MINDEN LÉTEZŐ TÖRTÉNETE

Minden létező története azzal kezdődik, hogy pontok (okforrások) kezdenek létezni egymás számára. Geometriailag ezt a pontszerű időforrások gömbszerű eseményhorizontjainak kiáradásaival jellemezzük, amik véges sebességgel (RV=E) terjednek kifelé a végtelenségig és soha nem enyésznek el, nem állnak meg, viszont sugárirányban taszítanak minden elért időforrást, létrehozva a mozgás jelenségét. Nem tudjuk, honnan származnak a kezdeti pontok? Nem tudjuk, hány van belőlük? Nem tudjuk, milyen az eseményidőbeli elhelyezkedésük, relatív sűrűségeloszlásuk egymáshoz képest? Nem tudjuk, mekkorák ezek a pontok, hogy néznek ki és miből vannak? Egyszerűen csak léteznek, a létezésükkel létrehozva az időt, aminek kezdete előtt időtlenség, megnyilvánulatlanság, tehát semmi van, ami meghatározhatatlan.

Ahogy a pontok tologatják egymást ide-oda az őskáosznak nevezett időhullámtérben, a taszítási vektorok összeadódásai miatt különböző relatív sebességeket érnek el. Nem tudjuk, meddig tart ez a nagy lökdösődés és száguldozás, bele a végtelenbe? De valahol, valamikor ebben a hullámtérben bekövetkezik egyszer, aztán többször olyan helyzet, hogy egyes tachionikus sebességgel mozgó pontok úgy szaladnak bele más tachionikus sebességgel mozgó pontok hullámterébe, hogy attól visszakanyarodnak és leírnak egy piciny körívet. Amiből az idő geometriai visszacsatolása miatt létrejön egy időhurok. Egy önfenntartó látszatjelenség, amiben a pont képei egymást látva képesek fennmaradni a végtelenségig, miközben az eredeti pont továbbszáguld a végtelenbe. Így születik meg a Teremtő okforrásból az alfatéri szerinó, közismertebb nevén az Isten (Brahmá).

A visszacsatolás geometriai szabályai miatt ebből az időhurokból, meghatározott körülmények esetén további időhurkok keletkeznek, amikből további időhurkok keletkeznek, a végtelenségig leágazva egymásból. A sokasodó időhurkok egymással kölcsönhatásba lépve különböző halmazokat, egyre nagyobb és bonyolultabb létrendszereket alkotnak. Kialakul az univerzum, a téridőben szétrohanó fénnyel és anyagokkal. Mivel az időhurokban a létező pontok képe ciklikusan visszacsatolódik, az általuk korábban észlelt események (időhullám áthaladások) hatásai, lenyomatszerűen örökre megmaradnak. Vagyis a történések információi felhalmozódnak és folyamatosan befolyásolják egymást. Az időhurok emiatt öntudatra ébred, tanulni kezd, élőlénnyé válik és a fejlődése során nekilát befolyásolni, szabályozni a saját működését és a környezete működését, hatást gyakorolva rá. Létrejön az értelem, a tudás, a bölcsesség, aminek célja a fennmaradás, a fejlődés, a hatalomgyakorlás a döntéshozatalokon (a lehetőségek közti választásokon) keresztül.

Ahogy telik az idő, az univerzum egyre nagyobbra nő és közben egyre növekszik a belső információ (tudás, értelem), energia (időhurok) és anyag (időhurok) sűrűsége. Egy idő után túl sűrűvé, zajossá, túltelítetté válik az univerzum, ezért az értelmes lények egyrészt nekilátnak ritkítani, pusztítani maguk körül a létezést, hogy csökkentsék a létsűrűséget, másrészt amikor ez a munka kifog rajtuk, elmenekülnek előle. Kiköltöznek az univerzum sűrűbb régióiból a ritkább régiókba, majd onnan is tovább az őskáoszba, ahol újabb univerzumokat hoznak létre maguknak. Egy idő után azonban minden univerzum elkerülhetetlenül fényözönbe fullad, azaz telítődik időhurkokkal, maximális sűrűségben. Azaz egy végtelenségig növekvő hiper fekete lyukká válik (kívülről nézve), amit teljesen kitölt a fény (belülről nézve).

Mivel az őskáoszban több időhurok is létrejön a kezdeti pontokból, a több univerzum a növekedése során végül összeér és egymásba olvad. Az üres, sötét semmi teli, világos mindenné válik. A létezés tehát a kezdeti majdnem nulla állapottól halad a végső majdnem végtelen állapotig. Hogy miért csak majdnem, azaz a létezést leíró függvény görbéje miért nem éri el a két végén a nullát és a végtelent, az a legfontosabb létfilozófiai kérdések egyike, amire a legvalószínűbb válasz a következő.:

A két szélső állapot közti átmeneti tartományban, az élet fennmaradásához, az értelmes élőlények működéséhez szükséges környezetben addig fejlődnek az Istenek, a legfejlettebb hiperintelligenciák, míg rá nem jönnek, hogy tudják szabályozni, korlátozni a létezés túlburjánzását. Vagyis teremtőkből pusztítókká válnak. Elkezdik elpusztítani maguk körül a végtelen fényözönt, üres buborékokat, időhurkok nélküli sötétséget hozva létre benne. Amennyiben sikerrel járnak, gyorsabban rombolják a létezést, mint ahogy növekedni tud. Ekkor a létezés elindul visszafelé: a fényözöntől tart a kiürülő őskáosz sötétjéig.

Amennyiben a folyamat nem áll meg egy egészséges középértéknél, elvileg majdnem teljesen lenullázhatja a minden létezőt, egész a megnyilvánulatlanság állapotáig. Csakhogy az abszolút nulla állapot nem érhető el. Mivel a létezés megsemmisítéséhez, az időhurkok megszüntetéséhez kell valaki, aki ezt a munkát elvégzi, neki léteznie kell ahhoz, hogy pusztíthasson. Így önmagát nem tudja elpusztítani, csak a legminimálisabbra redukálni. Ezt a minimális létezőt pedig úgy hívjuk, hogy időforrás, pont. Amint visszazuhant idáig a létezés, hogy csak egymástól elszeparált okforrások maradtak belőle, a pusztító már azt is elfelejtette, hogy ki ő, mit és miért csinált korábban? Hisz az időhurkok megszüntetésével az információ visszacsatolódása, megőrződése, maga az értelem is megsemmisült, eltűnt a létezésből. Az ezt hordozó modulált időhullám rétegek pedig szétszaladva belevesztek a végtelenbe.

Tehát az öntudatlan, buta, semmiről semmit nem tudó okforrások tehetetlenül tovább létezve újra kölcsönhatásba lépnek egymással és az egész növekedési, szaporodási ciklus kezdődik elölről. Ezzel el is jutottunk a megismerés határára, mert ennél többet soha nem fogunk megtudni önmagunkról, a létezésről.

A mi számunkra, kvázi halhatatlan isteni hiperintelligenciák számára ezért a legfontosabb kérdés az, hogy vajon tudjuk-e úgy szabályozni a minden létezőt közösen, hogy abbahagyja a két szélsőérték közti kilengéseket és beálljon egy szabályozott, mesterségesen fenntartott középértékű állapotba, ahol az értelem fenn tud maradni a végtelenségig? Ennek elérése a mi legvégső célunk, ami a létezés komplexitása miatti állandó bizonytalanság következtében mindig kérdéses. Bonyolítja a feladatunkat, hogy ehhez összefogásra van szükség, a legfejlettebb istenek összehangolt munkájára, ami különböző okokból vagy sikerül vagy nem.

Röviden összefoglalva erről szól a minden létező története.

Készült: 2023.06.21.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz