IDŐSŰRŰSÉG

Az idősűrűség kifejezést többen használják évek óta az időfizikával kapcsolatos publikációkban, anélkül, hogy a pontos fogalom tisztázásra került volna. Ezért ebben a cikkben röviden összefoglaltam az ezzel kapcsolatos tudnivalókat. A téma megértéséhez ajánlott ismerni az időfizika alapjait.

A sűrűség a fizikában: egy adott térfogatban található tömeg mértéke (kg/m^3-ben), aminek csak homogén testeknél van értelme. A halmazsűrűség azt jelenti, hogy a részecskék közti tér hézagokat tartalmaz, amik összesített részaránya a térfogatban a porozitás.

Az időfizikában muszáj másként definiálni a sűrűséget, mivel a létezés kétféle dologból áll: időforrásokból és időhullámokból. Így kétféle idősűrűséget használhatunk elméletben: időforrás sűrűséget és időhullám sűrűséget. A gyakorlatban viszont az első részhalmazát képezi a másodiknak, mert ahol időforrások léteznek, ott az általuk kibocsátott időhullámok is jelen vannak, folyamatosan áthaladva a vizsgált térfogaton. Ellenben lehet olyan térfogatot létrehozni, kijelölni és vizsgálni, amiben csak időhullámok találhatók, időforrások nem. Ezt nevezzük valódi, teljes vákuumnak.

1. IDŐHUROK SŰRŰSÉG

Az időforrások mérete: nulla, tehát ezek bármekkora térfogatban mindig nulla helyet foglalnak el ténylegesen, így a porozitás mindig: 100%. Ezért az idősűrűség a térfogatban található időforrások darabszámának (sokaságának, tömegességének) felel meg. Mivel a teremtésben az időforrások döntő számban időhurkokban fordulnak elő, praktikusabb az időhurok sűrűség kifejezést használnunk. Ami viszont nem csak homogén halmaz lehet, mivel kétféle időhurok létezik: szerinó és fotinó. Ezekből a gyakorlatban léteznek tiszta (homogén) és kevert összetételű halmazok is.

A szerinó és fotinó időhurkoknak fontos tulajdonsága, hogy a tachionjaik által kibocsátott spirálgömbi hullámrétegeik többnyire (normál körülmények közt) kifelé taszítják az általuk elért időforrásokat, tehát az időhurkok kölcsönösen taszítják egymást. Ezért nem lehet őket tetszőlegesen közel kényszeríteni egymáshoz, illetve belenyomni egyiket a másikba. Emiatt meghatározható a maximális időhurok sűrűség egységnyi térfogatban. Ami egyrészt korlátozza az elemi részecskék belsejében, fényhabzással keletkező fotinók maximális darabszámát az időtartályban, meghatározva azok tömegét. Másrészt korlátozza a fekete lyukakban felhalmozódó, gravitációs csapdába esett fotinók maximális darabszámát az eseményhorizonton belül, az össztérfogat neutronok, protonok és elektronok közti hézagaiban. Harmadrészt korlátozza a fókuszált fénysugarak maximális fotinó tartalmát, energiasűrűségét, ami többek közt a lelkekben pattogó fényszálakban tárolódó információk mennyiségét is limitálja. Negyedrészt korlátozza a fizikailag elérhető legnagyobb hőmérsékletet (fénysűrűséget) bármely anyagi halmaz (plazma) esetében.

Viszont bonyolítja a helyzetet, hogy az időhurkok megfelelő deformációja, a tachionok pályagörbéinek eltorzítása (különleges körülmények közt) előidézhet olyan állapotot, amikor a belőlük másolódással keletkező friss időhurkok nem tudják a szülőjük által elfoglalt picinyke térfogatot elhagyni, mert a hullámrétegek befelé taszítják (vonzzák) őket. Ilyenkor ezek valamekkora részben belenyomódva maradnak egymásban, tartósan a maximális időhurok sűrűségnél nagyobb időhurok sűrűséget produkálva, amit nevezhetünk extrém időhurok sűrűségnek. De ez sem fokozható bármeddig, tehát nem tud tetszőlegesen sok időhurok fényláncolással keletkezni és egymásba nyomódva maradni. A maximális számukat 4-5 körülire tesszük a jelenlegi időfizikai modellek alapján. Lásd: Az elektron belső szerkezete (2023, létfilozófia).

2. IDŐHULLÁM SŰRŰSÉG

Az időhullám sűrűség definiálását szintén több tényező határozza meg. Egyrészt az időforrások darabszáma, amik kibocsátják őket. Az időhurkok tachionjai normál körülmények között kettős idősűrűségű időhullám rétegeket bocsátanak ki magukból. De mivel ezek spirálgömb alakú rétegei kétfélék: pozitív és negatív idejűek, a csavarodási irányuk is kétféle (a jobbos csavarodású időhurkoknál): bentről kifelé a pozitív rétegek jobbos csavarodásúak, a negatív rétegek balos csavarodásúak. Tehát a kétféle rétegek rendre metszik egymást, így mindig kialakulnak a hullámtérben egyszeres, kétszeres, háromszoros idősűrűségű tartományok is (az üres, nullás zónák mellett). Az időhurkok deformációja miatt viszont, különleges körülmények között létrejöhetnek négyszeres, ötszörös idősűrűségű tartományok is (a hatszoros nem valószínű, hogy lehetséges).

Megjegyzés: Bonyolítja a helyzetet, hogy az alfatéri szerinók 5 tachionjából minden téresszenciában csak 1 látható, a másik 4 nem létezik onnan nézve. Ellenben a bétatéri szerinók mind az 5 tachionja látható az alfatéri téresszenciában, tehát ezek összes hulláma (kvintesszenciája) átmegy a vizsgált térfogaton. A fotinóknál nincs ilyen különbség, azok mind a 7 tachionja mindig látható minden alfatéri téresszenciában. Gondot csak az okozhat, ha a vizsgált térfogatot valamiért egy bétatéri téresszenciára vonatkoztatjuk, tehát abban akarjuk mérni az időhullám sűrűséget, ami picit téves eredményre fog vezetni.

Másrészt az időhurkok (mint kis örökmozgók) állandóan mozognak a környező hullámtér taszításainak eredője mentén, ami a haladási irányukban összenyomja a kibocsátott hullámrétegeiket, az érkezési irányukban pedig széthúzza, megnyújtja ezeket. Az idődoppler jelensége tehát képes drasztikusan megváltoztatni az időhullámok sűrűségét a vizsgált egységnyi térfogatban. Elméletileg az álló időhurkok időhullám sűrűségét kellene mérnünk egy térfogatban, de a gyakorlatban mindig akadnak mozgó időhurkok is, még az abszolút nulla fokra hűtött közegben is. Ha a mérési térfogat egy időhurkok számára zárt térség, akkor abban a szerinók és fotinók véletlenszerűen fognak ide-oda pattogni a falai közt, így hosszabb távon kiegyenlítődik a hullámrétegek sűrűségváltozása bármely irányból mérve.

Megjegyzés: Adott darabszámú szerinó hullámrétegeinek száma kevesebb, mint a vele azonos darabszámú fotinóé, mert a szerinókban 5 tachion keringőzik körbe, a fotinókban viszont 7 tachion. Tehát az időhullám sűrűséget befolyásolja a kétféle időhurkok arányszáma egymáshoz képest.

Harmadrészt megnehezíti az időhullám sűrűség mérését az a tény, hogy az időhullámok akadálytalanul áthatolnak mindenen, tehát nem lehet kizárni őket a mérésre használt térfogatból. Azon a teljes környező univerzum (alfatéri téresszencia) majdnem az összes szerinójának és fotinójának hullámrétegei egyszerre átmennek, folyamatosan, a pillanatnyi idődopplerjüktől függő módon eltorzulva. Azért csak majdnem, mert mindig vannak kivételek.:

1. A távolban frissen keletkezett időhurkok hullámrétegei még nem érték el a mérési térfogatot (még nem hatnak rá).
2. A téresszenciába térváltással frissen befordult, máshonnan érkezett szerinók és fotinók hullámrétegei sem érték még el a mérési térfogatot (még nem hatnak rá).
3. A már megsemmisült fotinók árvahullám rétegei, ha áthaladtak a térfogaton, a továbbiakban nem befolyásolják azt (már nem hatnak rá).
4. A téresszenciából térváltással kifordult szerinók és fotinók meddőhullám rétegei, ha áthaladtak a térfogaton, a továbbiakban szintén nem befolyásolják azt (már nem hatnak rá), mert máshol léteznek tovább, egy másik téresszenciában vagy a nemtér-nemidőben.

Negyedrészt nem mindegy, hogy a mérésre használt térfogat milyen sebességgel, milyen irányba mozog a mérés közben, mert ez is befolyásolja a rajta áthaladó időhullámok idődopplerjét. A Föld felszínén kialakított mérési térfogat például a bolygóval együtt forog annak tengelye körül, illetve kering a Nap körül, ami kering a galaxismag körül, ami száguld az univerzumban a Nagy Vonzó nevű szuperhalmaz irányába. Vagyis a térfogatunk relatív sebessége folyton változik, attól függően, hogy mikor és mennyi ideig végezzük a mérést, mert a különböző irányú és sebességű kozmikus mozgások vektorai hol összeadódnak, hol kivonódnak egymásból. Értelemszerűen, ha nem a tengerszinten végezzük a mérést, hanem egy hegy tetején, illetve nem a sarkvidéken, hanem az egyenlítő mentén, akkor is mindig más eredő sebesség értékeket kell figyelembe vennünk, amik mind befolyásolják a végeredményt.

3. ATOMÓRÁK

A különféle atomórák úgy működnek, hogy az anyaguk adott frekvencián rezgésbe jön, tehát az atomjaikat egy mézerrel (mikrohullámú sugárzóval) gerjesztve és a sajátfrekvenciájukat visszacsatolva fenntartható velük egy adott ütemű vezérlőjel. A gáznemű ammónia: 23,87 GHz-en, a szilárd cézium: 9,19 GHz-en, a szilárd rubídium: 6,83 GHz-en rezeg. De egyik rendszer sem teljesen pontos, mert mindig fellépnek külső, zavaró hatások, amik az idődoppler miatt befolyásolják az atomok viselkedését.

Ennek oka, hogy az atommag körüli térben kialakuló komplex hullámtéri interferencia mintázatok helye és alakja megváltozik az atommag mozgásának hatására, aminek részecskéi kibocsátják azt. Az ebben mozgó elektronok pályái tehát szintén megváltoznak, ami módosítja az atom sajátfrekvenciáját. A Hold és a Nap gravitációs hatása mellett a távolból érkező, hirtelen gravitációs cunamik, lökéshullámok is belezavarnak az atomórák ketyegésébe.

Tehát az atomórák azért járnak picit másképp a Föld felszínén vagy egy hegy tetején vagy orbitális pályán, illetve az egyenlítőn vagy a mérsékelt égövön vagy a sarkvidéken, mert más a mozgási sebességük és irányuk egymáshoz képest a környező univerzum komplex hullámterében, ami az idődoppler miatt másképp torzítja el az atomok hullámterét. Nem arról van szó, hogy mindenhol másképp telik az idő vagy más az időhullámok sűrűsége az egyes földrajzi helyeken, hanem másféle nagyságú a háttérzaj okozta leárnyékolhatatlan zavarás.

4. SŰRŰSÉG CSÖKKENÉS

A Föld középpontjából kifelé haladva fokozatosan csökken a kőzetek nyomása, sűrűsége, hőmérséklete, tehát csökken az időforrások sűrűsége. A felszínt borító tengervízben, majd a légkörben felfelé haladva még tovább csökken ez az érték, majd a világűrben minimálissá válik. De csak az univerzum peremén túl csökken nullára, ahol már nincsenek se anyagi részecskék, se fénykvantumok, csak az üres téridő, azon túl pedig az üres őskáosz feneketlen mélysége.

Ettől eltérően az időhullámok sűrűsége másképp változik. A Föld, mint bolygó kb. 4,5 milliárd éves. Az anyagát alkotó atomok és azok elemi részecskéi valószínűleg sokkal idősebbek. Tehát amióta léteznek (megteremtődtek), az időforrásaik folyamatosan sugározzák ki magukból az időhullámaikat, amik megállíthatatlanul terjednek kifelé a téridővel együtt az őskáosz végtelenjébe. Ebből következik, hogy a Föld időhullám sűrűsége kb. ugyanakkora a belsejében, mint a felszínén vagy körülötte, legalább 4,5 milliárd fényév sugarú gömbön belül.

Azért csak körülbelül, mert az idők során folyton változott a bolygó össztömege: új részecskék keletkeztek benne, régi részecskék semmisültek meg különböző okokból. A Napból és a környező világűrből folyamatosan záporoznak rá az elemi részecskék, gázok, porszemek, mikrometeorok. Üstökösök és aszteroidák csapódnak bele, növelve az égitest össztömegét. A keletkező hidrogén és hélium gáz folyamatosan megszökik róla a világűrbe, elsodorja a napszél. A nagyobb meteor becsapódások anyagot löknek fel a légkörön túlra, ami szintén elrepülhet a végtelenbe. A felszínen tenyésző, egymást követő civilizációk, ha eljutnak az űrhajózásig, szintén anyagot juttatnak ki a bolygóról, aminek egy része sosem hullik ide vissza.

Befolyásolja még a Föld időhullám sűrűségét az egyes mérési helyeken az, hogy a forgási sebessége a történelem folyamán rendszeresen megváltozott valamilyen mértékben. A Nap körüli keringés sebessége és pályája is változott, valamint a Nap mozgásának sebessége és iránya is változott a galaxison belül, annak mozgásirányához viszonyítva. Tehát a bolygónk hullámtere az idődoppler miatt folyton változik, így csak közelítő értékeket kaphatunk a sűrűségére.

Készült: 2023.10.22. - 25.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz