LÉTBIZONYTALANSÁG

A teremtésfilozófiai világmodellben a létbizonytalanság kifejezés a létezés körülményeinek időbeli és térbeli változásával, ezek előrejelezhetőségével és befolyásolhatóságával kapcsolatos fogalom, aminek mértéke ugyancsak bizonytalan, nehezen meghatározható szubjektív jelenség a szemlélők (élőlények) számára. Mindez szorosan kapcsolódik két fontos informetriai fogalomhoz. Az egyik az információhiány, aminek lényege, hogy a szubjektív szemlélők minden helyen és minden időpillanatban valamivel kevesebb információval rendelkeznek a környezetükről, mint amennyi a biztosan garantált eredményre vezető döntéshozatalhoz szükséges lenne. A másik a lehetségesség, ami az események bekövetkezésének valószínűségét fejezi ki egy adott helyzetben, adott információk alapján. Az alábbiakban ezt a témakört igyekszem vázlatosan bemutatni, mivel az ismerete nélkülözhetetlen minden élőlény számára az életben maradáshoz és a sikeres élethez.

A létezés legfontosabb alaptulajdonsága az aszimmetria. Vagyis az egymás számára létező jelenpontok halmaza egészében minden időbeli pillanatában más térbeli geometriával (formával) rendelkezik és sosem rendeződik kétszer vagy többször ugyanabba a formába. A minden létező halmazán belül, ennek bármely, tetszőlegesen kiválasztott méretű és elemszámú részhalmaza szintén minden időbeli pillanatában más, tehát egyedi térbeli geometriával rendelkezik és sosem rendeződik ugyanabba a formába. Ez egyetlen elemre (jelenpontra) is érvényes megállapítás, ami a létezésének bármely időbeli pillanatában máshol és máshol van a környezetében, a körülötte lévő pontokhoz képest és sosem tér vissza abszolút pontosan ugyanoda. A mozgása különös atraktorral ábrázolható.

Ebből következően a létezés egészének és bármely részének információ tartalma önmagáról és a környezetéről folyamatosan változik, bővül, sosem térve vissza bármely korábbi állapotába. Ez teszi lehetővé a ponthalmazok, térbeli helyek, időbeli pillanatok megkülönböztethetőségét, azok egyedisége és megismételhetetlensége miatt. Viszont nem zárja ki a formai hasonlóságok kialakulását a térbeli és időbeli felbontástól függően, ami meg lehetővé teszi a formák csoportosítását, összehasonlítását, logikai egyesítését (egymásnak való megfeleltetését). Például kellően messziről nézve minden csillag egy fénypontnak látszik. Közelebbről nézve minden csillag egy fénylő gömbnek látszik. Még közelebbről nézve már észrevehetők köztük a méretbeli, színbeli, hőmérsékleti, mozgásbeli különbségek. Ez skálafüggetlen tulajdonság, tehát a galaxisok, galaxishalmazok is hasonlóak, meg a bolygók, holdak, kődarabok, atomok, elemi részecskék, fénykvantumok is. De soha nem azonosak abszolút mértékben, végtelen pontossággal vizsgálva egymással. Ez a tény független attól, hogy az észlelési korlátaink miatt nem tudunk abszolút pontossággal megmérni semmit, a gyakorlatban csak közelítő pontosságra vagyunk képesek. Ezért ha két dolog közelítő pontossággal egyformának tűnik, akkor azokat egyformának tekintjük, noha nem azok.

A létezés bizonytalanságát mindig az adja a szemlélők (értelmes lények) számára, hogy az ismereteink, a világról rendelkezésünkre álló információink mindig közelítő pontosságúak és folyamatosan változnak, módosulnak, bővülnek valamilyen mértékben. Mert a világ (szemlélt) is változik, meg az értelem (szemlélő) is változik, hisz ugyanabból állnak: időbeli létezésből. Ez a tény döntően meghatározza az önképünket (modell), világképünket (modell), a döntéseinket (választások), a kommunikációnkat (információcsere), a cselekvéseinket (reakciók). Állandóan választásokra kényszerülünk, amiket a pillanatnyi információink és fizikai lehetőségeink határoznak meg, de sosem tudhatjuk teljes, abszolút bizonyossággal, hogy mi volt a döntésünk múltbeli, valódi oka? Mi lesz ennek a jövőbeli következménye? Milyen mellékhatásokkal fog ez járni és mikor, kinek a számára mennyire lesz ez jó vagy rossz? Hiszen minden helyzet egyedi, ami először és utoljára fordul elő az univerzumban, ezért egyedi mérlegelést és döntéshozatalt igényel. Amire viszont nem mindig vagyunk képesek, mert sokszor a korábbi döntéseinket próbáljuk megismételni, azonosnak ítélve meg (helytelenül) a korábbi és mostani helyzetet.

Minden értelmes lény legfőbb élettevékenysége a rend kialakítása, fenntartása és növelése, az ezzel kapcsolatos döntések meghozatala és a cselekvések végrehajtása. Amihez csökkenteni kell a bizonytalanságot, növelni a biztosra vehető információk mennyiségét, hogy kiszámíthatóbbak (pontosabban modellezhetők) legyenek az események. Csakhogy a modell sosem azonos a valósággal, amit modellez, hanem annak egy csökkentett információ tartalmú leképzése, egyszerűsítése. A modellezés hasznos tevékenység, mert megkönnyíti a lényeges elemek kiemelését a teljes halmazból és a legfontosabbnak tartott összefüggések felfedezését, ábrázolását is elősegíti. Viszont épp ezen hasznos tulajdonságai miatt hozzájárul a bizonytalanság növeléséhez a részletek elhagyása miatt. A lényeg ugyanis mindig a részletekben van. Azokon múlik a valóság valódi mozgása, állapotváltozása. Ezért a modellek mindig félrevezetnek és állandóan bővítésre, újrafogalmazásra, végül elvetésre kényszerítenek minket, hogy helyettük új modelleket hozzunk létre. És ennek a folyamatnak (nevezhetjük fejlődésnek) sosincs vége.

Ez a jelenség minden értelmes lényre általánosan vonatkozik, a legegyszerűbbektől a legbonyolultabbakig. Tehát a frissen megteremtett fénykvantumtól az Öreg Isten elsőrangú időhurkáig mindenki számára örök és megváltoztathatatlan tulajdonság, ami lekorlátozza a döntéseink és cselekvéseink pontosságát. Aki él, az dönteni kényszerül. Aki dönt, az cselekszik. Aki cselekszik, az hibázik, ami miatt a kialakuló valóság eltér a terveitől, szándékaitól. Ezért korrigálni kényszerül, újabb döntéseket hozva és újabb cselekvésekkel újabb hibákat elkövetve. Ha az újabb hibák nagyjából kiegyenlítik a korábbi hibákat, akkor mondjuk azt, hogy "helyrehoztuk" a dolgokat. Ha nem, akkor tovább rontottunk a helyzeten.

Ami távolról nézve, egészében jónak látszik, az közelről nézve, részleteiben sosem az. A dolgok jónak látásához tehát figyelmetlennek, nagyvonalúnak, elnézőnek és felületesnek kell lenni, míg a rossznak látásához, a hibák, pontatlanságok, mindenféle eltérések észrevételéhez figyelmesnek, ébernek, kritikusnak és vizsgálódónak. Mindezek miatt a hibázástól az Isten sem tud megmenteni soha senkit, mert még önmagát sem tudja soha megmenteni tőle. A teremtett világunk azért tűnik olyan elrontottnak, tökéletlennek, befejezetlennek és félresikerültnek, mert lényegében az is. Ahhoz képest, amilyennek látni, amilyenné tenni szeretnénk. Ez független attól, hogy a világ kialakításában részt vevő értelmes lények ugyanazt akarják (ideális esetben) vagy különböző dolgokat akarnak, egymás ellenében tevékenykedve (reális esetben).

Egyes döntések elősegítik az értelmes lények fennmaradását, mások megnehezítik vagy ellehetetlenítik (pusztuláshoz, halálhoz vezetnek). Tehát mindig lehet olyan döntéseket hozni és úgy cselekedni, hogy annak hatására javuljon az esélyünk az életben maradásra vagy csökkenjen. Ez a halandókra és a kvázi halhatatlanokra is egyaránt érvényes. Hisz nem elég egyszerűen csak élni és életben maradni. Nagyon nem mindegy, hogy ezt milyen formában, állapotban tesszük? Hogy milyen következményekkel jár a számunkra az életformánk változása?

A lelkek ugyan rendkívül strapabíró, masszív, megbízható nanoszerkezetek, amik képesek sokáig jól működni, gyűjteni, feldolgozni, tárolni, kibocsátani az információkat, mégsem sebezhetetlenek. Viszont ha elromlanak, tönkremennek, darabokra esnek, az őket alkotó atomok, részecskék, fénykvantumok ettől még megmaradnak és őrzik magukban a korábban összegyűjtött információk lenyomatait. Amennyiben ezek is megsemmisülnek, a létezésük utolsó pillanatáig kisugárzott információ tartalmuk örökre megmarad a minden létező komplex hullámterében, lenyomatként megőrződve a környező jelenpontok (anyagok, fénykvantumok) szerkezetében. Épp csak nem sok hasznuk van már, hisz nem "futnak", nem működik a szellem, mint aktív, műveletvégző elme, a megfelelő hardver (lélektest) hiányában.

Ugyanez arra az esetre is igaz, ha mondjuk egy lélek beleragad egy kőbe vagy beleesik egy neutroncsillagba, fekete lyukba és nem tud többé elmozdulni onnan. Szerkezetileg túléli az odaragadást, de gyakorlatilag cselekvőképtelenné válik és a továbbiakban csak szemlélheti a környezetét (szinte az örökkévalóságig), ami eléggé távol áll az aktív életviteltől. Az ilyen csapda helyzeteket tehát érdemes elkerülni, ahogy az unalmas, monoton ismétlődő élet információkban szegény állapotát is. Mert az információ szegénység nem szünteti meg a létbizonytalanságot. Tehát akik tisztára meditálják az elméjüket és üresfejű szerzetessé válnak vagy visszavonulnak az élet nyüzsgésétől, hogy remeteként tengessék a mindennapjaikat, nem menekülnek meg az élet nehézségeitől, káros hatásaitól. Csak védtelenebbé válnak azokkal szemben, hisz hiányoznak belőlük a kívánatos válaszreakciókhoz szükséges ismeretek. Ezért a tudatlanság sosem jelent megoldást az élet problémáira. Ahogy a tudás sem, mert sosem tudhatjuk, elég-e a meglévő tudásunk mennyisége, minősége az előttünk felbukkanó kihívások megfelelő (számunkra elfogadható) kezelésére? Erre mondjuk azt, hogy aki tanul, az bolond. Aki viszont nem tanul, az bolond is marad.

Ezzel a bizonytalansággal mindannyiunknak, mindörökké együtt kell élnünk. Persze végezhetünk valószínűségszámításokat, de azok is csak a már meglévő (hiányos, pontatlan) ismereteinken alapulnak, amik vagy elegendők vagy nem a feladathoz. Tehát nem szüntetik meg a létezésben meglévő, alapvető bizonytalanságot önmagunkkal szemben. Ezt a tényt csak fokozza az önmagába zárt létezés alapvető tudatlansága önmagáról. Az, hogy minden információt a létezésről maga a létezés talál ki, teremt meg, hoz létre, mert alapból nem rendelkezik semmilyen tudással önmagáról azon kívül, hogy egyszerűen létezik. És sosem tudhatja, hogy meddig fog még létezni és mi lesz utána?

Készült: 2023.04.05. - 06.28.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz