A Bolygó Hollandi

A legjobb hajóácsok
Amszterdamba mennek,
A legerősebb fából
Hajót építenek.

Felhúzzák a vitorlát,
Fakormányt faragnak,
Résekre szurkot kennek,
Köteleket fonnak.

Piros és fehér és kék,
Mutatja a zászló,
Tudja meg hát mindenki,
Ez itt holland hajó.

A kész vitorlás nevét
Névtábla hirdeti,
Hogy ki látja, tudja ez
A Bolygó Hollandi.

Egy ilyen erős hajón
Jó kapitány legyen,
A vérében a tenger,
Neve Van der Decken.

„Fővitorlát bontsatok!
Szaporábban, gyerünk!
Már régen a tengeren
Lenne a mi helyünk!”

A szél erősen tombol,
A vitorla dagad,
A malmoknak matrózok
Búcsúdalt dalolnak.

„Forduljunk délnyugatnak!”
Van der Decken mondja.
„Száguldjunk a széllel, mert
Messze Batavia!”

S száguldanak a széllel,
Hullámon táncolnak.
Kiabál a vén tenger,
De ők száguldanak.

Erőssé válik a szél,
Az új árboc recseg,
Nem látott ő még ilyen
Nagy-nagy fergeteget.

Tépi a szél a zászlót,
Sós vizet permetez,
Dobálja a nagy hajót
A partok széléhez.

Megrémül a legénység.
„Végünk! A zátonyok!”
Azonban Van der Deckent
Nem hatnak sikolyok.

Rákiált a tengerre,
Mintha ő nem félne:
„Tombolj csak, tombolj vadul,
Nincs semmi értelme!”

Megragadja a kormányt,
Dacol a viharral,
Tartja a hajót szemben
Az égicsapással.

Végre, bömbölve-morogva
A tenger feladja,
Helyes irányba fordul
Decken vitorlása.

A belgák és franciák,
Angolok, spanyolok,
Elmennek mellette az
Európa-partok.

Van der Decken szeme a
Horizontot nézi,
Miközben gyorsan siklik
A Bolygó Hollandi.

Balra Afrika. Jobbra
Végtelen óceán.
Lassan áthaladnak a
Jóreménység fokán.

Viharos, erős szél fúj,
Szaladnak a partok.
Kiált Decken: „Gyorsabban,
Ti lomha lajhárok!”

Egy szerencsétlen matróz
Nem bírja a munkát.
Van der Decken kegyetlen.
Elvágja a torkát.

„Legyen számotokra ez
Elrettentő példa!
Ki nem bírja a terhet,
Önként dől kardomba!”

A szavai kemények,
A matrózok némák,
Szerencsétlen társukat
A tengernek adják.

A munka nagyon nehéz,
De nincsen panaszuk.
Van der Decken a hídról
Szótlanul néz rájuk.

A sós szél tovább tombol,
A hajót repíti.
Halkan suhan a vízen
A Bolygó Hollandi.

A Jóreménység foka.
„Ott bizony át nem mész.
Szörnyek élnek ott!” Mondja
Néhány vén tengerész.

„Elkap a vízi kígyó!”
Ekképp szól a mese.
Azonban Van der Decken
Nem törődik vele.

„Ha ott monstrumok élnek,
Ha ott éget a Nap,
Úticélunk akkor is
Batavia marad!”

A matrózok nem szólnak,
Bár tudják a mesét.
Félnek, de jobban félik
Decken tekintetét.

Légi áramlatok a
Hajót viszik tova,
Felmagaslik távol a
Jóreménység foka.

Elsötétül az égbolt,
Szól a felhők hangja,
S rázendít dalára az
Évszázad vihara.

Hullámhegyek dobálják
A kicsinyke hajót.
A vihar megfélemlít
Ott minden halandót.

Vagyis nem mindet, nem, van
Egy rendíthetetlen.
A hídon áll merészen,
Bátran Van der Decken.

Míg a hajó eltűnik
Egy hullámárnyékban,
Ő ott áll kőszoborként.
Néma, mozdulatlan.

Kalapját szél viszi el,
Köpenyét is tépi,
Mégis kitart ő, akár
A Bolygó Hollandi.

Hirtelen szeme rebben,
Ég felé nyúl karja,
Dörög a Menny, de ő a
Vihart túlordítja.

„Isten! Úr! Te hatalmas!
Ennél többet nem tudsz?!”
Megijed az elsőtiszt:
„Uram, Pokolra jutsz!”

A hangra összeszűkül
Van der Decken szeme.
Vészjóslón néz a hídról
A bátor tisztjére.

„Pokolra jutok én? Bah!
Sohasem halok meg!”
Rekedt hangjára a tiszt
Ijedten remeg meg.

„De szemtelenségednek
Nagyon nagy az ára.”
Szólt, s kötelet teker a
Pimasz tiszt nyakára.

Felhúzzák a tisztet a
Főárboc csúcsára,
Onnan néz halott szemmel
Döbbent társaira.

A tébolyult kapitány
Kiált új parancsot,
A matrózok megtömnek
Minden ágyútorkot.

„Rajta! Tűz! Zengjük túl az
Elemek csatáját!
Harsogjuk túl, emberek
A vihar haragját!”

A kanócok meggyúlnak,
Az ágyúk elsülnek.
A nemrég öntött csövek
Dörgő nótát zengnek.

A haragvó tenger a
Tüzes hajót viszi,
Füstcsíkot húzva úszik
A Bolygó Hollandi.

Az ágyúk elnémulnak,
A tiszt a kötélen.
A matrózok rettegnek,
S kacag Van der Decken.

Hirtelen a sötét ég
Megnyílik, s belőle
Derengő fényfolyosón
Istenalak jön le.

Áttetsző testén ragyog
Ezüstszín ruhája,
Még fényesebben ragyog
Arany glóriája.

A megnémult legénység
Tátott szájjal nézi,
De ő a tekintetét
Deckenre szegezi.

A kapitány is csendes,
Ő azonban nem fél.
Köpenye alatt keze
A pisztolyához ér.

Kattan a kakas, majd a
Fegyver előkerül,
A ravasz meghúzódik,
És a pisztoly elsül.

De a kilőtt golyó az
Alakban nem áll meg,
S a szellem mögött álló
Életnek vet véget.

Van der Decken szemében
Félelem csillan fel.
A jelenés közelít,
És csak nem tűnik el.

„Halld hát szavam,” szól a lény
„Tengerek ördöge!
Hajód nem talál haza,
Méltó lesz nevére.”

Van der Decken, akit még
Le nem győzött vihar,
Tehetetlenül áll most
Szemben a nagy Úrral.

Az alak szertefoszlott
A fényfolyosóval.
A kínok ottmaradtak
Decken kapitánnyal.

A legénység árnyék lett,
Ahogy évek teltek,
Üres szemeket láttak,
Ha egymásra néztek.

De legjobban szenved most,
Ki legerősebb volt,
A lélekfosztott Decken
Nem is él, nem is holt.

Évek múltak és mentek,
Új mese íródott,
Látni a nagy Hollandit
Rossz jelnek számított.

Apa mesél fiának:
„Neked akarok jót.
Rossz ómen, ha látod a
Bolygó fantomhajót.

Halkan suhan a vízen,
Otthonát nem leli,
Mert már örökké bolyong
A Bolygó Hollandi.”

2006. március 12.