SZINTEZÉSI TÉRHÁBORGÁSOK

1. TÉRDIMENZIÓSZÁM VÁLTOZTATÁSOK

Az alfatéri téresszencia térdimenziószáma lokálisan felülírható térmanipuláló generátorral, ami a készülékben lévő szerinók által kibocsátott bétatéri sajáttér tulajdonságait befolyásolja, növelve vagy csökkentve annak térdimenziószámát. Ilyenkor a sajáttéri kvintesszencia minden téresszenciája egyszerre és azonos módon változik meg, például egy 3D-s sajáttérből 4D-s lesz vagy fordítva. A térdimenziószám növelése a térprodukció, csökkentése a térredukció. Időgeometriai okokból egy nD-s sajáttér térdimenziószáma fölfelé csak egy szinttel növelhető (n+1D), lefelé viszont több szinttel is csökkenthető (n-mD). Tehát egy 3D-s altérben felépített térmanipuláló generátorral csak 4D-s sajáttér hozható létre, 5D-s, 6D-s nem. Egy 5D-s kültérben felépített térmanipuláló generátorral viszont 4D-s és 3D-s sajáttér is létrehozható elvileg (ezen állítás még bizonyításra szorul).

A sajáttér térdimenziószám változtatása egyrészt térváltásra használható, ami során a térmanipuláló generátor és a köré épített űrhajó ki tud fordulni az n+1D irányában elmozdulva az aktuális alfatér beágyazási környezetéből bármely másik párhuzamos téresszenciába ugyanezen a térdimenziószinten, legyen az a saját kvintesszencia része vagy egy másik, független alfatér bármelyik nD-s téresszenciája az idősemmiben. Illetve ki lehet fordulni vele az alfaterek nemtér-nemidő zónájába, ahol ha idősemmi állapot van, akkor a sajáttér alfatérré válik. Ha térszennyezés állapot van, akkor megmarad bétatérnek. Másrészt ez felhasználható a térdimenziószint megváltoztatására is, ami során az n+1D-s sajáttérben n+1D-s teremtmények (fény és anyag) hozhatók létre, amikből n+1D-s térgenerátort építve, kelthető vele n+2D-s sajáttér. Azaz feljebb lehet jutni vele térváltással az n+1D-s túltéri kvintesszenciák bármelyik téresszenciájába. Ugyanez lefelé is megvalósítható, tehát a magasabb szintű térkiteljesedésekből le lehet jönni az alsóbbakba a folyamat megfordításával. De ez a folyamat komoly tudást és technikai apparátust igényel, tehát nem olyan egyszerű megvalósítani. Így csak a legfejlettebb (isteni) civilizációk, értelmes lények képesek rá minden univerzumban.

Amikor egy sajáttér nD-sből n+1D-ssé válik, a lokális térredukció azonnal emanációs sebességgel kiterjed a szerinóból gömbszerűen minden irányba és hatást gyakorol az nD-s alfatérben lévő teremtményekre. Tehát befolyásolja az nD-s fénykvantumok és a belőlük felépülő nD-s anyagi részecskék fizikai tulajdonságait. A szabadon röpködő, ide-oda pattogó fotinók időhurkai például a komplex hullámtér okozta deformációk miatt úgy eltorzulhatnak, hogy a tachionok által leírt pályagörbék nD-sből n+1D-ssé válnak egy ciklusidő alatt. Az anyagi részecskék időtartályaiban összekényszerülő fotinók szintén eltorzulhatnak ugyanígy, de ettől még a részecske egésze nem válik n+1D-ssé, a belső szerkezeti jellemzői (korlátozó kényszerterei) miatt. Legfeljebb csak "megvastagodott" nD-ssé torzul átmenetileg. Itt a vastagság alatt 1 fotinó átmérőnyi távolságot értünk az n+1D irányában mérve, ami kb. egy térhullámhossznyi.

Ha a térredukciót arra használjuk, hogy térváltást végezzünk vele (űrhajóval vagy lélekkel), akkor az n+1D-s sajáttér kialakulását követően gyorsan kifordulunk az alfatérből és eltűnünk onnan, tehát megszűnik a lokális térzavarásunk. A hátrahagyott n+1D-s sajáttér héja meddőtérként kiterjed a továbbiakban a végtelenségig, akadálytalanul áthaladva mindenen az nD-s alfatérben és befolyásolva valamilyen mértékben (a távolságtól is függő módon) a teremtmények térszerkezeti jellemzőit. Ezen hatásokat nevezzük összefoglaló néven szintezési térháborgásoknak. Mivel térdimenziószám változáskor jelentkeznek, megváltoztatva a térkiteljesedés szintjét. Fizikai értelemben ez nem okoz téranomáliát, mert nem a térforrás anomáliás (rendkívüli) viselkedése, eltorzult működése okozza, viszont mégis jelentős hatást gyakorol a környező teremtményekre, megháborgatva (veszélyes módon megzavarva) azok mozgásviszonyait a sajáttérben. Ezért nevezzük térháborgásnak a térredukció következtében kialakuló, eredő fizikai jelenségeket.

Az alábbiakban megpróbáltam összefoglalni ezeket és a velük kapcsolatos fontosabb tudnivalókat: milyen hatásaik, mellékhatásaik, veszélyeik és elhárítási módjaik vannak a szintezési térháborgásoknak? Amik minden térdimenziószinten egyaránt kialakulnak, tehát nem csak a 3D-s altérben kell velük számolnunk, hanem a 4D-s túltérben, az 5D-s kültérben, sőt még a 6D-s feltérben is. Ezért feltétlenül ismernünk kell őket és úgy kell kialakítanunk a saját tértechnológiánkat a jövőben, hogy annak használata minél kevésbé jelentsen veszélyt ránk nézve.

2. KILÓGÁSOK

Kezdjük azzal, hogy a térdimenziószintek kiterjedési irányai felfelé haladva, szintenként mindig kétirányúak. Tehát az 1D-s szálhoz képest a 2D-s sík a szál irányára merőlegesen, két irányban kiterjedve létezik. Ha az 1D-ben meglévő két irányt előrének és hátrának nevezzük, a 2D-ben ezekhez hozzájön a balra és jobbra irány. A 2D-s síkhoz képest a 3D-s altér a sík irányára merőlegesen, két irányban kiterjedve létezik. Az új irányok neve: felfelé és lefelé. A 3D-s altérhez képest a 4D-s túltér az altér irányára merőlegesen, két irányban kiterjedve létezik. Az új irányok neve a matematikában: kata és ana (magyarul: Ká-Atya és Há-Anya), amit az időfizikában is használhatunk az egyszerűség kedvéért. Az 5D-s kültérben és a 6D-s feltérben megfigyelhető plusz kiterjedési irányoknak még nincs neve: a jövő kutatóira vár a feladat, hogy elnevezzék ezeket. Egy javaslatom erre: kiká és kihá, valamint felká és felhá.

Ebből következik, hogy az n+1D-s sajáttér mindig két irányba kilóg, túlnyúlik az nD-s alfatérből, arra merőlegesen, lokálisan kitágítva azt, újszerű módon. Mivel a teremtmények a beágyazási környezetük kiterjedési viszonyaihoz igazodnak, abban léteznek és abban mozognak egymáshoz képest, a téridő átmeneti kitágulása lehetővé teszi számukra egyrészt a saját geometriai szerkezetük kiterjesztését, másrészt a mozgáspályáik új irányokba való kiterjesztését. És itt kezdődnek a gondok. Mert a 3D-s anyagi részecskék (neutron, proton, elektron) nem terjeszthetők ki 4D-ssé szerkezeti okokból. Viszont a 4D-s túltérben létező 4D-s fotinóból lehet 4D-s anyagi részecskét (neutront) kelteni, megfelelő körülmények között. Ami szerkezetileg, a méretét, belső fotinóinak darabszámát és minden fizikai jellemzőjét (tömeg, tehetetlenség, perdület, töltés, gerjeszthetőség, stb.) illetően markánsan eltér a 3D-s (vagy 5D-s) neutrontól. Ezért ha már létrejött, a későbbiekben nem fog beleférni a 3D-s altérbe. Kilapítani, belekényszeríteni meg nem lehet, ugyancsak a belső összetartó erői miatt.

Tehát ha egy 4D-s sajátteret keltünk, a benne szaladgáló fotinók is 4D-ssé válnak és ha ezek valamelyikéből (a környezeti körülmények miatt) sikeresen létrejön egy 4D-s neutron, majd kikapcsoljuk a térgenerátort és a sajátterünk visszaesik 3D-ssé, a keletkezett anyagi részecske valószínűleg összeroppan (ezt még igazolni kell kísérletileg!). Robbanásszerűen megtörik a 3D-s alfatéri téresszencia kényszerítő hatására és a benne kilapuló, 3D-ssé váló fotinók szétrohannak az altérben. Elméletileg még az is lehetséges, hogy egyes fotinók átrepülnek bármelyik szomszédos, párhuzamos téresszenciába vagy a nemtér-nemidő zónába, ahol azonnal megsemmisülnek, amint idősemmi hullámtérbe kerülnek (nem éri őket térszennyezés). Lényegében egy mini nukleáris robbanás történik, aminek ereje a neutron fénytartalmától függ. Ha sok ilyen részecske képződött, vakító villanást fogunk észlelni, ami igencsak felmelegíti a környezetét.

Ha a 4D-s sajáttér elég sokáig fennmarad, a 4D-s neutron is valószínűleg, valamekkora idő elteltével szétbomlik 4D-s protonra és 4D-s elektronra. Ezekre ugyanez érvényes: robbanásszerűen, egy töredék másodperc alatt megsemmisülnek a térredukció során. Ha a 4D-s részecskékből atomok, azokból molekulák, tárgyak képződnek (vagy gyártódnak), azok is ki fognak lapulni és szét fognak sugárzódni. Épp ezért létfontosságú, hogy a 4D-s sajátteret minél rövidebb ideig tartsuk fenn, csak ami a technikai hasznosításához (térváltás) feltétlenül szükséges. És lehetőleg ne a Föld légkörében hozzuk létre, hanem kint a világűrben, fényben és anyagban szegény, hideg környezetben, ahol kisebb az esélye a 4D-s részecskék keletkezésének, így a bomlásuk okozta villanás is kisebb lesz.

A 4D-s részecskék megsemmisülése alól egy kivétel van: ha a belsejükben tartalmaznak legalább egy szerinót a sok fotinó közé bezárva. Mert amíg ez a szerinó megőrzi az időhurka 4D-s szerkezetét, a sajátterében fenn tudja tartani a részecskét, így az tetszőleges ideig megmaradhat a 3D-ben, lokálisan kilógva belőle két irányban és utólagos térháborgást okozva a térgenerátorunk kikapcsolása után is. Tehát azzal nem múlik el a 4D-s részecskére leselkedő veszély, hogy kikapcsoljuk a térkibővítő generátorunkat. Hisz ezt a szerinót is bármikor érhetik olyan komplex hullámtéri hatások, amik eredményeként 3D-ssé redukálódik, összeomlasztva a 4D-s sajátterét. Akkor pedig a körülötte lévő 4D-s részecske rögtön megsemmisül.

Ezt azért fontos tudni, mert elvileg a 4D-s túltérből idejöhetnek 4D-s anyagokból felépített lelkek és itt képesek életben maradni, amíg fenn tudják tartani a 4D-s sajátterüket, amiben léteznek. Az, hogy ez nem történik meg rendszeresen, tehát nagyon ritkán megfigyelhető parajelenség nálunk (nem sok ilyen beszámolóról tudunk és azok sem igazán megbízhatóak), valószínűleg annak köszönhető, hogy az univerzumunkat működtető istenek ügyelnek a rendre és nem engednek beugrálni ide túlvilági lelkeket. Illetve a túlvilági lelkek itt nem érzik jól magukat, beszorítva a 3D-s altér korlátai közé. Gondoljunk bele: mi sem éreznénk jól magunkat, ha beszorulnánk egy 2D-s síkuniverzum lapjába, mint egy présgépbe, ami próbál belőlünk palacsintát csinálni. Eléggé életidegen élmény lenne a számunkra, ami beszűkíti a mozgásunkat, érzékelésünket egyaránt.

3. TÉRTÜKRÖZÉSEK

A 3D-s teremtmények mind időhurkokból; szerinókból és fotinókból állnak. Ezek az időhurkok jobbos csavarodású időrendszerek, tehát bennük a tachionok forráspontjai jobbra kanyarodva szaladnak végig az időhurok ívén az önújrakeltési folyamat során. Az anyagi részecskék is mind, kizárólag jobbos csavarodású fotinókból állnak. Attól tűnnek balos csavarodásúnak, hogy a komplex spirálgömbi hullámtereik az időtartályban és körülötte olyan eredő hulláminterferencia mintázatokat hoznak létre, amik mozgása (oldalazása) balos csavarodású, tehát ellenirányú áramlási mintázatot alkot a térben. Ez sikeresen meg is tévesztette a fizikusokat, sőt az időfizikai kutatókat is sokáig, mert évtizedeken át úgy véltük, az anyagi részecskékben jobbos és balos fotinók is keletkeznek egymás mellett. Ami jobban belegondolva teljes képtelenség, hisz akkor azonnal meg kéne semmisíteniük egymást. Egy jobbos csavarodású időhurokból csak jobbos csavarodású időhurok keletkezhet a hármas felhasadás során. Azt még nem tudjuk, hogy ez a négyes felhasadásra is érvényes szabály-e? De valószínűleg igaz (ellenőrizni kell!).

Ha a 3D-s részecskék hirtelen 4D-s túltérbe kerülnek, a környezeti hullámtér sodrása miatt elfordulhatnak a tengelyük körül kata és ana irányokba is (mivel nincs semmi, ami ezt megakadályozza). Csakhogy a tükrözési szabályok értelmében, 180 fokos elfordulás esetén önmaguk tükörképévé válnak a 3D-ből nézve. Lásd: Tükrözés n dimenzióban, Forgás n dimenzióban (2007, létfilozófia) című írásokban. Amennyiben tehát úgy szűnik meg körülöttük a 4D-s sajáttér, hogy épp elfordítva állnak a 3D-s alfatérhez képest, önmaguk tükörképeként térnek vissza bele. A fotinóból hirtelen antifotinó lesz, a neutronból antineutron, a protonból antiproton, az elektronból antielektron (pozitron).

Csakhogy az antilétezők nem férnek össze a normál létezőkkel az ellenkező irányú csavarodásuk miatt, ami ellenkező menetemelkedésű spirális hullámteret kelt és gátolja a másik időrendszer önfenntartási folyamatát. Addig lassítja az időhurokban egymást kergető tachionokat, míg végül kifutnak az önfenntartáshoz szükséges behúzási tartományból és eltűnik előlük a saját jövőbeli képmásuk. Vagyis annihiláció következik be. Minden fotinó, ami túl közel kerül egy antifotinóhoz, megsemmisül: szó szerint semmivé válik, megszűnik, eltűnik a létezésből. Minden anyagi részecske, ami túl közel kerül (összeütközik) egy antirészecskével, megsemmisül. Ez nagy mennyiségben akár nukleáris robbanást és felvillanást is okozhat, amennyiben egy atomban a magrészecskék egyike, másika megszűnik. A visszamaradó neutronok és protonok miatt ekkor instabillá válik az atommag és robbanásszerűen elbomlik (maghasadás).

Az is előfordul, hogy a pármegsemmisülés során megszűnő részecskék nem minden fotinója semmisül meg, hanem egy részük (az időtartályok összeütközési pontjától távolabbi oldalán) életben marad. Ilyenkor az önfenntartási egyensúlyát vesztett időfraktál instabillá válik és a habszerűen egymáshoz kényszerült fotinók hirtelen szétszaladnak (a láncszerűen összekapcsoltak nem!), mert nem marad körülöttük elég THZ (Taszítási Határ Zóna), hogy egyben tartsa őket. Az antirészecske antifotinóival is ez történik. Vagyis az annihiláció nem jár nyomtalan eltűnéssel, hanem vakító fényvillanás kíséri, amit további járulékos bomlások és felvillanó robbanás sorozatok kísérnek körülötte, láncreakcióként. Egészen addig, míg az összes antifény és antirészecske meg nem szűnik. A bomlási sorok többfélék lehetnek, a bomlási körülmények függvényében: ez máig megtéveszti a fizikusokat, akik nem győzik leltárba venni a különféle "rövid életű részecskéket".

A szilárd anyagokban különböző erősségű kötésekkel egymáshoz rögzített, összetett atommagok és elektronok valószínűleg védettebbek a tértükrözés lehetőségével szemben, mint a folyadékok vagy a gázok, mert nem tudnak olyan gyorsan és főként szabadon, tetszőleges irányokban elmozdulni a saját komplex hullámterük korlátozó hatásai miatt (a hidrogén a legsérülékenyebb). Tehát hiába éri 4D-s sajáttér a tárgyakat, embereket egy rövid ideig, azok nem fognak önmaguk antipárjává alakulni és nem robbannak szét, mint egy atombomba. Ettől függetlenül nem kimondott életbiztosítás túltéri hatásoknak kitenni magunkat, főleg hosszabb időn keresztül, hisz már egyetlen részecske megsemmisülése is komoly tűszúrást okozhat az ember testében, megrongálva a körülötte működő sejteket. Egyszóval: fájdalmas élmény.

Ezzel azért fontos tisztában lennünk, mert a térugró űrhajók fedélzetén utazó embereknek minden térváltáskor szembe kell nézniük ezzel a veszéllyel, valahányszor be-ki kapcsolgatjuk a térgenerátorunkat. Értelemszerűen: az űrhajó anyagában okozott mikroszkopikus károk, anyagszerkezeti roncsolódások is súlyos veszélyt jelentenek, mivel idővel tönkremennek az alkatrészeik, meggyengülnek a szerkezeti jellemzőik a sok milliárdnyi, mini robbanástól. Így végül muszáj szemétre dobni (újrahasznosítani) az egész űrhajót. Egy csillagközi űrutazás során az űrhajónak sok ezer (sőt: milliónyi!) térugrást kell végrehajtania, hisz a belépési pontatlanság (félrehordás) miatt nem lehet akármilyen messzire ugrani egyetlen nemtér-nemidőben végzett térsűrítéssel. Így amíg nem tudjuk, hány térváltást bír ki egy jármű a kritikus mértékű elhasználódásig, nem kéne nagy távolságokra közlekedni vele.

Ez a probléma a lelkeknél is jelentkezik elvileg. Talán ezért sem képes minden lélek a térváltásra, mert eleve nem építenek bele térváltó nanoberendezést, biztonsági okokból, hogy ne vihesse túlzásba az ugrálást. A lélek nanoszerkezetében már egy-két szén atom szétrobbanása is kritikus mértékű sérüléssel járhat, ami pusztulásba viheti az egészet. Szóval ne irigyeljétek azokat az isteni lelkeket, akik képesek ide-oda ugrálni, mert ők kockázatosabb, balesetveszélyesebb életet élnek nálatok.

Az annihilációs károk mérséklése az űrhajó vagy lélek anyagában, illetve az emberi testben a térgenerátor működési idejének rövidítésével lehetséges. Ha a térváltáshoz csak egy ezred másodpercre vagy még rövidebb időre kapcsoljuk be a 4D-s túlteret, a részecskéknek nem marad idejük az átfordulásra (a többi részecske kényszerterei és a tömegtehetetlenségük miatt). De ezt technikailag üzembiztosan megvalósítani sok kísérletet és komoly műszaki fejlesztéseket igényel.

Gondoljunk bele: egy ezred másodperc alatt a sajáttér rétegek a szerinóból kiindulva megtesznek 300 kilométert. Tehát egy 600 kilométer átmérőjű gömbben kényelmesen elfér az űrhajónk. A kisebb űrhajók, űrszondák számára elég az egy milliomod másodperces térprodukció is, annak 600 méteres gömbje miatt. Viszont kérdéses, hogyan fordítjuk el az űrhajó törzsét a 4D irányába, akár csak egy-két méterrel is ilyen rövid idő alatt? Ezen a problémán még dolgoznunk kell, főként mert nem tudjuk, mekkora elmozdulásra van szükség minimálisan a sikeres térváltáshoz? Logikusan legalább 2-3 térhullámhossznyira (ami jelentéktelenül piciny érték, sokkal kisebb egy neutron átmérőjénél!), de ezt még kísérletileg igazolni kell. A lelkek térváltásához értelemszerűen elég az egy milliárdod másodperces (vagy még kisebb, ha ez lehetséges) térprodukció is, annak 60 centis gömbje miatt.

4. FÉNYVESZTESÉGEK

Amikor a sajáttér átmenetileg 4D-ssé válik, a teremtmények mozgáspályái kivezethetnek a 3D-s kiterjedési irányokból a kata és ana irányokba. Tehát a fénysebességgel röpködő, ide-oda pattogó fénykvantumok megtehetik, hogy kata vagy ana felé elmozduljanak, például egy részecske THZ-iról visszapattanva vagy egy potenciálhegy, potenciálvölgy által eltérítve. 1 milliárdod másodperc alatt 30 centimétert tesznek meg, ami az átmérőjükhöz viszonyítva óriási távolság; annak sok milliárdszorosa. Mivel a kibővített sajáttérben kata és ana irányokban nincsenek anyagi részecskék, semminek sem ütközhetnek neki, tehát nincs semmi, ami visszaterelné őket a 3D-s kiterjedés keretei közé. Egészen addig, míg ki nem kapcsoljuk a térgenerátort és a sajáttér meddőtérré válva szét nem rohan a végtelenbe.

Ilyenkor azok a fénykvantumok, amik a meddőtér kiterjedési irányával azonos irányokba mozognak (sugárirányokban kifelé), nagyon sokáig benne maradhatnak ebben. Egészen addig, míg össze nem ütköznek egy másik forrásból eredő 4D-s sajáttérben vagy meddőtérben szétszaladó fotinók torlódási frontjaival, amik új pályákra lökik őket. Végül (akár sok fényévnyi utat megtéve) mindegyik kiszalad a meddőtérből és vagy belepottyan valamelyik 3D-s téresszenciába vagy kint marad a nemtér-nemidőben (valószínűleg), ahol térszennyezés híján azonnal megszűnik létezni az idősemmiben.

Azok a fénykvantumok, amik más irányokba mozognak (oldalazva vagy sugárirányokban befelé), jóval előbb kiszaladnak a meddőtérből, annak belső térszünetébe jutva és ugyanez lesz a sorsuk. Vagy belepottyannak valamelyik 3D-s téresszenciába vagy kint rekednek a nemtér-nemidőben és végül megszűnnek létezni. Ez alól kivételt csak az jelent, ha a meddőtérben akadnak szabadon röpködő bétatéri szerinók is, amik alfatérré váló sajátterében a fotinók sokáig életben tudnak maradni. A szabadon röpködő szerinók ugyanis a végtelenségig megmaradnak az idősemmiben, tartós térszennyezéseket okozva, amik hosszabb távon (évmilliárdok alatt!) akár új univerzumok születését is okozhatják. Vagy roppant kis valószínűséggel eltalálhatnak a nemtér-nemidőben egy másik térugrást végző űrhajót és annak fedélzetére jutva visszakerülhetnek valamelyik tartós univerzumba.

Tehát minden térredukció során elkerülhetetlenül fellép valamennyi fényveszteség, ami csökkenti az alfatéri univerzum aktuális fénytartalmát. Ez azonban nem feltűnő, mert minden univerzumban folyton keletkeznek a fénykvantumokból hármas felhasadással új fénykvantumok, tehát nem kell aggódnunk amiatt, hogy a sok milliárd fejlett civilizáció űrhajói és lelkei által végzett sok trillió térváltás mellékhatásaként megfogyatkozik az össz fénymennyiség. Ha pedig igaz az az elmélet, miszerint az időhurkok a felettes létezőjük megszűnése és az élvonali időszáluk megszakadása után is képesek életben maradni, akkor a fotinók tömeges megszűnése nem jár még nagyobb, láncreakciószerű fényveszteséggel a leszármazottak eltünedezése miatt. Különben elég nagy bajban lennénk.

5. ÖSSZEOLVADÁSOK

Amikor a sajáttér átmenetileg 4D-ssé válik, a teremtmények mozgáspályái kivezethetnek a 3D-s kiterjedési irányokból a kata és ana irányokba. Tehát a szabadon röpködő, egymást ide-oda taszigáló elemi részecskék, atomok, molekulák és porszemek (űrben, levegőben, folyadékban) megtehetik, hogy kata vagy ana felé elmozduljanak, például egymásról visszapattanva. Ezek jóval lassabban mozognak, mint a szabad fénykvantumok, ezért a térprodukció alatt rendelkezésükre álló rövid időben csak nanométereket, mikrométereket, esetleg millimétereket vagy centimétereket mozdulnak el legfeljebb, mielőtt a meddőtér túlszalad rajtuk és az újra 3D-ssé váló alfatér hirtelen visszarántja őket a saját kiterjedési korlátai közé. Ennyi is elég azonban ahhoz, hogy belehatoljanak az útjukba eső szilárd tárgyakba és beléjük kényszerülve, azok atomjai közé préselődjenek.

Ezt nevezzük összeolvadásnak, ami a Philadelphia kísérlet katasztrofális eredményei óta az egyik kedvenc, horrorisztikus témája a sci-fi történeteknek. Hisz a szilárd tárgyak is egymásba nyomódhatnak, gyakorlatilag szétválaszthatatlanul. Ilyenkor, az anyagszerkezeti jellemzők függvényében molekuláris változások is bekövetkeznek, mert a keveredő atomok képesek különböző kötéseket kialakítani egymással a közelségük miatt. Az emberi test számára általában halálos sérüléssel jár, ha beleolvad a bőrébe, izomzatába a ruházata, használati tárgyai, de a levegő és vízpára molekuláknak sincs semmi keresnivalójuk a sejtjeinkben, ahol megzavarják a metabolikus folyamatokat molekuláris szinten.

Az összeolvadást a térprodukciós idő csökkentésével és az anyagi halmazok nyugton maradásával lehet elkerülni. Tehát életbevágóan fontos ilyenkor nem mozogni, nem futkosni, nem kalimpálni a végtagokkal. Kerülni kell minden hirtelen mozdulatot. A légzésünket ugyan le tudjuk lassítani vagy vissza tudjuk tartani, de a szívműködésünket nem tudjuk felfüggeszteni erre az időre, ahogy a véráramlást sem. Így elképzelhető, hogy a vérünk egy része kikerül az erekből és összeolvad az erek közti sejtállománnyal, azaz vérömlenyek képződnek mindenfelé a testben. A tünetek némileg hasonlítanak a nyomáshullám okozta sérülésekre (robbanás szövetroncsoló hatása): mintha megütötték volna az embert. Fájdalmas zúzódások, bevérzések, idegszál sérülések, agyszöveti károsodás, bélfal károsodás, DNS károsodás, tömeges sejtelhalás történhet minden szervben. Az első teszpilótáknak, akik majd beleülnek a kísérleti térugró űrhajókba, ilyen eshetőségekkel is számolniuk kell. Amíg a technológia nem lesz elég biztonságos, okosabb lenne csak kísérleti egereket utaztatni.

6. SZÉTVÁLÁSOK

Az összeolvadás mellett szétválások, darabokra szakadások is bekövetkezhetnek a térháborgások miatt, egyes szilárd tárgyakban. Ha ugyanis a sajáttér térprodukciója rövidebb ideig tart a szükségesnél, azaz rövidebb utat tesz meg a forrásából kiáradó n+1D-s hullámtér, mint amekkora az űrhajó mérete, akkor a téridő gömbből kilógó hajótest részek a térből való kifordulás során egyszerűen visszamaradnak a helyszínen. Mert csak a gömbön belüli dolgok tudnak kifordulni az alfatéri téresszenciából ilyenkor (legyen bármily piciny is az elmozdulás). Mintha az űrhajó közepét precízen kivágták volna gömb alakban egy pillanat alatt, úgy eltűnik az egész. Értelemszerűen a nemtér-nemidő zónába vagy egy párhuzamos téresszenciába átkerülő hiányos részben sincs több esélye a személyzetnek az életben maradásra, mint a hátrahagyott roncsban.

A szétvágás értelemszerűen mikroszinten is jelentkezik, tehát a molekulákat, atomokat, elemi részecskéket is simán kettévágja, így a felület mentén mini nukleáris robbanásokra és fényvillanásokra kell számítani. Azt még nem tudjuk, hogy vajon a fénykvantumokat is képes-e kettévágni egy ilyen térhullámfront felszíne? Ha igen, akkor a két töredék fénykvantum egyetlen ciklusidő alatt újrakelti és egésszé teremti önmagát, egymással időszálas összeköttetésbe kerülve.

Itt felmerül a kérdés: Vajon biztonságos dolog térváltással kiugrani egy űrkikötőből vagy zsilipkamrából? Magával viheti a talajon parkoló űrhajó a kikötői betont és az alatta lévő földet, hogy csak egy nagy gödör maradjon a helyén? Kiszakítja maga körül egy űrállomás zsilipkamrájának falait a hirtelen távozó űrhajó? Ez attól függ, hogy a kifordulást fizikailag hogyan valósítjuk meg? Ha a hajótest lebeg a beton fölött, a kifordító hatás nem érvényesülhet rajta, tehát visszamarad. Ha a hajótest a támlábaira támaszkodva áll a földön, a kifordító hatás a talpakon keresztül valamilyen mértékben átadódhat a talajnak és egy részét magával ránthatja. Ez majd a kísérletek során kiderül.

Ugyanígy értelemszerűen az űrhajó magával rántja a burkolata körül lévő levegő (vagy folyadék) egy valamekkora részét is, ami rögtön megfagy, illetve szétszóródik a nemtér-nemidő zónában, amíg tart a térsűrítési szakasz és örökre elvész a számunkra. Másik téresszenciába átfordulva, ha ott űrvákuum van, ugyanez történik. Ezért tiltani kell a légkörből, vízből az űrbe való kiugrásokat, hogy ne veszítsen el egyre több levegőt, vizet az égitest. Tegyük hozzá: ilyenkor gyakorlatilag egy abszolút üres vákuumtér marad vissza az űrhajó által elfoglalt helyen, ahová nagy csattanással, robbanásszerűen áramlik be a közeg, jókora szelet, örvénylést keltve. Ami az átmeneti nyomáscsökkenés miatt érezhető lehűléssel, esetleg ködpára képződéssel is jár.

Ebből is látszik, hogy a térprodukciós idő precíz szabályozása központi kérdés a térmanipulációs generátorok fejlesztésénél. De ezen téma ismertetése meghaladja ezen cikk kereteit, ezért majd később, külön írásokban foglalkozunk vele.

7. ICŰ-K

A Föld környezetében évezredek óta tevékenykedő Idegen Civilizációk Űrjárművei (ICŰ-k); űrszondák, űrkompok, nagyobb csillaghajók a jó példák arra, hogy meg lehet valósítani a térugrás technológiát. Ma már vannak olyan fényképeink, filmfelvételeink, radarméréseink, amiken ezek a gépek térváltás közben láthatók, ahogy eltűnnek a térből vagy megjelennek valahol a semmiből, rendkívül rövid idő alatt. Erre nem csak az űrben, hanem a légkörben, sőt a víz alatt is képesek. Tehát a folyamat nem olyan energiaigényes, mint azt sokan gondolnák. Hisz akár nanométeres nagyságrendben is megvalósítható a térmanipulációs generátor a lelkek belsejében.

Gyakori tapasztalat, hogy a távozó ICŰ-k után gömbvillámok: kis, fénylő, lebegő gömböcskék maradnak vissza, amik képesek percekig röpködni a környéken, mielőtt elenyésznének. Amikor egyes parakutatók évtizedekkel ezelőtt, médiumokon keresztül megkérdezték erről a földönkívüli űrhajósokat, azt a választ kapták, hogy a gömbvillámok olyan szándékosan hátrahagyott jelenségek (eszközök?), amik feladata a 4D-s téridő megmaradásának meggátolása. Tehát lényegében a szintezési térháborgások okozta káros jelenségek előfordulásának csökkentésére szolgálnak. Erről még gyakorlatilag semmit sem tudunk, ezért a jövőben feltétlenül foglalkoznunk kell a kutatásával, hogy nekünk is mielőbb legyen ilyen technológiánk.

Készült: 2023.11.24. - 12.12.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz