TÉRSEBESSÉG

Az akadémiai fizikában évtizedek óta mindenféle vad elméletek keringenek arról, hogy pontosan milyen gyorsan is tágul az univerzum tere, térideje? Mivel a sokasodó csillagászati felfedezéseket egyre nehezebb kimagyarázni a régebbi kozmológiai modellekkel, illetve azok feljavított változataival is. Mára odáig fajult az elmélkedés, hogy mindenféle, egymásnak ellentmondó ötletek bukkannak fel, amik köszönőviszonyban sincsennek a valósággal. Viszont kiválóan alkalmasak rá, hogy mindenkit összezavarjanak és megakadályozzák a jelenségek megértését. Az alábbiakban ezért röviden, a teljesség igénye nélkül összefoglaltam, mik a helyes megoldások az időfizikai modell szerint és miért rossz az összes többi modell? Az alábbiak megértéséhez ajánlott elolvasni a korábbi térrel, fénnyel, anyaggal kapcsolatos írásokat az Eseményhorizonton.

A tér nem lehet egy üres semmi két valami közt, mert a semmi semekkora és semeddig sem létezik, tehát nincs semmilyen meghatározható tulajdonsága (tere sem). Ezért semmit sem mondhatunk el róla. Ennek ellenére a fizikai modellekben lazán hajlítgatják, görbítgetik, igény szerint még ki is lyukasztják a hol fiktívnek, hol valósnak tekintett teret, amit jobbára négyzetrácsos abrosszal ábrázolnak, teljességgel indokolatlanul és helytelenül, félrevezető módon. Erre azért volt szükség, hogy megmagyarázzák valahogy a gravitációt, aminek kitalált részecskéit, a gravitonokat azóta sem sikerült felfedezni. Tehát az egyik nagy tévedést egy másik nagy tévedéssel próbálták magyarázni, amikor előálltak azzal a butasággal, hogy az anyagi tömegek elgörbítik maguk körül a teret és ez a görbeség maga a gravitáció.

A görbült tér = gravitáció elmélettel egyrészt az a gond, hogy ehhez a térnek valamilyen szerkezete kell, hogy legyen, amire bármely pontjában hatni lehet az anyag tömegével, mert csak így lehet azt deformálni. De erről a szerkezetről manapság senki nem tud semmit. Régebben ugyan voltak térszerkezeti kutatások, publikációk (Wheeler, Szaharov), de ezekről azóta simán megfeledkeztek a fizikusok és most úgy csinálnak, mintha nem is lettek volna. Jobb híján ezért az XYZ koordináta rendszer kockarácsával próbálják matematikailag ábrázolni a fizikai teret, aminek nincs semmi reális fizikai alapja. Tehát semmiféle mérés nem bizonyítja, indokolja ezt, teljességgel önkényes az egész használata.

A másik gond, hogy a 3D-s teret nem lehet meggörbíteni a 3D-ben, csak 4D-ben, ugyanúgy, ahogy a 2D-s papírlapot sem lehet a saját síkjában összegyűrni, csak 3D-ben. Tehát minden tér saját terében való szerkezetváltozása sűrűségváltozás, nem pedig görbület (rossz az elnevezés, akkor is, ha körkörös). Az n+1D-s görbület az nD-ből nem észlelhető, tehát egy sík emberke semmit nem fog észrevenni abból, ha a 2D-s univerzumát összegyűrjük a 3D-ben (mert nem lát ki belőle). Ugyanígy mi sem vennénk észre a 3D-s terünk 4D-ben való görbítgetését.

Ebből következően, ha a tér csak sűrűségváltozásokat szenvedhet el, akkor felmerül a kérdés, hogy ezek mekkorák lehetnek? Mennyire lehet összenyomni vagy széthúzni a tér valamilyen szerkezetét? Azt senki nem tudja. A kozmológusok szerint a fekete lyukak kilyukasztják a téridőt a nagy gravitációjukkal. Ezzel csak az a gond, hogy ha a gravitáció összenyomja a teret, akkor az egyre sűrűbb lesz, amitől nem fog kilyukadni, legfeljebb feltorlódni, tömörödni. Kilyukadni, pontosabban kiszakadni a tér ritkításától, túlzott megnyújtásától fog, de ilyen hatást meg nem ismerünk. Senki sem látott még ilyet, ezért nem is beszélnek róla semelyik modellben.

Az időfizikai modellben nincs ilyen probléma, mert a térnek spirálgömbi szerkezete van, ami már eleve görbültre keletkezik, miközben kiárad a forrásából, tehát nem is lehet másmilyen. Ennek deformációi csak a kibocsátó forrás mozgásától (térdoppler) függenek. Ezt a teret nem lehet görbítgetni, sűríteni, nyújtani, semmilyen módon manipulálni, leárnyékolni, befolyásolni, megállítani. De a forrását lehet úgy mozgatni, hogy másféleképp görbült, sűrített vagy ritkított térrétegeket keltsen magából. És ezzel minden jelenséget könnyen érthetően, logikusan meg lehet magyarázni, ellentmondások és lehetetlenségek nélkül. Még a különféle parajelenségeket is, amikkel az akadémiai fizika egyáltalán nem tud mit kezdeni, ezért inkább hallgat róluk vagy simán tagadja a létezésüket, hogy ne kelljen beismerni: fogalmuk sincs az egészről.

A másik nagy kérdés a tér tágulásának sebessége. Egyesek szerint a tér nem tágul, egyszerűen csak van. Ekkor statikus az egész, nem csinál semmit, tehát nem kell vele foglalkoznunk: olyan, mintha nem is lenne. Mások szerint végtelenül gyorsan tágul vagy nagyon gyorsan tágul. Megint mások szerint hol gyorsan tágul, hol lassan tágul, attól függően, épp mire van szükség az adott elméletben. Hogy ez miként lehetséges, azt persze senki nem tudja. Az univerzum tágulásának modellje ezért olyan furcsa alakú a rajzokon. Az ősrobbanás után, kezdetben nagyon gyorsan tágult az univerzum, majd hirtelen, valamiért lelassult, egy darabig lassan folytatódott, majd elkezdett fokozatosan felgyorsulni. Erre a megmagyarázhatatlan viselkedésre azért van szüksége, hogy ennek következményeképp úgy nézzen ki az univerzum, amilyennek látjuk.

Ez a probléma szorosan összekapcsolódik az univerzumban megfigyelhető anyagmennyiség keletkezésének kérdésével, az antianyag hiányának kérdésével és az észlelt galaxis mozgások érthetetlenségével. Emiatt kellett kitalálni a sötét anyagot és sötét energiát, hogy megmagyarázzák valahogy a mérések és a modellek közti ordító különbségeket (mintha az egyik hibát egy másik hibával jóvá lehetne tenni). Amik egyébként számtalan más módon is magyarázhatók, nem kell hozzájuk újabb, kitalált, soha, senki által nem észlelt anyagokat és energiákat feltételezni, ráadásul hatalmas mennyiségben. Aztán hiába kutatni utánuk...

Ehhez az elméleti káoszhoz jönnek hozzá a különféle féreglyukakról, tértorzító hajtóművekről, időgépekről, mindenféle új részecskékről és sok dimenziós univerzumokról kitalált legújabb ötletek, amik a hibás modellekre építkezve garantálják az elképzelések biztos kudarcát. A fizikusok úgy akarnak ilyen dolgokat megvalósítani, hogy közben gondosan elfelejtették tisztázni az alapokat. Egyik hibára építik rá a másik hibát, szorgosan fejlesztve a haszontalan légvárakat. Közben felveszik a fizetésüket, nagy pénzeket kalapoznak össze drága kísérletekre, butaságokat publikálnak és tanítanak az iskolákban. Ha pedig kérdőre vonjuk őket mindezért, újabb butaságokat kitalálva próbálnak kibújni a felelősség elől, másokra mutogatnak vagy csak simán elszaladnak válaszképpen. Itt tart már évtizedek óta a földi fizika. Ami képtelen belülről megreformálni és ráncba szedni önmagát, mert a képviselőinek egyszerűen nem érdeke tiszta vizet önteni a pohárba, hisz nem ezért fizetik őket. Ezért a reformok, a forradalmian új és jobb ötletek csakis kívülről jöhetnek, az akadémiai tudományon kívülálló kutatók részéről, akiket nem kötnek gúzsba a múlt nagy tévedései és szándékos dezinformációi.

Az időfizikai modellben ilyen gondok nincsenek. A fizikai, matematikai, filozófiai, kozmológiai alapok tisztázásra, részletesen kidolgozásra kerültek az elmúlt 30 évben. Az egész összefüggő, logikus, átlátható, érthető egységet alkot, aminek következményei nagyon messzire vezetnek. Évezredekbe telhet, mire a végére érünk az összes, ebből következő jelenség felfedezésének. De nem azért, mert olyan lassan haladunk, hanem mert egy egész világegyetemet kell felfedeznünk és megértenünk, a maga sok milliárd komplex összefüggésével együtt. Tehát még az utánunk következő időfizikus kutató generációknak is bőven akadnak majd feladataik, életük végéig.

Az időfizikai modellben a tér kiterjedési sebessége azonos az idő kiterjedési sebességével, ami univerzális egység, a nagysága állandó és megváltoztathatatlan (nem lehet se nulla, se végtelen, kizárásos alapon). Ez egy véges érték, ami korlátozza a benne mozgó ponthalmazok (fény, anyag) mozgási sebességét. Mivel a fénykvantumokat alkotó tachionok a saját múltjukba visszakanyarodva léteztetik önmagukat, az így létrejövő időhurok geometriai okokból nem mozoghat gyorsabban annál, amilyen gyorsan a forráspontjaiból kiárad a saját ideje, hisz akkor a forrásai nem találnának vissza a saját hullámterükbe. Így a saját képük eltűnne előlük és azonnal megszűnnének létezni. A fény csúcssebessége tehát azonos a tér sebességével. Ennél csak lassabban mehet a forrásrendszere, amennyiben a környezeti hullámtér taszítási vektorai erre kényszerítik.

Hogy nézne ki az univerzum, ha a fény gyorsabban terjedne, mint a tér? Ekkor két lehetőség van. Az egyik, hogy kijut a fény a tér buborékán kívülre és nyomtalanul eltűnik a semmibe. Ettől az univerzum folyamatosan hűlne és csökkenne az össztömege a veszteség miatt. Nem lenne mikrohullámú háttérsugárzás, a kozmosz minden irányban teljesen hidegnek és abszolút feketének tűnne. Egy esetet kivéve: ha az univerzum sokkal nagyobb annál, amennyit látunk belőle, tehát a távcsöveink eseményhorizontján messze túl is még rengeteg galaxisnak kéne lennie, amik forrásul szolgálnak a mikrohullámú háttérsugárzáshoz. Viszont még ez esetben is észlelnünk kéne valamilyen aszimmetriát a sugárzás eloszlásában, hisz annak valószínűsége elhanyagolható, hogy mi pont az univerzum kellős közepén legyünk. Ha pedig nem vagyunk a közepén, akkor az egyik irányban közelebb vagyunk az univerzum széléhez, a másik irányban távolabb, vagyis a háttérsugárzásnak is eltérőnek kéne lennie. De nem így van. A háttérsugárzás ingadozásai minimálisak és véletlenszerű eloszlást mutatnak.

A másik lehetőség, hogy a fény visszaverődik valamiért a térbuborék faláról, benne rekedve az univerzumban és egyre jobban felfűtve azt. Ezzel az a probléma, hogy a kozmosznak vakító fényözönben kéne úsznia a csillagok által kisugárzott rengeteg energia miatt. Ez gyorsan plazma állapotig hevítené az univerzum összes anyagát és a bolygók, üstökösök, mélyűri gázfelhők nem létezhetnének benne. A mikrohullámú háttérsugárzás lényegében gammahullámú háttérsugárzás lenne az ebben kifejlődött, értelmes lények számára.

Hogyan nézne ki az univerzum, ha a fény lassabban terjedne, mint a tér? Ekkor megint két lehetőség van, attól függően, hogy a tér kiterjedése befolyásolja-e a benne létező dolgok (anyagok, fények) közti távolságokat vagy sem? Ha nem befolyásolja, akkor az univerzum egy hatalmas, gyorsan kiterjedő, üres térbuborék, aminek a közepén van egy picurka anyagi univerzum, körülötte egy fényből álló halóval, ami lassan tágulna kifelé. Ez a tágulás nem lehet gyorsuló, mert a tér nem hat az anyagra és a fényre (nem sodorja őket magával), tehát a galaxisokra csak a többi galaxis anyagának vonzása hat (emlékezzünk: térgörbület nem egyenlő gravitáció!). Vagyis az anyagi univerzum már eleve létre sem jön, mert a gravitáció rögtön összehúzza az egészet egyetlen, gigantikus fekete lyukba és itt megáll az egész. Ezen fekete lyuk viszont beszívja maga körül az összes fényt, nem engedve ki magából semmit, tehát vége a kozmosz evolúciójának, még mielőtt elkezdődhetett volna.

Ebből a csapdahelyzetből csak egy kibúvó van: ha az univerzumban folyamatosan keletkezik, számtalan ponton az anyag és a fény valahogyan (tehát nem volt ősrobbanás!), mert akkor van ideje csillagokká, galaxisokká összeállni, mielőtt az egész a távoli jövőben összezuhanna egyetlen óriás fekete lyukba. Csakhogy nem ezt látjuk a távcsöveinkkel, mert a méréseink szerint tágul az univerzum, nem zsugorodik. Eközben több helyen kialakulnak benne nagy tömegközéppontok, óriás fekete lyukakkal, de ennek ellenére mégsem fogy el az anyag és a fény a kozmoszból. Ha így lenne, a távoli univerzumot sűrűbbnek, anyagban és fényben gazdagabbnak kéne látnunk a közelinél, de nem ezt észleljük. Tehát a fekete lyukak által elnyelt anyagok mennyisége és a frissen keletkezett anyagok mennyisége közt nem lehet nagy a különbség se lokálisan, se univerzálisan (hogy miért, azt egyelőre nem tudjuk).

A másik lehetőség, hogy a tér befolyásolja a benne létező dolgok közti távolságokat. Tehát lényegében sodorja magával az anyagot és a fényt, eltávolítva őket egymástól. Értelemszerűen olyan gyorsan, amilyen gyorsan a tér terjed (egy pontból gömbszerűen). Ezzel meg az a gond, hogy akkor már eleve létre sem jöhetnek egy ilyen térben az anyagi halmazok, a fizikai kölcsönhatások véges terjedési sebessége és hatóköre miatt. A részecskékből sosem lesznek gázfelhők, azokból csillagok, bolygók, galaxisok, galaxishalmazok. Akkor sem, ha egy kezdeti pontból, ősrobbanás útján indult el az összes anyag és akkor sem, ha számtalan ponton keletkezik folyamatosan az anyag és a fény. Mert előbb szétesik, minthogy összeállhatna. Ha mégis összeáll valahogy, akkor meg nem marad együtt (széttépi a tér).

Ezt csak úgy lehet kimagyarázni, ha a teret meggörbíti a gravitáció, ellensúlyozva a tágulást, viszont ezzel meg pont az a baj, hogy a tér kezdettől fogva létezik a részecskék közt, tehát már akkor is hat és sodor, amikor még létre sem jöttek az első porszemek, amik elkezdhetnék egymást gravitációsan vonzani. Ezt csak úgy lehet kimagyarázni, ha a tér lassabban sodor mindent, mint amennyivel terjed, de ekkor meg felmerül a kérdés, hogy miért és mekkora a különbség a kettő között, illetve miért pont annyi? Erre csak önkényes válaszok adhatók, ami minden, csak nem logikus és nem tudományos.

Kizárásos alapon tehát marad egyetlen lehetőség: a tér tágulási sebességének azonosnak kell lennie a fény terjedési sebességével, amit limitál. Térsebesség = fénysebesség. Az univerzum ekkor folyamatosan tágul bele a végtelenbe, a kozmikus háttérsugárzást pedig a távoli csillagok okozzák, nem az ősrobbanás visszfénye (ami miről is verődne vissza?), ezért mikrohullámú és picit egyenetlen az eloszlása. De annyira nem egyenetlen, hogy megállapíthassuk belőle, melyik irányban van hozzánk a legközelebb az univerzum széle? Ebből következik, hogy az univerzum sokkal nagyobb, mint amennyit látunk belőle, tehát sokkal öregebbnek kell lennie, mint amennyinek hisszük. Az összes anyag pedig nem egy pontból robbant szét, mert a gravitációja ezt megakadályozta volna. Tehát folyamatosan keletkeznie kell mindenfelé valamilyen módon, valamilyen ütemben, a fénnyel együtt. Ezért jönnek létre mindenfelé csillagok, galaxisok, galaxishalmazok és óriás fekete lyukak.

A tér hullámai ugyan sodorják a benne lévő fényt és anyagot, de mivel ezen hullámok minőségileg azonosak a fény és az anyag összes hullámtereivel (nincs másfajta hullám!), egyetlen térforrás hullámterének hatása az egészre elenyésző mértékű a számtalan fényforrás és anyagi részecske hullámterének eredő hatásához képest.

Azok számára, akik esetleg nem értik (még mindig), miért nem mehet a fénysebességnél (térsebességnél) gyorsabban egy anyagi halmaz (részecske, űrhajó), újra leírom, hogy a tér sebessége korlátozza a fény sebességét, tehát az összes fizikai kölcsönhatás terjedési sebességét is. Szerencsére az időfizikában csak egyetlen fizikai kölcsönhatás van, mert nulla vagy több nem lehet, de ennek terjedését is korlátozza a hullámtér sebessége. Ha egy ponthalmaz ennél gyorsabban menne, akkor az elöl haladó pontokat nem érnék utol a mögöttük haladó pontokból kiinduló fizikai kölcsönhatások, amik lényegében összetartják a ponthalmazt. Az elöl haladó pontokból kúp alakban, hátrafelé kiterjedő fizikai kölcsönhatások meg duplán érnék el a mögöttük haladó pontokat (mert a kúpban minden ponthoz két érintő gömböt lehet rajzolni, amik érintik a kúp palástját is), egyszerre két irányból hatva rájuk. Ez akkora aszimmetriát okozna a pontok közti kölcsönhatásokban, ami azonnal széttépné a halmazt, tönkretéve annak geometriai szerkezetét, hosszirányba nyúló szállá változtatva az egészet.

Egyetlen kivétel van a térsebességi korlát alól: a tachionok sebessége, amik olyan nulla térdimenziós, csak időben létező pontok, amik gyorsabban haladnak a saját kibocsátott hullámterüknél. Mivel a pontnak nincs mérete, nincsenek részei, nincs szerkezete, tehát nincs mit összetartani benne, nincs szüksége belső kölcsönhatásokra ahhoz, hogy egyben maradjon.

Az idő relativitáselmélete lehetővé teszi, hogy két objektum egy közös pontból indulva, a fénysebességnél lassabban haladva úgy távolodjon egymástól, hogy közben a távolságuk gyorsabban nő, mint a fénysebesség. De ez csak szubjektív látszatjelenség, nem valódi fénysebesség átlépés.

A térsebességi korláton még a térdoppler segítségével sem lehet változtatni - a téren belül. A fénysebességnél gyorsabb csillagközi űrutazáshoz tehát előbb ki kell lépni a térből, mint szerkezettel bíró vonatkoztatási rendszerből az őskáoszba, aminek más a hullámtéri szerkezete, mint a téridőnek és ott már lehet térdopplerrel manipulálni a relatív sebességet az univerzumhoz képest, Adott korlátok között, tehát ez sem teszi lehetővé tetszőlegesen nagy és gyors ugrások kivitelezését a gyakorlatban, fizikai és technikai okokból.

Az elmúlt évtizedekben nem sok publikáció jelent meg erről a térugrásnak, térváltásnak, térsűrítésnek nevezett komplex eljárásról az Eseményhorizonton, noha rengeteg kutatási anyag gyűlt össze róla világszerte a különböző kutatóknál (biztosan több, mint amennyiről tudok). Mivel fontosabbnak éreztük előbb az alapokat tisztázni és rendbe tenni, hogy utána ezekre már könnyű legyen építkezni. A következő évtizedekben remélhetőleg számtalan publikáció jelenik majd meg a különböző időfizikai kutatók részéről a térugrásról is, sok egyéb mellett (itt és máshol is). Ennek filozófiája, fizikája, matematikája, technológiája igen bonyolult lesz, amit csak az elméleti alapok részletes ismeretében lehet majd megérteni. Ezért aki még nem olvasta végig az Eseményhorizont írásait és több más időfizikai honlap tartalmát is, az sürgősen lásson neki.

Készült: 2023.03.09. - 10.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz