Kell a jó méh? Hát persze, hogy kell. De ki mondja meg, hogy milyen a jó méh? A méhészek jó része abban a hitben él, hogy „majd Ő megmondja“, és ráerőlteti szándékát erre az aprócska félig vad rovarra, pedig a természet az úr, a méhésznek is Ő diktál. A méhészek józanabbik fele tudja, hogy kudarcok sorozata vár arra, aki a természet alaptörvényei ellen vét. Márpedig a fajtanemesítés előtt rendkívül csábító tévutak állnak.

Feltette-e már valaki azt a kérdést, hogy a csodálatos képességű Kincsem lónak miért nem ért még nyomába egyetlen magyar versenyló - a most nyugdíjba vonult Overdose – sem? Pedig ott volt, még tán most is itt van a bizonyítottan jó génállomány. Ugyanígy kérdezzük, hogy a kiugróan jó képességű méhanyák utódai miért nem csúcsteljesítményűek? Születnek tétova válaszok, hogy az ivaros szaporodás rontotta le az utód teljesítményét, de majd a jó vérvonalak kiválasztásával, fenntartásával, folyamatos értékelésével, keresztezéssel, szelekcióval a hátrányos tulajdonságokért felelős géneket el lehet távolítani. Tudományos módszerek is születtek, pl.: Adam testvér féle bucfast hibridizálás. Sok évtizedes múltra tekint vissza a természetes párzás kiiktatása, a mesterséges megtermékenyítés (inszeminálás) is. De azt tapasztaljuk, hogy a vérvonalak szelekciójával a mérhető teljesítmények ideig-óráig javíthatók, csak néhány nemzedékre igazolják az emberi szándékot.

Csakhogy a vérvonalszelekciós nemesítés a genetikai változatosság csökkenése arányában csökkenti a populáció alkalmazkodóképességét is, és akár egy friss vírusvariáns is képes a populációt megtizedelni, sőt ki is pusztíthatja, így a kitűzött nemesítői céllal ellentétben a termelés kockázata hihetetlen mértékben megnő. Az American Bee Journal leközölte, hogy USA-ban minden CCD-ben elpusztult méhcsalád maradványaiban általános volt egy vírusfajta. Sőt a CCD egyik okaként jelölte meg USA mezőgazdasági és Környezetvédelmi Minisztériuma a méhek génállományának leromlását. A Földön USA-ban a legelterjedtebb, hogy a méhész anyanevelőtelepről vásárolt párzott anyás méhrajokkal (nucleus) kezdi a méhészeti évet. USA-ban az anyanevelők a vérvonal tenyésztés hívei. Vannak 50-70 éves tenyészetek is, ahol a génállomány változatossága vészesen lecsökkent. Ezek a túlszelektált génállományok a változó környezeti hatásokra nem tudtak sikeres választ adni és az amúgy is stresszes életet élő méhcsaládok 30-50 %-a termelési időszak kellős közepén CCD-ben elpusztult. Természetesen a tenyésztő cégeknek, szervezeteknek és a tudományos kutatóknak máig is érdeke hallgatni a CCD ezen okáról, hogy a mindennapi méhész az üzleti siker reményében mindig tőle vásároljon, hogy Ő maradjon az alfa és az omega. Itt van az eb elhantolva, számunka ez a kézzelfogható bizonyíték, hogy helytelen választ kapnak a méhészek arra a jogos kérdésükre, milyen a jó méh?

De ki mondja meg, hogy milyen a jó méh? – ismételjük meg a cikk elején feltett kérdést. A helyes választ a természet adja meg. A tél, az időjárás, a táplálékhiány a gyengét pusztítja. A természetben a farkasfalka és bármilyen ragadozó a Földön mindig a gyenge, öreg, beteg egyedre csap le. Az emlős állatok párválasztásánál látjuk – és ez valószínűleg a méhek párzására is igaz -, hogy a gyengébb képtelen a génjeit továbbadni. A természet szelekció nem a tudományos kutató módszerét követi, nem foglalkozik a népesség (populáció) legjobb vérvonalaival, sőt még az átlaggal sem, ehelyett folyamatosan a leggyengébb egyedeket, közvetetten ugyan, de mégis a sikertelen génváltozatokat tünteti el. Akkor járunk el tehát helyesen ha a nemesítés során is ugyanezt tesszük.

Az egyednek és a népességnek minden egyes tulajdonsága a környezet hatásaira adott válasz. A népesség egyedeinek tulajdonságait és a mögöttük levő gének előfordulását koordináta rendszerben Gauss görbével azaz egy harang alakú görbével jellemezhetjük. A legrosszabb és legjobb tulajdonságú egyedekből van a legkevesebb és az átlagos tulajdonságúak teszik ki a népesség döntő többségét. A természetes szelekció hatására a Gauss görbének mindig a hátsó harmada pusztul, vagyis ezeknek a tulajdonságoknak kisebb az öröklési esélye, míg az átlagos és a kiváló egyedek tulajdonságai közel azonos eséllyel jutnak át a következő nemzedékre. Ahány tulajdosága megnyilvánul az adott élőlénynek, annyi Gauss görbe rajzolható fel az adott népességre, ezért emberi ésszel szinte felfoghatatlan matematikai bonyolultsággal írható csak le az adott élőlénynek és környezetének a kapcsolata. A természetes szelekció a környezet számára erőteljesen érzékelhető tulajdonságokra hat, és az átlagos vagy átlagnál jobb génállományok nagy változatosságát tartja fenn, tehát nem szűkíti be annyira a genetikai változatosságot, hogy pl. a populáció egy új vírusvariáns támadására összeomoljon.

Egy tanulságos példával mutatom be, hogy mennyire erős a környezet és a méhállomány kapcsolata. Egy barátom felfedezett Magyarország északkeleti részén egy méhészetet, ami az elmúlt 50 évben folyamatosan egy völgyben élt, soha nem vitte a gazda őket más méhlegelőre és még a környékre se nagyon jöttek vándorméhészek. Az idős méhész jó mézhozamot ért el évről évre, évi egy atkaírtás elégséges volt, a méhek nyugodtak és betegségre se tüntek érzékenynek és sőt nincs erős rajzó hajlamuk. Okkal feltételezte barátom, hogy lenn az Alföldön és a Somogyban is majd ugyanezek lesznek az eredmények és nevelt az állománnyal sok anyát, majd az általa kezelt alföldi méhállomány nagy részénél ezekre az általa „gömöri szürkének“ nevezett anyákra váltott. Csalódnia kellett. A völgyből kiszabadult génállomány az új környezetben nagyon rosszul vizsgázott. Szépen teleltek ugyan, de a többihez képest rendkívül korán rajzásba fogott minden „gömöri“ család, így nem lettek jó mézhozamok sem. Ahogy a fóka se él meg a trópusi tengerekben, úgy a „gömöri szürke“ se él meg az Alföldön, holott otthonában kiválóan teljesít. Tehát a címbeli kérdésre a választ maga a természet, a méhlegelőnk és az időjárási viszonyaink együttesen adják meg.

Nem véletlen az sem, hogy a Kárpát medencében a CCD-hez hasonló tünetű országos járványok még nem voltak. Magyarországon a méhfajta, a méhlegelő, valamint a termelési technológia viszonylagos egyensúlyban van. Az elmúlt 100 év magyar mézexportja és a méhcsaládszám stabil növekedése mutatja, hogy méhfajtánk jelentősebb genetikai beavatkozás nélkül is jól termel, kiválóan alkalmazkodik a környezeti változásokhoz. A méhészek többsége a saját méhanyáit megneveli.

A hivatásos méhanya tenyésztők szelekciós beavatkozása sem durva. A nagy méhsűrűség miatt nincs izolált természetes pároztatást, ezért az anyanevelők csak az apacsaládok heréinek túlsúlyára támaszkodhatnak jónak ítélt vérvonalaik fenntartásában. Elvétve alkalmaznak mesterséges megtermékenyítést, ugyanakkor minden anyanevelő egyben méztermelő is és abban érdekeltek, hogy a méhállománya évről-évre azonos termelési teljesítményt nyújtson és a környezeti változásokhoz is jól alkalmazkodjon. Bár divat a vérvonaltenyésztés, de ezt szerencsére csak az anyavonalon valósítják meg, mert az anya többszöri természetes párzása miatt a természetes szelekcióhoz hasonlóan csak jósolható az utód tulajdonsága. Ezért a krajnai fajta génállományának gazdagsága a hazai anyanevelők kezében lényegesen nem változik. Csak reménykedhetünk abban, hogy ez így is marad.

Csuja László Geddekas
biológus méhész