TÉRFORRÁS IRÁNYMÉRŐ

Az ezredforduló tájékán merült fel először az időfizikai kutatások során, hogy lehetne készíteni olyan berendezést, amivel meghatározható az alfatéri térforrás iránya az egyes téresszenciákból nézve. De mivel akkoriban még igen keveset tudtunk a téridő matematikai és fizikai szerkezetéről, senkinek nem volt konkrét ötlete a térforrás iránymérő megvalósításával kapcsolatban. Most újra előkerült ez a téma: Az Isten helye (2023, létfilozófia) című írás kapcsán, amiben az alfatéri szerinó irányának meghatározásáról van szó. Az alábbiakban a mérőeszköz egy lehetséges megvalósítási módjának elméleti alapjait vázoltam fel röviden a jövő kutatói és fejlesztőmérnökei számára, hogy legyen miből kiindulniuk a későbbiekben.

A térváltómű nem csak arra használható, hogy elforgassuk vele az nD-s űrhajót n+1D-ben és kilépjünk vele a térből, illetve belépjünk oda, hanem a berendezésen áthaladó alfatéri téresszencia hullámrétegeinek haladási irányát is meg lehet vele határozni. Azok ugyanis adott irányokba taszigálják a berendezést alkotó időhurkok forrásait. Mivel normál esetben egy kvintesszenciában minden téresszenciának más irányba mutatnak a taszítási vektorai, egy adott hullámtéri helyre (kvintesszencia metszetre) vonatkoztatva, a térforráshoz képest adott irányban és távolságban nézve, a térváltáskor úgy lehet meghatározni, hogy melyik téresszenciába kívánunk belépni, ha adott irányba fordítjuk el az űrhajót, párhuzamosan a téresszencia taszítási vektoraival. Ebből az következik, hogy az űrhajó billentési irányai megadják a kiválasztott téresszencia vektorainak aktuális irányát.

Bonyolítja a helyzetet, hogy a térforrás másodlagos csavarodásai miatt ezek a vektorok folyamatosan eltolódnak, irányt váltanak minden téresszenciában, egymással szinkronban, valamekkora (nem ismert, viszont valószínűleg folyton változó) mértékben, majd egy idő után ciklikusan visszatérnek ugyanazon irányhoz. Ezen ciklusok iránya és a vektorok által bejárt térbeli útvonalgörbe tehát változó hosszúságú és alakú. Leginkább egy különös attraktorral jellemezhető formailag. Vagyis előre megjósolhatatlan a viselkedése.

Még bonyolultabbá teszi a helyzetet, hogy a térforrást az őskáosz hullámrétegei, valamint az egyes téresszenciáiban létező teremtményeinek hullámrétegei folyamatosan háborgatják, lökdösik, deformálgatják, így az időhurok geometriája folyton megváltozik. Ezért a benne körbefutó tachionok pályagörbéi is megváltoznak, vagyis az egyes téresszenciák hullámrétegeinek egy helyre vonatkoztatott taszítási vektorai is változtatják az egymással bezárt szögeiket. Ennek szélsőséges esetei a: Vektor szinkron típusú téranomáliák (2023, létfilozófia), amikor a vektorok átmenetileg párhuzamossá válnak egyes helyeken, ami megszüntetheti a párhuzamos univerzumok szeparációját. Ez természetes átjárást (régi nevén: égszakadást) eredményezhet köztük, lásd: Bermuda-háromszög, jármű eltűnési esetek.

Az viszont technikailag lehetséges, hogy egy rövid időintervallumban, amikor éppen teret váltunk, addig forgassuk, billentsük az űrhajót, amíg a kívánt téresszenciába bele nem kerülünk. Tehát sok ilyen térváltást végezve és ezek mérési adatait összegyűjtve egy adatbázisba, meghatározhatjuk az egyes téresszenciák taszítási vektorainak egymáshoz viszonyított irányait és ezek ciklikus változását. Amiből az következik, hogy ha pályára állítunk egyszerre 7 térugró űrhajót, amik egy oktaéder csúcspontjain és origójában helyezkednek el (egyforma távolságban az origótól), majd egyszerre végzünk velük térváltásokat, akkor mindegyik jármű esetében másféle lesz a téresszenciák taszítási vektorainak egymáshoz viszonyított iránya. A vektorok ciklikus elmozdulása viszont ugyanolyan lesz, mert ugyanazon térforrás ugyanazon kvintesszenciájáról van szó.

Tehát ha megfelelően elforgatjuk az origó körül az oktaéder csúcspontjain lebegő űrhajókat, megtalálhatjuk a térben azt az állásszöget, amikor 4 űrhajó azonos fázisban észleli a ciklikus vektor elmozdulásokat, 1 űrhajó hamarább, 1 űrhajó pedig később (a futási késedelemnek megfelelően). Mivel ezek helyzete sugárirányú a térforrás irányára nézve. Vagyis ezen az egyszerű módon, sok térváltást végezve szinkronban, precízen betájolhatjuk, merre van az alfatéri szerinó. Értelemszerűen ez minden téresszenciában ugyanabba az irányba fog esni, tehát mindegy, melyikben végezzük el a mérést.

Azt még nem tudjuk, hogy az őskáoszban hány további alfatéri térforrás keltette 3D-s kvintesszencia (önálló univerzum) létezik, de térváltásokkal (megfelelő irányú billentésekkel) elvileg az összesbe átléphetünk és mindet felderíthetjük magunk körül. Ha mindegyikben elvégezzük a térforrás iránymérést, valószínűleg hasonló irányokat fogunk kapni. Azért nem ugyanazt, mert az egyes univerzumok életkora különböző, ennélfogva a térforrásuk is máskor hagyta el a szülő univerzumát és máshol lépett ki a nemtér-nemidőbe, ezért másfelé sodródik az idősemmiben. De valószínűleg mindegyik a Teremtő Atya tachion toronyzónájában felfelé halad az okforrások sodrása miatt, a Teremtő okforrást követve. Így a sok alfatéri térforrás együttesen egy hosszúkás zónában helyezkedik el az őskáoszban, amit a misztikában úgy is neveznek, hogy Világtengely (axis mundi). Ez metszi az összes alfatéri univerzumot geometriailag, tehát átnyúlik rajtuk és a látszólagos hossza árulkodik arról, milyen messze lehetünk tőle.

Amennyiben kellő számú méréssel sikerül meghatároznunk ezen Világtengely irányát és kiterjedését a feneketlen mélységben, azzal egyben meghatározhatjuk a Teremtő Atya okforrás helyzetét, távolságát és haladási irányát is. Vagyis tudni fogjuk, nagyjából hol is vagyunk a teremtés hatalmas időszerkezetében, az univerzumokat működtető istenekhez (térforrásokhoz) képest.

Készült: 2023.10.12. - 23.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz