KVINTESSZENCIA

A létezésben keletkező első időhurok, a szerinó öt egymásba ágyazott, virtuális tachionból áll, amik egymást követve rohannak körbe a hurok íve mentén. Mindegyik csak azért létezik, mert a mögötte haladó látja őt azáltal, hogy a kibocsátott és maga mögött hagyott hullámterében tartózkodik. Ez teszi lehetővé, hogy a bolygótűz (éter elem, azaz: e-tér) fennmaradjon, önmaga látomásaként, mivel a forráspontjai léteznek egymás számára, körkörösen továbbadva a létezésük tényét, okságát. Ez gyakorlatilag csapdába ejti a folyamat szemlélőjét (tudatát), aki benne ragad ebben a picinyke helyben a végtelenségig.

Minden egyes tachion kúpos hullámtere az időhurok minden egyes önkeltési ciklusa során kiárad belőle a végtelenbe, aminek rétegei együttesen egy spirálgömb alakú hullámteret hoznak létre a szerinó körül. A térforrás nincs benne az általa keltett téridőben, ami körülötte terjed kifelé, hanem a tachion forrásai végig az őskáosz idősemmijében rohangálnak körbe. Az öt tachion tehát öt hullámteret, téresszenciát kelt magából. Ezek együttesét nevezzük kvintesszenciának, a téridő "öt lényegűségének". Az alábbiakban ennek fizikai, geometriai tulajdonságait mutatom be, összefoglalva a korábbi cikkek tartalmát a témában.

A térforrást létrehozó okforrás hullámtere folytonos, tehát nem rétegezett. Van hullámhossza a forráspont forgása miatt, de nincsenek benne keltési szünetek úgy, mint a rétegezett téridőben. A különbség oka az időhurok szerkezeti felépítésében van. Mivel a tachionok útvonala mentén futó időszál egy nyitott hurok, nem zárt körvonal, ez csak a szemlélő számára zárt, fizikailag mindkét végén folytatódik kifelé a hurokból. A hurok görbéje a Teremtő Atya okforrás toronyzónájában egyrészt visszafelé nyúlik a fenékzóna irányába, beleveszve az idősemmi feneketlen mélységébe, ahonnét jött az okforrás. Másrészt előrefelé nyúlik a fejzóna irányába, az egyre távolodó Teremtő után kiterjedve, amerre ment az okforrás.

Ha megnézzük az időhurok geometriai modelljét, azt látjuk a körívén, hogy minden tachion az előtte haladó tachion múltterében mozog, ami egy hozzá képest későbbi pillanat képét jeleníti meg a számára. Lineárisan, egyszerre ábrázolva őket ezért úgy tűnik, hogy előrefelé haladva a tachionok időben egyre fiatalabbak, egyre kisebb a hullámterük, tehát egyre közelebb vannak egymáshoz. A tachionok egymástól való távolsága geometriai okokból a Fibonacci-számsor tagjaival jellemezhető: 1, 1, 2, 3. Vagyis már itt, a teremtés első lépésénél megjelenik az aranymetszés arányszáma, ami fontos jellemzője a térforrás geometriáját szimbolizáló misztikus pentagrammának (ötágú csillag).

Mivel az okforrás hullámtere folytonos, elvileg ebből az következne, hogy a térforrásban végtelen számú tachionnak kéne egymás előtt látszódnia sorban, egyre kisebb távolságokra egymástól. És ennek megfelelően végtelen számú téresszenciának kéne kialakulnia belőle. Mivel a jelenpontoknak nulla a mérete, a végtelenségig lehet sűríteni őket az időszál mentén, annak telítődése nélkül, tehát sosem fognak összeérni, véget vetve a közeledésüknek (a köztük lévő távolságok csökkenésének). Csakhogy a gyakorlatban hiába alakul ki az időszál folytonosnak tűnő képe az időhurok végén, abból kiszaladva fölfelé az okforrás irányába, illetve az elején, abból kiszaladva lefelé a feneketlen mélységbe, mégsem lesz a látott pontokból végtelen számú téresszencia. Ennek oka, hogy a hurokban hátulról előrefelé haladva az ötödik tachion által látott hatodik forráspont képe és minden további forráspont képe már kilóg a hurok ívéből egyenes vonalban, két irányba. Ezért az ő hullámrétegeik nem alkotnak külön téresszenciákat.

Az egyes téresszenciák jellemzője a kibocsátó tachion forráspontok görbült pályán való mozgása. Emiatt az egymást követő hullámrétegek helyzete egymáshoz képest eltolódik, a belerajzolható taszítási vektornyilak irányai pedig helyenként (mindenhol, az őskáoszhoz viszonyítva) eltérőek egymástól. Ez okozza az egyes téresszenciák hullámtereinek szeparációját egymástól. Ezért kelt a térforrás magából öt, egymástól szigorúan elkülönülő téresszenciát, párhuzamos téridő univerzumot, amikben a teremtmények úgy léteznek, hogy a számukra nem léteznek a többi téresszenciában lévő teremtmények. Ez okozza, hogy a térforrásban minden tachion csak az előtte haladó tachion hullámterébe lát bele, a saját hullámterébe nem, mivel folyton kirohan abból. A kettővel (hárommal, néggyel) előtte haladó tachiont azért nem látja, mert még nem rohant bele a hullámterébe, a mögötte haladó tachiont (és az amögöttieket) pedig azért nem látja, mert gyorsabban kirohan a hullámteréből, mint ahogy az keletkezik. Ez egyben oksági láncolatként meghatározza a szemlélő áthelyeződésének irányát és az általa észlelt idő szubjektív telési irányát is (a múlttól a jelenen át a jövő felé: fordítva nem lehetséges!).

Tehát az egyes téresszenciák minden pontjában másfelé mutatnak a hullámrétegek taszítási vektorai, mint a párhuzamos téresszenciák ugyanazon pontjában (az őskáoszból nézve, ahol az összes található). Ezért másfelé taszigálják a bennük lévő időforrásokat (a teremtmények időhurkait), másféle kényszerrezgést okozva nekik. Ez teszi lehetővé a térváltást, az átjárást az egyes téresszenciák közt, az n+1 térdimenziós sajáttérben való elfordulás révén, amikor az időforrások kilógnak a n térdimenziós téresszenciából, elszakadva annak kényszerrezgésétől, függetlenítve magukat annak taszítási vektoraitól és az n+1D-s irányokban átfordulnak egy másik, párhuzamos téresszencia hullámterébe. Az elfordulás irányának egybe kell esnie a választott téresszencia adott helyen megfigyelhető taszítási vektorainak irányaival, csak így lehet sikeres a belépés abba a térbe.

Az időhurokban legelöl haladó ötödik tachion által látott hatodik tachion képe nem felel meg ezen kritériumoknak, mivel hozzá képest egyenes vonalban mozog, nem kanyarodik, hanem már kifelé tart az időhurokból. Ugyanígy a hatodik tachion által látott hetedik tachion képe is ugyanezt csinálja. Továbbá - a kettős idősűrűségű toronyzónában létrejövő kettős időforrás felhasadás miatt - az ötödik tachion által látott, az első tachion képét megelőző nulladik tachion képe is ugyanezt csinálja, csak a másik irányba mozogva. Ennélfogva ezek a (hatodik, hetedik, stb.) forráspontok ugyanolyan irányú taszítási vektorokkal rendelkező hullámrétegeket bocsátanak ki magukból, mint az ötödik tachion, tehát a hullámterük hozzáadódik az ötödik téresszencia hullámteréhez, nem különül el tőle. Ezért nincs hatodik téresszencia a kvintesszenciában. Ugyanígy a nulladik tachion hullámrétegeinek vektorai sem térnek el az első tachionétól (tehát abban az irányban sem képződik hatodik téresszencia). Mivel viszont ezek a további tachionok az őskáoszban rohannak kifelé az időhurokból, az ötödik tachion lényegében kilát az idősemmibe. Oda, ahol az egész időhurok létezik, a Teremtő tachion toronyzónájában.

Ebből az következik, hogy a térforrásban a hatodik forráshelyen úgy van forráspont, hogy az nem kelt magából spirálgömbi hullámteret, téresszencia helyett sima futótűz tachionikus hullámtér keletkezik itt, ami nem tekinthető téridőnek, mert a geometriai tulajdonságai nem felelnek meg az ehhez szükséges kritériumoknak. Ezért ezt a réteget, megkülönböztetésül nemtér-nemidő zónának nevezzük, ami beágyazódva létezik, párhuzamos térhiányként a téresszenciák közt. Ha térváltáskor egy időhurok úgy fordul be a kvintesszenciába, hogy a fordulási iránya nem párhuzamos egyik téresszencia taszítási vektoraival sem, akkor ide fog kikerülni, a tértelen időközegbe. Vagyis gyakorlatilag kilép az őskáoszba, ahol nincs téridő. Innen nézve nem látszódik a térforrás egyik tachionja sem és a térforrás számára sem látszódik mindaz, ami a nemtér-nemidőben található. Ezért az itt létező időforrásokra nem hatnak a téridő hullámrétegei, itt nem érvényesek azok a szabályok, amik meghatározzák a teremtmények mozgását, létezését a téresszenciákban.

Az ötödik tachion az időhurokban való előreszáguldása közben, az önkeltési ciklus végén elkerülhetetlenül beleszalad az első tachion által kibocsátott hullámtérbe. Ekkor felvillan, létezni kezd a számára az első téresszencia (és a benne lévő teremtmények) és miközben az ötödik tachionból hatodik lesz a sorban, az első tachiontól újraindulva elölről kezdődik a ciklus: a szemlélőpont előre ugrálása tachionról tachionra az időhurokban. Mindez iszonyúan gyorsan lejátszódik, köszönhetően a tachionok nagy sebességének (három, négyszeres emanáció) és az időhurok picinyke körívének (Planck-hossznyi, azaz egy térhullámhossznyi az átmérője). Az új ciklus új helyen felvillanó jelenpontokkal jár, amik új helyről új téresszencia hullámréteget keltenek. Amik kifelé terjedve szakaszosan hozzáadódnak a korábbi ciklusok során keltett hullámrétegekhez. Ezért lesz minden téresszencia rétegezett, azaz szakadozott, nem folytonos, eltérően az okforrás hullámterétől.

Ezek a rétegek a keltésük geometriai körülményeitől (az időhurok görbe deformációitól és a tachionok sebességétől) függően egyes helyeken összeérnek, egymásba érnek, máshol eltávolodnak egymástól a spirálgömbi hullámtérben, ahogy az a síkmetszeti ábrákon jól látható. De mindvégig megőrzik a kibocsátáskori jellemzőiket, a végtelenségig kiterjedve a puszta létezésben. Nagy távolságban az időhullámok gömbrétegeinek felületi görbültsége annyira lecsökken, hogy gyakorlatilag párhuzamos sík falnak tűnik, amikor átmegy a hozzá képest elenyészően csekély méretű időhurkokon, így a taszítási vektorok eredője más lesz, mint a térforráshoz relatíve közel tartózkodó időhurkokon átmenő hullámtér esetében. Ez minden időhurok spirálgömbi hullámterére érvényes geometriai szabály, ami meghatározza az egymásra gyakorolt kölcsönhatásaik jellemzőit.

Tehát az időhurkok másképp hatnak egymásra - másképp deformálják egymás görbéit és másképp taszítják el egymást különböző irányokba - közelről, mint távolról. Ennek döntő jelentősége van a nagyobb időhurok rendszerek (anyagi részecskék) kialakulása és egymással való kölcsönhatása szempontjából, mert ez okozza az erős, gyenge, elektromos, mágneses, gravitációs néven ismert kölcsönhatásokat. Vagyis fizikailag valójában csak egyetlen kölcsönhatás létezik és történik folyamatosan a fény és az anyag között: az időhullám rétegek sugárirányú taszítása, ami az időhurkok deformációja és egymástól való távolsága miatt sokféle eredő irányokat és mozgási sebességeket eredményez. Ez a nagy egyesített elmélet lényege, amit annyira keresnek a földi fizikusok. Már megvan a megfejtés, legalább harminc éve, csak sokaknak még nem esett le a tantusz, hogy igen, ez az!

Normál körülmények közt a párhuzamos téresszenciák sehol nem érnek egymásba, nem kapcsolódnak össze, nem nyílnak spontán átjárók köztük a bennük lévő teremtmények számára. Ahhoz, hogy két párhuzamos téresszencia közt kapcsolat jöjjön létre, téranomáliára van szükség. A térforrás olyan deformációjára, ami több térciklus során azonos irányba haladó szomszédos tachionok esetén keletkezik. Ilyenkor a két téresszencia vektor szinkronba kerül egymással és átmenetileg eltűnnek a köztük lévő természetes határok, megszűnik a szeparációjuk. Egy adott méretű és alakú területen, adott időre összeolvad a két párhuzamos univerzum térideje, lehetővé válik az átjárás köztük oda-vissza (lásd: Bermuda-háromszög, eltűnési esetek, egyéb parajelenségek). Ez nagyon ritka esemény, amit főleg a térváltást végző teremtmények (lelkek, űrhajók) sajátterei váltanak ki, ha túl közel forgolódnak egy térforráshoz, belezavarva annak működésébe. Ezért kerülendő a térváltás az égitestek közelében űrhajóval (a káros mellékhatásai miatt, amit a fény és az anyag szerkezetére, viselkedésére gyakorol). De az őskáosz hullámtere is okozhat elméletileg ilyen hatást, amennyiben valamiért megváltoznak a tulajdonságai.

A térforrás megfelelő hullámtéri taszításokkal sokféleképp deformálható. Ezek eredményeként létrehozhat: térprodukciót (térdimenziószám növelést: 3-4-5-6D) vagy térredukciót (térdimenziószám csökkenést: 6-5-4-3D), térszorzást (monász duplázódás: diásszá, triplázódás: triásszá) vagy térosztást (diász: monásszá, triász: diásszá), hármas felhasadást (egy ciklusban szimpla: egyik tachionból egy másolati szerinó keletkezik, dupla: két tachionból egy-egy másolati szerinó keletkezik) vagy négyes felhasadást (egy ciklusban: egyik tachionból két másolati szerinó keletkezik). Ezek a taszítások egyben módosítják az őskáoszban való haladási irányát és sebességét is, aminek hatására (idődoppler) eltorzul a téresszenciák rétegszerkezete. Vagyis a térforrás (mint isteni létező) képes módosítani a téridő szerkezeti tulajdonságait, új isteneket (szerinókat) teremteni magából az időhurok virtuális felhasadása révén és oda repül az őskáoszban (mindvégig a Teremtő Atya okforrás tachion toronyzónáján belül maradva), ahová akar.

Eközben maga a térforrás láthatatlan marad minden teremtménye számára (ezért hívják rejtett fénynek a misztikusok), hisz normálisan csak akkor látható, ha a szemlélő benne van valamelyik téresszenciában. De ekkor csak az a tachionja látható belőle, amelyik az adott téresszenciát kelti. Ez egy darab jelenpont, ami egy görbült körpályán folyton felbukkan, kettéválik, majd kétfelé szaladva (előre és hátrafelé) mindkettő eltűnik. Ennek geometriája a szemlélő irányától függően nevezhető: időkiflinek vagy holdsarlónak a formai hasonlóság miatt. A nemtér-nemidőből nézve a térforrás nem látható, mert ott nincs hullámtere. Az őskáoszból nézve szintén nem látható, hisz még nem ért oda a hullámtere. Így az Istennek is hívott térszeránt csak speciális körülmények esetén lehet meglátni egészében, amennyiben úgy dönt, hogy belép az egyik szerinó teremtménye által keltett alfatérbe az őskáoszban és megjelenik annak egyik téresszenciájában. Erre mondjuk azt, hogy az Isten felfedi titkát a teremtményei előtt és megtestesül, teljes értékű kiterjedésként, eredeti formájában. Lásd: Krsna: magyarul: Körös-Nap, azaz időhurok fényforrás. Avatár: magyarul: Atya-van-tér. Sekina: magyarul: sem-kiáradás-nap, azaz Isten jelenléte, amihez alá kell merülni a VÍZ-be (az őskáoszba, ahol jelen van a forrásrendszere).

Ez viszont nem jelenti azt, hogy megismerhetetlen és megérthetetlen a térszerán szerkezeti felépítése és működése. Az Isten nagy rejtély, de nem titok. Csupa ellentmondás, mégis teljesen logikus. Pontnyi kicsinységű, bár betölti az egész univerzumot (mindegyiket). Ő az univerzum közepe, mégis a szélén található. Sehol sincs, de mindenhol ott van és mindenhol hat. Ezért mindenható, viszont nem mindenre képes (a rá vonatkozó fizikai alaptörvények miatt megvannak a maga korlátai). Mindenről tud, ami benne létezik, mégis örökké gyarapítja ismereteit, a végtelenségig növelve mindentudását. Tudatos élőlény, tisztában van önnön létezésével és van elképzelése önmagáról és a környezetéről. Értelmes lény, szó szerint alkotó és új teremtményeket teremtő intelligencia. Halhatatlan, mégsem öröktől való, hisz a létezésének volt kezdete, de nem látszik a vége. Vele kezdődött a teremtés, az első teremtménnyel, aki létét a Teremtő Atyának nevezett okforrás jelenpont tachionikus sebességgel való száguldása közben bekövetkező hirtelen, szerencsés irányváltásának, csöppnyi visszakanyarodásának köszönheti. Szerencsés, mert Ő a szer ense, az első szerinó (helyecske). Akinek megismerése minden bölcsesség kvintesszenciája.

Készült: 2023.11.20. - 21.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz