IDŐDILATÁCIÓ ÉS IDŐKONTRAKCIÓ

Az idődilatáció jelentése: időmegnyúlás. Az időkontrakció jelentése: időösszehúzódás. Mindkét jelenség oka az idő múlási sebességének relatív eltérése két rendszer között, amik mozognak egymáshoz képest. Ez az időtorzulás állandóan fellép a létezésben folyamatosan mozgó időforrások, időhurkok és a belőlük felépülő nagyobb halmazok között, mérettől függetlenül. Az időfizikai világmodellben ezeket egy picit másként értelmezzük, mint az általános és speciális relativitáselméletben, nem vitatva a Lorentz-transzformáció matematikai helyességét, csak a fizikai jelenség magyarázatát. Az alábbiakban ezt foglaltam össze közérthetően. A témával kapcsolatban érdemes elolvasni az Idődoppler (2023, létfilozófia) című írást.

1. TARDIONIKUS SEBESSÉG

Legyen A időforrás egy álló (relatíve nyugalomban lévő) szemlélő, B időforrás pedig egy hozzá képest mozgó szemlélt. Amennyiben B tardionikus sebességgel (0<RV<1) távolodik A-tól, az egyszerűség kedvéért sugárirányban, az idődoppler miatt a kibocsátott időhullámrétegeinek A felé kiterjedő része kitágul, megnő a hullámhossza (időmegnyúlás). Így B sajátideje szubjektíve lassabban látszik előrehaladni A számára, mint amit B észlel saját magán. Így A számára B látszólag lemarad az időben, késik B órája A órájához képest.

Ha B megáll A-hoz képest, az idődopplerje megszűnik A számára a köztük lévő távolsággal arányos futási késedelemmel, vagyis B órája elkezd ugyanolyan sebességgel járni A számára, mint a sajátja. A lemaradása viszont csak a távolságával arányos, tehát nem több annál. Így a lemaradásból kiszámolható a két pont távolsága. Vagyis B órája ugyanott tart, mint A órája, valódi időeltérés nem történt.

B számára a távolodás közben A órája ugyanígy lassabban látszik előrehaladni, mivel kifelé halad A hullámterében, annak rétegei ritkábban érik utol és haladnak át rajta. Így B is azt látja, hogy A órája késik a saját órájához képest, ugyanannyival, mint amennyit A mér. Ez a szubjektív és kölcsönös idődilatáció jelensége.

Ha B ezután elindul visszafelé A-hoz, az idődoppler miatt a hullámrétegei összesűrűsödnek előtte, tehát a torlódási frontjában csökken a hullámhossza A számára (időösszehúzódás). A ekkor azt látja, hogy B órája gyorsabban jár, mint az övé, vagyis elkezdi beérni őt, csökkentve a szubjektív késését. B pedig azt látja, hogy A órája gyorsabban jár, mint az övé, vagyis szintén kezdi beérni őt. Mikor B odaér A-hoz és megáll mellette, már ugyanannyit mutat B órája, mint A-é, vagyis az idődilatációt lenullázta az időkontrakció. A kettő mindig kiegyenlíti egymást, függetlenül B sebességétől, gyorsulásától és az általa megtett út hosszától és alakjától (egyenes vonalú vagy körpálya).

2. EMANÁCIÓS SEBESSÉG

Ha B időforrás emanációs sebességgel (RV=1) távolodik A-tól, az idődoppler miatt a kibocsátott időhullámrétegeinek A felé kiterjedő része kitágul, kétszeresére megnő a hullámhossza (időmegnyúlás). Így B sajátideje szubjektíve fele olyan lassan látszik előrehaladni A számára, mint amit B észlel saját magán. Így A számára B látszólag lemarad az időben, késik B órája A órájához képest.

B számára a távolodás közben A órája viszont gyakorlatilag megáll, mivel olyan gyorsan halad kifelé A hullámterében, hogy együtt mozog annak rétegeivel, így mindig egyetlen időpillanatot észlel belőlük. A népmesék világában ezt mutatja be Csipkerózsika története, akinek ujját a vártoronyban (űrhajó?) megszúrja egy rokka henger alakú orsójának hegyes tengelyvége (tardion?), mire elalszik száz évre a vár teljes népével együtt, azaz a külvilág számára belefagyni látszanak az időmegállásba. A várat benövő tüskés bokrok (hullámtér taszítási vektornyilai) akadályán át kell a királyfinak bejutnia és megtalálni a probléma forrását, hogy csókkal (közvetlen érintkezéssel: ráhatással) felébressze a királylányt a varázslatból és újrainduljon az idő.

Ha B megáll, majd elindul visszafelé A-hoz emanációs sebességgel, az idődoppler miatt a hullámrétegei annyira összesűrűsödnek előtte, hogy a torlódási frontjában gyakorlatilag nullára csökken a hullámhossza A számára (időösszehúzódás). Csakhogy ebből A semmit sem vesz észre, egészen addig, míg B oda nem ér hozzá. Ehelyett azt látja, hogy B ott áll a távolban, majd amikor B megérkezik, hirtelen, egy pillanat alatt meglátja B-t és az összes múltidőbeli pillanatát, szálszerűen felvillanni a haladási útvonala mentén. Vagyis B órája egy pillanat alatt előreugrik az időben, felzárkózva A-hoz, behozva a távolsággal arányos lemaradását.

A közeledés során B azt látja, hogy A órája kétszer gyorsabban jár, mint az övé, vagyis szintén kezdi beérni őt. Mikor B odaér A-hoz és megáll mellette, már ugyanannyit mutat az órájuk, vagyis az idődilatációt lenullázta az időkontrakció.

3. TACHIONIKUS SEBESSÉG

Ha B időforrás tachionikus sebességgel (RV>1) távolodik A-tól, az idődoppler miatt a kibocsátott időhullámrétegeinek A felé kiterjedő része (pozitív időrétegek) még jobban kitágul, megnő a hullámhossza (időmegnyúlás). Így B sajátideje szubjektíve sokkal lassabban látszik előrehaladni A számára, mint amit B észlel saját magán. Így A számára B látszólag lemarad az időben, késik B órája A órájához képest.

B számára a távolodás közben A órája viszont elkezd visszafelé járni, mivel gyorsabban halad kifelé A hullámterében, mint ahogy annak rétegei kiterjednek, így mindig egyre korábbi időpillanatokat észlel belőlük. Ez csak magányos időforrások (okforrások) esetén lehetséges fizikailag, mivel az időhurkok és a belőlük felépülő nagyobb halmazok nem képesek az emanációs sebességnél gyorsabban mozogni.

Ha B megáll, majd elindul visszafelé A-hoz tachionikus sebességgel, az idődoppler miatt a hullámrétegei kúp alakban lemaradnak mögötte, kettős idősűrűségű toronyzónát hozva létre, benne hátrafelé kiterjedő pozitív és előrefelé kiterjedő negatív idejű rétegekkel, amik hullámhossza egyre nő a sebességgel arányosan. Csakhogy ebből A semmit sem vesz észre, egészen addig, míg B oda nem ér hozzá. Ehelyett azt látja, hogy B ott áll a távolban, majd amikor B megérkezik és megáll mellette, hirtelen, egy pillanat alatt meglátja B-t, akiből a saját múltbeli időpillanatai az időben visszafelé mozogva RV=1-el elszáguldanak a kiindulási pontjába a haladási útvonala mentén. Vagyis B órája egy pillanat alatt előreugrik az időben, felzárkózva A-hoz, behozva a távolsággal arányos lemaradását, majd ezt követően fokozatosan láthatóvá válik a múltbeli B minden pillanata, hátrafelé mozogva a saját idejében.

A közeledés során B azt látja, hogy A órája több, mint kétszer gyorsabban jár, mint az övé, vagyis szintén kezdi beérni őt. Mikor B odaér A-hoz és megáll mellette, már ugyanannyit mutat az órájuk, vagyis az idődilatációt lenullázta az időkontrakció. Ez akkor is így van, ha B nem áll meg, hanem továbbrohan A mellett. B pillanatainak az időben előrefelé és hátrafelé mozgása a toronyzónája közepén B sebességétől függetlenül, mindig RV=1-el történik A számára, amennyivel áthaladnak rajta B időhullám rétegei.

4. ÖSSZEFOGLALVA

A klasszikus fizika szerint az idődilatáció lehetővé teszi, hogy a gyorsan száguldó űrhajón lévő óra rövidebb időtartamot mérjen, mint a Földön hagyott, nyugalomban lévő óra. Ez nyilvánvalóan ostobaság és a jelenség meg nem értéséről árulkodik. Ezen a módon tehát nem lehet előreutazni a jövőbe, mert az űrhajós önmagához képest (a saját vonatkoztatási rendszerében) ugyanúgy öregszik, mint az otthon maradó testvére. És amikor visszatér a Földre, mindketten ugyanolyan idősek lesznek (ugyanannyi idő telt el a számukra). Csak az idődoppler jelensége csapta be őket. Ez akkor is igaz marad, ha A és B is mozognak egymáshoz képest, tetszőleges sebességgel és irányokba.

Készült: 2023.11.15. - 17.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz