F1CHAMPIONS.ATW.HU
A BAJNOKOK LAPJA |
|||
Történelem |
A Formula-1 története Kialakulás |
||
Bajnokok | |||
Érdekességek | |||
VB 2010 | |||
Rekordok |
Az 1950-es
Formula-1 világbajnokságot az olasz Giuseppe Farina nyerte meg az Alfa
Romeóval, míg argentin csapattársa, Juan Manuel Fangio második lett
Fangio nyerte meg a világbajnoki címet 1951-ben, 1954-ben, 1955-ben,
1956-ban és 1957-ben. Bár az angol Stirling Moss egyszer sem lett világbajnok,
mégis az egyik legjobb Formula-1-es versenyzőnek tartják a nem világbajnokok
közül. Fangio uralta a Formula-1 első évtizedét, és öt világbajnoki
címével hosszú időig a sportág legsikeresebb versenyzője volt. Eredményes
versenyző volt még mellette Alberto Ascari, aki a Ferrarival megnyerte
az 1952. és az 1953. évi bajnokságot. Az utolsó kettő szezonban az angol
Mike Hawthorn, majd az ausztrál Jack Brabham nyert. |
||
Képgaléria | |||
Elérhetőség | |||
|
|||
Az 1960-as évek Az 1960-as évek elején jelentek meg az első reklámok a Formula-1-ben. Emellett ekkor kezdték pályafutásukat a kisebb, elsősorban brit magáncsapatok, mint a Vanwall, a Cooper, a Lotus és a BRM. Ezeknek a csapatoknak nem volt saját motorjuk, így egy másik motorgyártótól kellett venniük az erőforrásokat. Az 1960-as évek elején voltak elterjedtek a karcsú, "szivar" alakú karosszériák. Az ekkori versenyautók teljesítménye 220 lóerő körül mozgott. A megengedett legnagyobb hengerűrtartalom a szívómotoroknál 3000 cm3, a turbófeltöltőseknél 1500 cm3 volt. Az évtized első világbajnokságát az ausztrál Jack Brabham nyerte, utána az amerikai Phil Hill, majd az angol Graham Hill szerzett világbajnoki címet. 1963-ban, majd 1965-ben is a szintén angol Jim Clark nyert. 1964-ben John Surtees lett világbajnok. Az évtized második felében egyszer tudott nyerni Jack Brabham (1966), Denny Hulme (1967), Graham Hill (1968)], és Jackie Stewart (1969). Az évtized során három alkalommal lett a Lotus a konstruktőri bajnok (1963, 1965, 1968), kétszer a Brabham (1966, 1967) és a Ferrari (1961, 1964), valamint egyszer a Cooper (1960), a BRM (1962) és a Matra (1969).
1970-től 1982-ig
az igen megbízható Ford-Cosworth motor dominált, amellyel összesen 155
versenyt, valamint 12 egyéni világbajnoki címet szereztek. Egyedül a
Ferrari tudott vele versenyképes motort gyártani, amivel 3 világbajnoki
címet értek el. A Maserati, a Weslake, a Honda, a BRM, és a Brabham-Alfa
Romeo V12-es motorjaikkal mindössze néhány győzelmet tudtak aratni. Az 1980-as évek 1983-tól domináltak végérvényesen a turbómotorok, melyek 1000 lóerő körüli teljesítményükkel kiszorították a szívómotoros autókat az élmezőnyből. A csúcsteljesítményüket később korlátozták az autók nagy fogyasztása miatt. A bevált 500 lóerős Cosworth motorokat a Formula-3000-ben használták tovább. A Formula-1 legerősebb motorját a BMW készítette el 1984-ben, amelynek teljesítményét 1400 lóerőre becsülik. Óriási fogyasztása és megbízhatatlansága miatt mégsem lett sikeres a motor. Mivel az autók nem bírták sokáig a turbó használatát, ezért időnként ki kellett kapcsolni, már a fogyasztás csökkentésének érdekében is. 1989-től tiltották be a turbófeltöltők használatát, két átmeneti év után, amikor egy párhuzamos bajnokságot (Jim Clark-kupa) írtak ki a turbó nélküli autók részére. Ezután mindegyik csapatnak ismét szívómotort kellett alkalmaznia, melynek megengedett maximális hengerűrtartalma 3500 cm3 lehetett. A motorokat V8, V10, V12, vagy W12 elrendezésben használták. A Renault nagynyomású léghűtésének köszönhetően az autók motorjainak fordulatszáma megnőtt, elérte a 12 000 fordulat/percet. Az 1980-as évek két legsikeresebb versenyzője a három világbajnoki címet (1981, 1983, 1987) nyert brazil Nelson Piquet és a francia Alain Prost, 1985 , 1986, 1989 és 1993 világbajnoka volt. Mindketten három világbajnoki címet szereztek az évtizedben. Egy címet szerzett az ausztrál Alan Jones, a finn Keke Rosberg, az osztrák Niki Lauda, és a brazil Ayrton Senna. A Williams (1980, 1981, 1986, 1987) és a McLaren (1984, 1985, 1988, 1989) is szintén négy világbajnoki címet ért el, a Ferrari kettőt (1982, 1983). Az 1990-es évek Az 1990-es évek
elején megengedettek voltak az elektronikus segédeszközök, mint a kipörgésgátló
és az ABS, valamit az aktív felfüggesztés, amelyben a Williamsnek volt
a legkifinomultabb technikája. Ezeket a segédeszközöket 1994-re betiltották.
1994-ben, a San Marinó-i Nagydíjon történt két halálos baleset (Roland
Ratzenberger, Ayrton Senna), amik után előtérbe került a biztonság növelése.
1995-re a motorok maximális hengerűrtartalmát lecsökkentették 3000 cm3-re.
Ezzel az autók teljesítménye a 750 lóerőről körülbelül 650-re csökkent.
1996-ra a Ferrari hagyományos, de nehéz és sokat fogyasztó V12-es motorját
V10-esre cserélte. Ezzel, és új versenyzőjével, Michael Schumacherrel
3 versenyt nyert meg 1996-ban. 1997-re elérték az autók a korábbi 750
lóerős teljesítményt. A fordulatszám ekkorra elérte a 17 000/percet.
Ebben
az évtizedben Michael Schumacher és a Ferrari eddig példátlan módon,
öt egymást követő évben győzött (2000-2004). Ez idő alatt több új rekordot
állított fel a csapat és német versenyzője. Schumacher 2002-ben minden
versenyen dobogós helyen ért célba, és pályafutása során 91 nagydíjat
nyert meg. Ezalatt az FIA többször megváltoztatta a szabályokat, például
a csapatutasítást is betiltotta a 2002-es Osztrák Nagydíjon történt
incidens miatt. Schumacher bajnoki sorozata 2005. szeptember 25-én ért
véget, amikor a spanyol Fernando Alonso, a Renault versenyzője, a Formula-1
legfiatalabb világbajnoka lett. 2006-ban ismét a Renault és Alonso lett
a bajnok. Schumacher ez év végén vonult vissza. A 2007-es szezon legnagyobb
botránya a McLaren Ferraritól illegálisan szerzett adatai, és kizárása
volt. Ezévben a finn Kimi Räikkönen egy pont előnnyel nyerte az egyéni
világbajnoki címet. A Ferrari konstruktőri bajnok lett.
|