IDŐDOPPLER

Az egymás számára létező időforrásokból kiáradó, gömb alakú időhullámok véges sebességgel terjednek kifelé a végtelenségig. Ez a sebesség a létezés emanációja, aminek sebessége egységnyi, mivel állandó és megváltoztathatatlan, ezért mértékegység nélküli alapmértéknek kell tekintenünk. Ennyivel tágul kifelé, minden irányba, minden létező dolog (tehát az egész univerzum!) létezésének ténye, eseményhorizontja a forrás létezésének kezdetétől a végéig.

Az időhullámok sugárirányban kifelé taszítják az általuk éppen elért időforrásokat, függetlenül attól, milyen irányban és milyen messze vannak a hullámréteg origójától. Ehhez nem kell munkát végezniük, mivel a taszítási folyamat nem más, mint az időforrások egymás sajátidejében való létezésének időbeli távolsága, geometriai leképzés formájában megfogalmazva és térben ábrázolva. Tehát a taszító hatás nem gyengül és nem változik meg se a nagysága, se az iránya a távolság függvényében. Ami megváltozik, az a több, egymáson akadálytalanul áthaladó hullámréteg taszítási vektorainak eredő iránya és nagysága, ami igen tág határok közt, folytonosan (végtelen finomsággal) változhat.

Mivel az időforrásoknak nincs mérete, szerkezete, tömege, tehetetlensége, a többi forrás sajátidejében való áthelyeződésük mindig azonnali az őket érő taszító hatások megváltozásától függően. Tehát a hullámtérben, a többi időforráshoz viszonyított relatív sebességük azonnal, ugrásszerűen megváltozik, amennyiben az őket éppen elérő hullámrétegek taszítási vektorainak eredője is megváltozik. Ez annyit jelent, hogy egy időforrás álló helyzetből azonnal ugrik RV=1 sebességre a folyóvíz tardion kialakulásakor, majd ebből azonnal ugrik valamilyen RV>1 sebességre a futótűz tachion kialakulásakor. Nem történik gyorsulás, nincs átmenet a két sebesség érték között. De ez csak és kizárólag a magányos időforrásokra érvényes alaptörvénye a létezésnek, amiket megkülönböztetésül okforrásoknak nevezünk. Az időhurkokban körbeszaladgáló tachionok mind virtuális időforrások (az egyik okforrás másolatai), amik mozgására az időhurok önkeltési szabályai vonatkoznak. Ezekkel korábban már több cikkben foglalkoztunk, ezért itt nem ismételjük meg őket. Ennek köszönhetően az időhurkok nem képesek se elérni, se átlépni az emanáció (RV=1) sebességét.

Az idődoppler kifejezés a Doppler-effektus időfizikában használt megfelelője, amit magyarul időtorzulásnak kellene hívni, csak ez a szó nem terjedt el a közhasználatban. Egyrészt az időforrások mozgása miatt a kibocsátott hullámterük belső rétegszerkezete, hullámhossza eltorzul. A forrás haladási irányában a sebességétől függően a hullámhossza megrövidül (a hullámrétegek összenyomódnak), az érkezési irányában megnyúlik (a hullámrétegek kitágulnak), mivel a hullámok terjedési sebessége állandó. Másrészt az álló időforrás torzítatlan hullámterében mozgó (szemlélő) időforrás számára ez a hullámtér a mozgás irányától és sebességétől függően eltorzulni látszik, tehát befelé haladva a hullámhossz megrövidül (mintha a hullámrétegek összenyomódnának), kifelé haladva megnyúlik (mintha a hullámrétegek kitágulnának).

A szemlélő által észlelt hullámhosszt csak az időforrás és a szemlélő (időforrás) egymáshoz viszonyított sebessége és haladási iránya befolyásolja, tehát a két időforrás környezethez viszonyított sebességének nincs jelentősége. Ez még az RV>1 sebességeknél is így marad, tehát a tachionok kúpos hullámterében is érvényes alapszabály.

Az idődoppler jelensége a gömbi hullámtér longitudinális frekvenciamodulációja. Ez teszi lehetővé, hogy az időforrások átadják a környezetükben lévő többi időforrásnak a mozgási jellemzőiket, hogy mikor, merre, milyen gyorsan mozdultak el? Az egész létezés csak pontnyi időforrásokból és a végtelenbe kitáguló időhullám gömbökből áll (és mindkettő transzcendens). És ezen kívül nincs semmi más benne. A pontok taszigálják egymást, a hullámtereik pedig a belső sűrűség modulációik formájában hordozzák magukon a pontok mozgásának emlékét (ezt nevezzük létinformációnak). Mivel a pontoknak önmagukban nincs tehetetlensége, elvileg semmi sem korlátozza a mozgásuk sebességét és a pályagörbéjük bonyolultságát. Így a látszólag egyhelyben álló pontok is valójában nagyon gyorsan mozognak, folyamatosan szitálnak ide-oda n-1 irányba egyszerre (ahol n az egymás számára létező pontok száma) és képtelenek megállni. Ezt a sajátrezgést nem lehet megállítani semmilyen módon és csillapítani is csak bizonyos szintig lehet a technikai korlátok miatt. Az időforrások tehát az egymással való kölcsönhatásuk miatt úgy viselkednek, mint megannyi örökmozgó pontocska.

A pontok mozgásának bonyolultsága a pontok számának növekedésével egyenes arányban változik. Mert a pontok száma a minden létezőben mindig véges, bár nagyon sok (megszámlálhatóan végtelen), ahogy meghatározott szabályok szerint egyre újabb pontok jönnek létre benne a már meglévő pontokból. Így az általuk észlelt és a hullámrétegeik modulációinak formájában kisugárzott komplex létinformációjuk a teljes, számukra éppen létező univerzum minden információját (korábbi mozgáseseményét) magán hordozza, tartalmazza. Csak ez a finomsága miatt kiolvashatatlan, visszanyerhetetlen belőle. Az időforrások tehát az egymással való kölcsönhatásuk miatt úgy viselkednek, mint megannyi mindentudó pontocska.

Az idődoppler mértéke tetszőleges lehet, az időforrás haladási irányától és sebességétől függően, amik szintén tetszőleges mértékűek lehetnek. Vagyis a nagyságának változása folytonos, végtelen finomságú (nincs alsó határértéke), amit a pontok nulla mérete és a tehetetlenségük hiánya tesz lehetővé. Épp ezért csak korlátozott pontossággal lehet mérni a jellemzőit, egy korlátozott pontossággal meghatározott térbeli helyen belül és egy korlátozott pontossággal meghatározott időtartamon belül. Ezért nem lehet belőle teljes pontossággal rekonstruálni (leírni) a kibocsátó forrás mozgási jellemzőit. Mivel maguk a műszerek is ilyen pontokból (időhurkok sokaságából) állnak, amik szintén leárnyékolhatatlanul ki vannak téve a teljes környező univerzum összes többi pontja állandó háborgatásának. A mindentudás ott van mindenhol, épp csak értelemmel nem lehet hozzáférni. Így az értelmes lények számára (gravitációs) háttérzajként jelentkezik, amit csak korlátozottan lehet csillapítani és kiszűrni a számukra hasznos jelek közül. Ez korlátozza minden kommunikáció sávszélességét és okozza a múlt feledésbe merülését, az emlékek, régi események bizonytalanná válását, a hasznosítható információ veszteséget minden rendszerben.

Az idődoppler tehát a létezést lehetővé tevő, fenntartó egyetlen fizikai kölcsönhatás (a sugárirányú taszítás) talán legfontosabb alaptulajdonsága, ami folyamatosan káoszt visz a rendbe és elmossa az éles határokat, örök háborgásra ítélve minden létező ponthalmazt a nagy egészen belül. Ez teszi lehetővé az aszimmetriát, ami miatt minden hely és idő (pont vagy ponthalmaz) egyedi és megismételhetetlen mozgási jellemzőkkel, geometriai formációval rendelkezik (egyedi az aktuális információtartalma). Vagyis ettől lesznek a dolgok megkülönböztethetők egymástól, a mozgásbeli különbségeiktől függően felismerhetőek vagy összetéveszthetőek egymással.

Készült: 2023.11.06.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz