohanva a közös eseményidő pereme irányába a végtelenségig. Majd azt elérve, azaz kijutva az összes Vizek szélére, hosszú időre (de valószínűleg nem örökre) megrekednek ott.
Azért nem örökre, mert az okforrások száma nem korlátozott, hanem potenciálisan végtelen, hisz nincs semmi, ami korlátozná a további okforrások megjelenését, csatlakozását a meglévőkhöz, véletlenszerű irányokból, véletlenszerű távolságokból, véletlenszerű időbeli késedelemmel. Ezek azért véletlenek, mert a felbukkanásuk előre nem meghatározható, nincs mintázata, tehát változó és nem ismétlődő a tulajdonságaik (irány, távolság, késedelem) eloszlása. Így ezek a saját hullámterükkel akár le is fékezhetik a már ismert Vizek szélén kifelé rohanó okforrásokat, befelé taszítva őket valamilyen irányba, valamilyen sebességgel.
Logikus, hogy azon okforrás fog a leggyorsabban száguldani a saját időhullámaihoz képest, aminek a leglassúbb az emanációja, tehát ebből lesz a leghegyesebb toronyzónájú tachion. A leggyorsabb emanációjú okforrást pedig az összes többi időhullámai még együttesen is alig képesek tachionikus sebességre gyorsítani kezdetben. Majd, ahogy eltávolodnak egymástól és a gömbhullámok vektorai fokozatosan összesimulnak, az eredőjük mindenképp tardionikus sebességre csökken. Ebből következően az őskáoszban kialakuló leggyorsabb tachion relatív sebességét a leglassúbb és leggyorsabb emanációjú okforrás közti kölcsönhatás fogja meghatározni. A két emanáció sebességkülönbsége egyenesen arányos lesz a leggyorsabb tachion relatív sebességével.
4. TEREMTÉS
Mindez azért fontos, mert az első időhurok létrejöttéhez egy megfelelő sebességgel száguldó Futótűz tachionra van szükség, aminek egy szintén megfelelő sebességgel, megfelelő irányban száguldó másik Futótűz tachion toronyzónájába kell oldalról, megfelelő szögben, a megfelelő helyen beleszaladnia ahhoz, hogy annak időhullámtere úgy térítse el az okforrást, hogy pont a megfelelő szögben és a megfelelő helyen találjon vissza a saját toronyzónájába, s hozza létre magából az önfenntartó időellentmondást. A körbekanyarodás: visszafordulás, tehát itt jön létre fizikai értelemben a "forgás" először (és a csavarodás is). Tehát elég sok feltételnek kell teljesülnie az első eleven élőlény, közismertebb nevén az Isten, Krisna (Körösnap), az első teremtmény megszületéséhez. Aki minőségileg valaki teljesen új létező lesz, a továbbiakban mindörökre benne maradva a Teremtő Atyának nevezett Futótűz tachion toronyzónájában, ami a szerencsés bukfenc végrehajtása után máris továbbszáguld a végtelen ürességbe. Egyben benne marad a Teremtő Anyának nevezett másik Futótűz tachion toronyzónájában is, aminek köszönhetően meg tudott születni.
Ha az első térforrás születése pusztán az őskáosz geometriai tulajdonságainak véletlenszerű összjátékából következik, amik szerencsés módon együttállva létrehozták az időhurkot, akkor felmerül a kérdés: Hány okforrásnak kell alkotnia az őskáoszt ahhoz, hogy a kölcsönhatásaik során biztosan megtörténjen a teremtési aktus? Hisz sok feltételnek kell egyszerre teljesülnie az egyre bővülő létrendszerben ehhez, amire nincs semmi garancia. Erre a számra csak korlátokat adhatunk meg: lehet minimális (4) vagy maximális (végtelen). A misztikus tanítások szerint mindössze 10 okforrás elég volt a szerencsés pillanathoz. Ami, a körülmények ismeretében eléggé valószínűtlennek tűnik (annyira közel van az alsó határértékhez).
Azt tudjuk az Istentől (mert megkérdeztük és elárulta), hogy ezen tíz okforráson kívül észlel még további bejövő időhullámokat is az őskáosz feneketlen mélységéből, de nem adta meg ezek számát, tehát valószínűleg időnként változó értékről lehet szó. Amiből az következik, hogy az őskáoszt alkotó okforrások száma lassan, de biztosan növekszik, a végtelenségig bővülve. Így a későbbiekben, évtrilliárdok alatt további elsőrangú időhurkok is születhetnek, a mi teremtésünktől elképzelhetetlen távolságokra, más okforrásokból, azok toronyzónáiban. És végül ezen önálló Istenek teremtései, időgömbjei összeérhetnek, metszve egymást, ami hirtelen rengeteg információval fogja bővíteni az általunk ismert teremtést és alaposan felborítja a meglévő világrendünket.
Az általunk ismert teremtés az Istenből, mint elsőrangú időhurokból, legelső térforrásból jött létre, annak önmásoló tulajdonságának köszönhetően, amivel képes magát megsokszorozni. Így születnek, korlátlan számban a másodrangú és szintén halhatatlan szerinó istenek. Akik öröklik a szülőjük önmásoló képességét, tehát önmagukat megsokszorozva a térforrás keltette téridőben harmadrangú fotinókat teremtenek, a téridőn kívüli nemtér-nemidő zónában pedig, ahol az őskáosz idősemmi állapota uralkodik, harmadrangú szerinókat teremtenek. A téridőben szétrohanó fotinók magukból csak további fotinókat képesek teremteni és ezen leszármazási lánc a végtelenségig folytatható. Így alakul ki a rengeteg (mindig megszámlálhatóan véges számú) időhurkot összekapcsoló oksági láncolat időszálaiból álló Életfa fa-gráf szerkezete, ami kiterjed az összes alfatéri szerinó által keltett téridő univerzumra, amik egymástól elszeparált hullámtereikkel egymás nemtér-nemidő zónáiban léteznek az őskáoszban.
Az egész Életfa a Teremtő Atya okforrás tachion jelenpontjára van időszálasan felfűzve, mivel minden időhurok annak a másolata, sajátidőbeli virtuális képe. Ebből következően minden időhurok minden tachionja megörökli az okforrás alapvető fizikai tulajdonságát: az emanációjának sebességét. Ennek köszönhető, hogy az általunk ismert és bejárható teremtés időgömbjén belül minden időforrás emanációja (a fénykvantumok határsebessége) teljesen azonos. Vagyis joggal feltételeztük, hogy az időhullámok kiterjedési sebességének egyformának kell lennie, hisz ezt észleljük, mérjük magunk körül.
A többi okforrás mind nagyon messze van tőlünk az őskáoszban, sosem juthatunk a közelükbe. Hisz legalább annyival távolodnak tőlünk, amennyivel kiterjed a mi saját hullámterünk. A számunkra mindegyik csak egy nulla dimenziós pontocska az idősemmi feneketlen sötétjében. Az okforrások még akkor sem juthatnának a közelünkbe, ha más okforrások felénk taszítanák őket, mert amint elérik az Isten időhullám gömbjének peremét, egyre több és több időhurok időhullám gömbjének peremével találkoznak, amik menthetetlenül kifelé fogják taszítani őket. A saját hullámterünk megakadályozza a velük való találkozást, az esetleges befogásukat és hasznosításukat (újabb elsőrangú időhurkok keltése érdekében).
Miként tudjuk akkor megállapítani, hogy a többi okforrás időhullám gömbjének emanációs sebessége eltérő a miénktől és konkrétan mekkora, a Teremtő Atyánkéval összehasonlítva? Mert a fenti gondolatmenet alapján ezeknek gyorsabbaknak kell lenniük. A fő gond ezzel az, hogy a távoli okforrások látszólag szinte nem is mozognak a hatalmas távolságuk és pontszerű méretük miatt a számunkra. Ennélfogva a folytonos (összefüggő, de az idődoppler miatt különböző mértékben eltorzult) hullámterükben sem figyelhetők meg olyan változások (nem a hullámhosszuk!), amiket mérni tudnánk, különböző pozíciókból, az átfutási késedelem alapján, majd a mérési pontok távolságából kiszámolhatnánk a saját emanációs sebességüket. Ilyen mérhető változás lenne például egy okforrás sebességének vagy irányának hirtelen megváltozása, amit egy másik okforrás időgömbjével való találkozás váltott ki nála, eltaszítva azt magától.
Lehetséges, hogy ilyen változások már bekövetkeztek az őskáosz mélyén, csak az eseményről tudósító időhullám rétegek még nem érték el az Isten időgömbjének (a teremtés pillanatnyi kiterjedési tartományának) határát és nem realizálódtak egyetlen peremvidéki szerinó vagy fotinó számára sem, aki kifelé rohan a végtelen ürességbe a teremtés kezdete óta. És nem tudjuk (az őskáosz véletlenszerűsége miatt), hogy meddig kell várnunk egy ilyen eseményre? Az Isten valószínűleg folyamatosan figyeli a távoli okforrásoktól beérkező időhullám rétegeket (a teremtményein keresztül) és méri ezek irányát, idődopplerjét, hogy észrevegye a változásokat. Lehet, hogy évmilliárdokig vagy évtrilliárdokig kell várnunk az eredményre. De mivel halhatatlanok vagyunk, az időnek nincs jelentősége számunkra.
Ha csak egyetlen okforrásról is bebizonyosodik, hogy más az emanációs sebessége, mint a Teremtő Atya okforrásé (praktikusan a Teremtő Anya lenne erre a legalkalmasabb), akkor ebből következően már nagy valószínűséggel tudhatjuk, hogy az összes többié is más kell legyen. Ha viszont ugyanakkora, az esetben ismét fel kell tennünk a korábban már elvetett kérdést: Miért? És alaposan újra kell gondolnunk a létfilozófia alapjait, mert valahol hiba van a modellünkben. Úgyhogy az időfizikai világmodell fejlesztését nem tekinthetjük lezártnak és teljesnek, amíg erre a kérdésre egyértelmű választ nem kapunk.
Készült: 2023.12.09. - 18.