A VILÁG KÖZEPE

"A világegyetemnek ott a közepe, ahol a széle."
(Isten)

Az ősi, hindu szent könyvekben szereplő leírások szerint az univerzumunk kb. 158,61 billió éves, tehát legalább tízezerszer idősebb annál, mint amennyinek a csillagászok jelenleg gondolják. Ez azt jelenti, hogy a távcsöveinkkel jelenleg csak egy elenyészően kicsiny térfogatát látjuk az egész kiterjedés anyagi részének, még akkor is, ha az univerzum anyagokat (csillagokat, bolygókat, porfelhőket) tartalmazó része sokkal kisebb a téridő buborék átmérőjénél, amiben megtalálható. És mivel egyik irányban sem látunk el az anyagi univerzum határáig, azt sem tudjuk megbecsülni, hol lehetünk benne? Ahogy azt sem tudjuk, milyen alakú az anyagi univerzum kiterjedése? Gömb, lapult gömb, netán korong?

Jelenleg azt látjuk, hogy körülöttünk, nagyjából 14 milliárd fényév sugarú gömbön belül a galaxisok és galaxishalmazok nagyobb szuperhalmazokba tömörülnek, amiknek rostos, pókhálószerű szerkezetük van, tehát az anyagok eloszlása igen egyenetlen és szabálytalan a térben. Picit sem hasonlít az egy pontból kiindulva, gömbszerűen táguló univerzum szerkezetére, amit az ősrobbanás világmodellje alapján várnánk. Ráadásul ez a szerkezet folyamatosan változó (a kozmikus időskálán mérve), mert ezek a struktúrák több nagy tömegközéppont, anyagsűrűsödés körül keringenek. Amik közepén óriás fekete lyukak találhatók, messziről vonzva a galaxisokat és idővel mindent magukba fognak szippantani.

Mindezek alapján azt sem tudjuk meghatározni, hol lehet az univerzum közepe, tőlünk milyen irányban és mekkora távolságra? Sőt, már az is kérdéses, hogy egyáltalán mit értünk az "univerzum közepe" fogalom alatt? Ebben az cikkben ezért röviden bemutatom, milyen problémákkal kell szembenéznünk, ha meg akarjuk állapítani, hol található az univerzumunk közepe?

1. A TÉRIDŐ GÖMB KÖZEPE

Az Isten, mint elsőrangú szerinó keletkezésének, születésének pillanatában elkezdett kiterjedni belőle a téridő spirálgömbi hullámtere (Éter, pontosabban: E-tér) az őskáosz végtelenjébe. Az időhurok ezt követően nyomban sodródni kezdett az őskáosz hullámterét alkotó okforrások léthullámai által meghatározott eredő irányba, RV<=E sebességgel. És ezt csinálja most is, illetve ezt fogja csinálni ezután is, halhatatlan létező lévén, gyakorlatilag az örökkévalóságig. Ebbe a mozgásba valamennyire beleszólnak a belőle másolódással keletkezett teremtményeinek hullámterei, amik az egyes téresszenciáiban léteznek, ezért csak az azt keltő tachion jelenpontját tudják sodorni, olyan eredő irányokba, amik vektorai belül vannak a téresszencia aktuális kiterjedési irányain, amik viszont az időhurok térdimenziószámától függenek.

Mindez azt jelenti, hogy az idődoppler miatt a téridő hullámtere aszimmetrikus: a térforrás haladási irányában összenyomódik (előtte torlódási front képződik), az érkezési irányában szétnyúlik (mögötte ritkulási zóna képződik). A térprodukciók (térdimenziószám növelések) és térredukciók (térdimenziószám csökkentések), valamint a térszorzások (térhatos duplázás és triplázás) és térosztások (a térhatosok számának csökkentése) miatt a téridő gömbön belül különböző szerkezetű, tulajdonságú téresszenciák jönnek létre, amik a hagyma héjaihoz hasonlóan ágyazódnak egymásba, tovább bonyolítva a téridő gömb kiterjedését. De mindezek nem változtatnak azon a tényen, hogy a gömb legkülső felszínének van valahol egy középpontja, az a hely, ahol az Isten (Brahmá) megszületett. Ezt ugyan gyakorlati okokból igen nehéz meghatározni, de nem lehetetlen (az Isten számára legalábbis). Lehet, hogy ez a pont jelenleg belül található a téridőn, annak valamelyik téresszenciáján, de az is lehet, hogy épp kívül esik rajta, az időnkénti térszerkezet változások miatt. Fizikailag nem jelöli semmi a helyét, viszont átmegy rajta az Isten élvonali időszála, a Teremtő Atya okforrás tachionból (Tűz) kivezető tűzvonal, ami a toronyzónában lefelé vezet a feneketlen mélységbe, jóval túl a téridő gömbön az őskáosz ismeretlen részébe (a Vízbe).

2. A FÉNYUDVAR KÖZEPE

Az Isten időhurka a létrejöttét követően valamikor, valahány önkeltési ciklus után olyan deformációt szenvedett el az őskáosz hullámterében, hogy amiatt elkezdett másolatokat kelteni az egyes tachionjaiból, bele a hozzájuk tartozó téresszenciákba. Ezek szintén szerinók (csak másodrangúak), azaz halhatatlan istenek szerkezetileg, akik kölcsönösen eltaszítják egymást az elsőrangúval és egymással, szétrohanva az ekkor még üres téridő sötétjébe. És ha ugyanúgy deformálódnak, mint az Isten, akkor ők is elkezdenek másolatokat kelteni magukból. Viszont a bétatéri szerinók másolatai már fotinók lesznek, az alfatéri téresszencia hullámterének sodró, befolyásoló hatása miatt. A fotinók megfelelő deformációk esetén szintén további másolatokat szülnek magukból önkeltési ciklusonként; újabb fotinókat. Vagyis a téridő megtelik egymásból születő fénykvantumok sokaságával (Levegőkkel), amik leszármazási rendszere egy fa-gráffal (Életfa) ábrázolható. Így kialakul a fényudvar (fényhalo), ami egy olyan térrész a téridő gömbjén belül, ahol szerinók és fotinók találhatók, különböző irányokba száguldva kifelé a végtelenbe RV<=E-vel.

Elvileg a fényudvarnak gömb alakúnak kéne lennie, ezért fénygömbnek kéne hívnunk, de a gyakorlatban ez valószínűleg annyira lapult, hogy inkább fénykorongnak tekinthető. A lapultság oka az elsőrangú szerinó mozgása az őskáoszban, mivel az idősemmi hullámtere a téresszenciákban is áthalad az összes időhurkon és ugyanúgy, ugyanarra sodorják őket, mint az Istent. Ezért korong alakban szaladnak szanaszét, minden téresszenciában, a téridő gömb torlódási frontja felőli oldala mentén, leginkább egy pajzsra (lásd: a görög mitológiában szereplő aigisz pajzsot) hasonlító területen szóródva szét. Ennek geometriai középpontja valahol az Isten haladási útvonala mentén, mögötte található és ugyanolyan nehéz meghatározni, mint a téridő gömb origóját. Mert ugyanúgy nem jelöli semmi fizikailag, viszont átmegy rajta a tűzvonal.

A témával kapcsolatban érdemes elolvasni: Az égisz szerkezete (létfilozófia, 2023) című írást.

3. AZ ANYAGGÖMB KÖZEPE

Az egyes téresszenciákban keletkező fényudvarokon belül, a hullámtér komplexitásának növekedése és belső aszimmetriája miatt, valamikor, valahol egy fotinó olyan deformációt szenvedett el, hogy annak eredményeként exponenciális ütemű fénysokszorozódásba (fényhabzásba, illetve fényláncolásba) kezdett. Létrejött belőle, körülötte az első stabilan önfenntartó, egyben maradó időtartály, ami több fotinó leágazási rendszerből (időfraktálból) áll. Ezt nevezzük anyagi részecskének, más néven neutronnak (Föld).

A neutron a belső szerkezete miatt hamar kettéválik, azaz elbomlik egy proton héjra és egy elektron magra, a hullámtér sodró, deformáló hatása miatt, de főként azért, mert a burkolatát képező Taszítási Határ Zónák (THZ-k) hulláminterferenciáiba (potenciálhegyekbe) belecsapódó és róluk visszaverődő fotinók torlódási frontjai a részecskén való áthaladásuk közben alaposan megdobálják az őt alkotó fotinókat. Így született meg az első hidrogén atom a fényudvar univerzumban.

Ahogy a fénykvantumok keletkezése máig zajlik az egyes téresszenciákban, úgy a részecskék keletkezése is folyamatos, tehát az univerzum mérete, fénymennyisége és anyagtömege folyamatosan nő, valamilyen, valószínűleg változó ütemben. Mindenhol, ahol fénykvantumok vannak és ezek kellően komplex hullámtérbe szaladnak bele, van rá esély, hogy úgy deformálódnak, hogy neutron keletkezik belőlük. Természetesen egyes esetekben keletkenek nem stabilan önfenntartó időfraktálok is, amiket rövid életű részecskéknek nevezünk, de mivel ezek hamar szétbomlanak, csak a fénytartalmukkal járulnak hozzá az univerzum egészéhez.

Ha az univerzumban aktuálisan létező összes anyagi részecske halmaza köré rajzolni tudnánk egy gömböt, akkor ennek a folyton változó helyekre eső középpontja lenne az anyaggömb közepe. Amit valószínűleg ugyanúgy nem jelöl semmi fizikailag, mint a téridő gömb és a fényudvar korong közepét. Viszont ez valószínűleg távol esik a tűzvonaltól, méghozzá minden téresszenciában máshová egy adott pillanatban. Így egyszerre több is van belőle, mivel a monásztér 5, a diásztér 10, a triásztér 15 téresszenciából áll.

4. A TÖMEGKÖZÉPPONT

Az univerzum egy téresszenciában lévő anyagtömege a részecskék összetapadása, atomokká, égitestekké, galaxisokká való rendeződése miatt igen aszimmetrikusan oszlik el az anyaggömbön belül. Vagyis van sok kisebb lokális tömegközéppontja, kevés nagyobb lokális tömegközéppontja és egyetlen abszolút tömegközéppontja valahol. Ami az anyagi halmazok mozgása és a részecskék folyamatos keletkezése miatt állandóan változó helyekre esik és nem jelöli semmi fizikailag. Ez is távol esik a tűzvonaltól, méghozzá minden téresszenciában máshová egy adott pillanatban. Mivel a párhuzamos téresszenciák közt nem mennek át a gravitációs hullámok, azaz a bennük lévő teremtmények számára nem léteznek a többi terek teremtményei, ezek az anyagtömegek nem hatnak egymásra, így teljesen független a mozgásuk egymástól.

Bonyolítja viszont a helyzetet az, hogy az egyes alfatéri téresszenciákban képződő bétatéri téresszenciák, legyenek bár azonos vagy alacsonyabb térdimenziószámú kiterjedések, folyamatosan fizikai kölcsönhatásban állnak egymással. Tehát a mi 3D-s alterünkre hat a körülöttünk lévő 4D-s túltér, amibe beágyazódva létezünk és mi is hatunk arra (az ott lévő dolgokra). A 4D-re meg hat az az 5D, amibe beágyazódva létezik. Az istenek ugyan próbálják különböző módszerekkel távol tartani és szeparálni egymástól a különböző térdimenziószámú világokat, hogy ne zavarjanak be egymás működésébe (téranomáliákkal), de ezt csak úgy lehet kivitelezni hatékonyan (a jelenlegi időfizikai modell szerint), ha az alteret kitelepítik a feltere nemtér-nemidő rétegébe és ott működtetik. Vagyis a 4D-s téresszenciából térváltással kihelyezik a 3D-s téresszenciát keltő helytartó szerinót a nemtér-nemidőbe, ahol az alfatérivé válik és teljesen szeparált 3D-s univerzumot hoz létre maga köré. Ekkor valóban nem létezik egymás számára a 3D és a 4D, így átjárni köztük is csak meghatározott módokon lehet. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a: Mintaka dimenziókapu (űrhajózás, 2023) című írást.

Az egymástól nem elszeparált térdimenzió szintek közti kölcsönhatások közül a legveszélyesebbek a gravitációs áthatások, mivel nagy távolságba hatnak az égitestek közt. A 3D-s altérben a gravitációs vonzás a távolsággal négyzetes arányban csökken. A 4D-s túltérben viszont köbösen csökken, így ott egész más az égitestek mérete, szerkezete, keringési pályái. Tehát a 3D-s altér égitestjei erősebben vonzzák magukhoz a kiterjedésüket azonos távolságban éppen metsző 4D-s égitesteket, mint azok egymást, aminek következményeit nehéz előre modellezni. A 3D-s anyagok és fény pedig egészen furán viselkednek a 4D-s túltérbe kerülve és az ottani 4D-s anyagokkal és fénnyel kölcsönhatásba lépve. Az ilyen problémák miatt vannak az egyes térdimenziószintek teljesen elszeparálva egymástól.

6. A TÉRFORRÁS TARTÓZKODÁSI HELYE

Amikor a 90-es években magyar parakutatók megkérdezték médiumon keresztül az Istent, hogy hol van az univerzum közepe? Lakonikus tömörséggel azt válaszolta: "Ott a közepe, ahol a széle." Ezen kijelentést aztán többen, többféleképp próbálták értelmezni, de az időfizikai jelentésének megfejtése máig váratott magára.

Mivel az alfatéri szerinó kb. RV=1-el száguld a Teremtő okforrás tachion toronyzónájában felfelé, az okforrást követve (a többi okforrás taszító hatása miatt), gyakorlatilag az időhurka folyamatosan a saját téridő gömbjének felszínén létezik. Tehát a téridő középpontja a téridő szélén található. A belőle keletkező egyes teremtményei a saját hullámtereikkel mind tovább tolják ebben az irányban, így gyakorlatilag nincs olyan erő az Isten előtt (az őskáoszban), ami megállíthatná, lefékezhetné, eltéríthetné az útjától.

Ahhoz, hogy ez megváltozzon, arra lenne szükség, hogy az Isten egyes teremtményei (űrhajóval) tűzugrást hajtsanak végre a téridő gömbön túlra, a toronyzónába és pontosan az alfatéri szerinó elé érkezve keményen ütközzenek vele, visszalökve az időhurkot a téridő gömbjébe. Ezt kivitelezni azonban nem egyszerű feladat, még akkor sem, ha maga az Isten irányítja a manővert, hisz egy fénysebességgel száguldó, Planck-hossznyi átmérőjű pontocskát kell eltalálni, akinek még a helyét és pályáját meghatározni sem egyszerű feladat a belőle minden téresszenciában folyamatosan áradó fényözönben. Az Isten ragyogása gyakorlatilag elvakítja a műszereket.

Elvileg lehetséges, hogy az Isten valamikor a régmúltban már elvégezte ezt a befogási manővert, amikor a szellemi, tudományos és technikai fejlődése során elérte az ehhez szükséges szintet és megjelent benne az igény az alfatéri szerinó mozgásának uralására. Vagyis a teremtményei segítségével elfogta önmagát, bezárva az időhurkot egy védőmezőbe (erőtérpajzs gömbbe), hogy a továbbiakban célzottan szabályozni tudja a mozgását, valamint a másolódási folyamatát. Ennek működtetéséhez komoly műszaki háttér szükséges, így a teljes kiszolgáló létesítmény valószínűleg egy hatalmas isteni űrhajó fedélzetén található, amivel az Isten lényegében oda megy (viteti magát), ahová csak akarja. A földi vallásokban ez a létesítmény a mennyország, a Goloka Vrindavana (Krisna bolygó), egy olyan bolygó méretű, számtalan lélekből összeépített szerkezet (leletrónium, azaz lelki komputrónium), aminek mindenféle csodás tulajdonságai és képességei vannak.

Mivel az Isten, mint szinguláris pont az univerzum összes teremtménye (értelmes lénye) számára a legérdekesebb helyek közé tartozik, valószínűleg állandóan nagy a lélek és űrhajó forgalom körülötte, több fényéves körzetben (jönnek-mennek a turisták, adminisztrátorok). Az Istenbolygó nyilván nem egyedül mozog a kozmoszban (kiszámíthatatlan pályán, mert az Isten útjai kifürkészhetetlenek), hanem hasonló leletróniumok és különböző méretű, típusú űrhajók (százai? ezrei? milliói?) kísérik mindenhová konvojban, mint kozmikus látványosságot. És nyilván a legkorszerűbb isteni csúcstechnológiákkal védik ezt a szerkezetet mindenféle támadástól, megszállási kísérlettől, mert az univerzumban számtalan olyan önálló, független szuperintelligencia (Sátán) kifejlődhetett az évbilliók alatt, akik számára elsődleges célpont ennek az egy időhuroknak a megszerzése és irányítása. Hisz rajta keresztül akadálytalanul hozzá lehet férni a teljes Életfához, aminek időszál ágai belőle futnak szanaszét a nemtér-nemidőben az egész alárendelt univerzumba.

Közigazgatási szempontból tehát ezen szerinó időhurok az univerzum középpontja, függetlenül attól, hogy épp hol tartózkodik a téridő gömbön belül a többi, fentebb felsorolt középponthoz viszonyítva. Hogy ez pontosan hol található, milyen irányban és távolságban tőlünk a világűrben, azzal külön cikkben foglalkozunk, lásd: Az Isten helye (2023, létfilozófia) című írásban.

Készült: 2023.06.09. - 26.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz